Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-18 / 116. szám
1995. május 18., csütörtök A FŐSZERKESZTŐ POSTÁJA Ők hárman visszatértek Otthon is lehet boldogulni az élelmes fiataloknak Csíkba Tisztelt Szerkesztőség! A Kelet-Magyarország 1995. május 4-i számának 13. oldalán megjelent Bedolgozunk Csíkbe c. apró cikkéhez a következő két megjegyzést fűzném: 1. A köznyelvben a Hová? kérdésre Csíkba és nem Csíkbe választ adnak. 2. Egy 75-80 százalékban magyarok (igaz „csak” romániai magyarok) lakta város esetében nem a legjellemzőbb románokat, illetve román szakembereket emlegetni. Talán jobban megfelelt volna a romániai kifejezés ez esetben. Tisztelettel: Márton Lajos volt Csíkszeredái lakos Kisvárda, Flórián t. 2. Mentők 1995. április 14-én újra- születtem. Köszönetemet fejezem ki a nyíregyházi mentőszolgálatnak a gyors segítségért. Hajnal 5 órakor lettem rosszul. Perceken belül megérkeztek az ügyeletes mentősök és 45 percig tartó emberfeletti küzdelemmel hoztak visz- sza az életbe. További munkájukhoz ezúton kívánok hasonló eredményeket Köszönettel: Luczai Balázsné Nyíregyháza, Sóstói u. 5/b. Gyűjtemény Tisztelt Szerkesztőség! Mint arról a Kelet-Ma- gyarország is hírt adott, múzeumunkban e hó közepéig a Közelmúlt technikája című anyag látható. Az újságcikket követően pár nap múlva Nyíregyházáról egy fiatal rádiógyűjtő keresett fel telefonon, hogy gyűjteménye legérdekesebb darabjait a kiállítás időtartamára múzeumunknak kölcsönözze. Rá következő vasárnap le is hozta a még működőképes rádiókat. Szeretném Pataki Zoltánnak, mert ő volt ez a gyűjtő, ezúton is megköszönni e szép gesztusát. Azt hiszem, az igazi gyűjtő olyan mint ő, aki szeretné, hogy értékeit más is lássa, hogy közkinccsé tegye azokat. Fábián László múzeumvezető Csenger Köszönet Ráb Jánosné Orosról köszönetét fejezi az anyák napi ünnepséget gazdagító orosi 25 sz. óvoda nagycsoportosainak a kedves műsorért és a 18-as Sz. Általános Iskola konyhai dolgozóinak a finom ebédért. A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közöse. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet, .......-----------------------Varga József tizenkettedikes diák 1986 nyarán, mindjárt az érettségi előtt, két társával együtt, tíz napon át minden délben meg kellett jelenjen a szatmárnémeti szekuritátén. Mindannyiszor nyilatkozatot írattak velük, aztán jól megverték őket! A lábukat, főleg a talpukat ütötték, majd külön szobába lökték, hogy „gondolkozzanak”. Rájuk olvasott „bűnűk” az volt, hogy leköpték Ceausescu fényképét, mely ott csüngött minden tanterem falán. Pesze, maguk a vallatok is jól tudták, hogy ez egy nagy hazugság. (Mint a fiúk később elmondták, arra se érdemesítették a vezért, hogy leköpjék. De meg ez nem az ő stílusuk). Egyszerűen arról volt szó, hogy valami ürügyet kellett csinálni a magyar líceum (akkori nevén 5-ös ipari líceum) megszüntetésére. Kitalálták, hogy az iskolában rossz a hazafias nevelés, s ehhez „bizonyítékokat” kreáltak. Leköpték Ceausescu képét! Három utolsóéves diákot állítottak elő. Varga Jóskát, Nagy Attilát és Gál Robit. Ők voltak a magyar nyelvű műkedvelés, tánc, színjátszás szervezői. Csak természetes, hogy azokat kell le- és kikapcsolni, akik hatni tudnak a többire, akikre figyelnek! Az 1989-es fordulat után sokan tőkét kovácsoltak meghurcoltatásukból. A három fiú tovább tette a dolgát, folytatta tanulmányait. Jóska és Attila több társával együtt a Miskolci Egyetem Közgazdasági Karán. Tóth László szatmári tanár híres matekiskolája segítette be őket. Külön tanulmányt lehetne írni arról, hogyan osztották be az alapítványokból fedezett, olykor negyed, sőt féléves késéssel kézbe kapott havi négy-ötezer forintos „erdélyi ösztöndíjat”, hányszor vacsoráztak zsíroskenyeret vagy még azt sem. De így is, hány szatmári fiatal irigyelte őket! 1994 nyarán 12 erdélyi diák kapta kézbe a karon az üzemgazdász diplomát, kilencen Magyarországon maradtak, hárman hazajöttek. Vagyis negyedrészük. Ez jobb, mint az átlag, hisz felmérések alapján, az eddig kiküldött erdélyi diákok mindössze 15 százaléTisztelt Főszerkesztő Úr! A lap 1995. május 5-én Határátlépő (Balogh József) cikkében foglaltakra reagálva az alábbiakról tájékoztatom: Külföldi hatósági jelzésű menetrend szerinti vagy ingajáratot végző autóbusz csak a KHVM engedélye alapján léphet be Magyarország területére. Nem esik engedély-kötelezettség alá, ha a külföldi hatósági jelzésű autóbusz csak esetenként lépi át a határt. Ilyen esetenkénti személyszállításnak minősül, ha ugyanazokat a személyeket fuvarozzák ugyanazzal a járművel. (Pl. olyan körutazás esetében, amely a járművet nyilvántartó országban kezdődik és amelyet ott szándékoznak befejezni.) Ez esetben Magyar- országon utast nem vesznek fel, illetve nem száll le. Minden esetenkénti és nem engedélyezési eljárási kötelezettség alá tartozó forgalomnál utaslista vezetése kötelező. Magyarország területén engedély nélkül végzett tevéka tért vissza szülőföldjére tanulmányai befejeztével. Az olvasó minden bizonnyal eltalálta, Jóska és Attila visszatért (a harmadik Panna, Ati felesége). Meglehet az a gyöt- relmes tíz nap a szekuritátén nem oldotta, hanem erősítette hűségüket! A talpverés — a költővel szólva — talpig nehéz hűséggé vált. ....Ők hárman tehát visszatértek és reményteljesen indultak. Példájuk azt látszik igazolni, hogy a következő években Romániában nagyobb keletje lehet a Magyarországon szerzett közgazdasági, üzemgazdászt, marketing ismereteknek..." Tudatosan készültek haza. Bizonyíték rá, hogy már egyetemistaként létrehozták otthon saját vállalkozásukat. Jóska először kutyaeledelt, illetve ehhez szükséges alapanyagokat forgalmazott, magyarországi kapcsolatait felhasználva, majd áttért az élelmiszerre való kereskedésre. A Portus Kft. neve mind gyakrabban tűnik fel a helyi és az országos lapok reklámoldalain: magyarországi konzer- veket kínál nagymennyiségben vagyis en gros! Legutóbb örömmel újságolta, hogy immár a Kárpáton túlról is vannak vásárlói. Úgy látja, a magyar élelmiszer még sokáig piacra talál Romániában, évekig lehet belőle élni! — Csak az a kérdés, hogyan? — Már most tűrhetően, de ahogy felfut az üzlet, szélesedik a hálózat Moldova felé, egyre jobban. A magyar konzerveknek jó hírük van a volt szovjet köztársaságokban is. Hatalmas piac ez, most az a kérdés, ki a fürgébb, rugalmasabb és türelmesebb, ki tud nagyobb szeletet megfogni ebből a piacból. Itt nem lehet azonnal meggazdagodni. Saját esélyeimről szólva, talán kimondhatom: nyolc-tíz év múlva biztosan állok úgy anyagilag, mint azok, akik Magyarországon maradtak és velem egy időben indultak. Az kenység megakadályozása érdekében az utaslista beléptetéskor történő szigorú ellenőrzése a vámhivatalok feladata. Az utaslista beléptetéskor történő lebélyegzésével elérhető, hogy „idegen” utas Magyarország területén történő felvétele bizonyítható és kizárható legyen. A fentiekből kitűnik, hogy az ott szolgálatot teljesítő pénzügyőr helyesen járt el, amikor utaslistát kért. Mivel a csoport ilyennel nem rendelkezett, azt a határátkelőhelyen kellett elkészíteniük, ami persze várakozással jár. A csoportnak miért csak nagy nehézségek árán sikerült az utaslistát összeállítani, nem helyes a pénzügyőrök szemére vetni.A csoport várakozása alatt Ön szerint háromszor is forduló „Mercedes kamion”-t rendszám híján azonosítani nem tudtam, bár valóságos csoda történt, miszerint sikerült neki másfél óra alatt háromszor is megfordulnia. A kishatármenti forgalom első években nekik jobban megy, de aztán befogom őket, hisz az általam megcélzott piac és népesség összehasonlíthatatlanul nagyobb. — Persze, a tandíjat meg kell fizetni! — Ilyen szempontból Attila sokkal szerencsésebb, mert nem saját zsebéből fizeti, egy jól menő cég állja neki! Nagy Attila csakugyan egy roppant dinamikus cég, a Dreher és Kanizsai söröket forgalmazó Bere-Kanizsa magyarromán vállalat alkalmazottja lett, mindjárt ahogy Pannával hazajött Miskolcról. Bemutatkozóként egy üzleti tervet készített, ami nemcsak Szakái István igazgatónak, de a magyarországi partnernek is tetszett. Észrevették a szakorientált gondolkozást, a kreatív hozzáállást, a szakszerű fogalmazást. Egy hónap múlva Attila a szatmári közös vállalat marketing-igazgatója. Szép karrier! Bőven kamatoztathatja a Miskolcon szerzett ismereteket, mert nagy ütemben terjeszkedik a cég Romániában, sorra nyitja lerakatait a távolabbi városokban is. És mi lesz a diplomával? — kérdezhetik azok, akik tudják, hogy Romániában nem ismerik el a magyarországi tanulmányi okmányt. Attila főnökei azt mondák: nekik tudásra és nem okmányra van szükségük. Minden jel szerint jól döntöttek Attilával — még Miskolcon —, mivel érdemes indulni, mert a színes reluxák, műanyagredőnyök, szalagfüggönyök, ernyők, harmonikaajtók csak most jönnek divatba Romániában. Ők hárman tehát visszatértek és reményteljesen indultak. Példájuk azt látszik igazolni, hogy a következő években Romániában nagyobb keletje lehet a Magyarországon szerzett közgazdasági, üzem- gazdászi, marketing ismereteknek. Elsősorban a közös vállalatoknál és az olyan cégeknél, amelyek magyarországi vállalkozásokkal építenek ki partneri kapcsolatot. S egyre több az ilyen vállalat. Vajon észreveszik ezt az anyaországban tanuló erdélyi fiatalok? problémái sokkal többrétű, semhogy egy ilyen homályos és sokat sejtető utalással el lehetne intézni. Javaslom a téma alapos kifejtését lapjának hasábjain. ígérem, hogy minden segítséget megadok Önnek. Az elmúlt időszakban Ukrajnában is megjelentek az Ön írásához hasonló tartalmú a magyar vámosok munkáját kritizáló cikkek. Ezeknek mindig utána járunk. A jogos kritikát, a segítő szándékot köszönettel vesszük. Azonban többször bebizonyosodott, hogy ezen cikkek mögött gyakran olyan személyek állnak, akik ellen a magyar vám- és pénzügyőrség jogszabály- sértés miatt eljárt. Külön örömömre szolgált volna, ha cikke megírása előtt az üggyel kapcsolatban kérte volna véleményünket, így írása vizsgálatunk eredményére is támaszkodhatna. Csíkos Endre pénzügyőr alezredes megyei parancsnok Sike Lajos Szatmárnémeti Hiányzott az utaslista Betegágy mellől, hatalom nélkül Mindig és mindenkivel vitázom, ha egészségügyről van szó. Lehet, hogy velem van a baj, de ha mégsem azt nem kívánom senkinek. Én ugyanis ott állok a betegágy mellett, döntenem és cselekednem kell. Látom a megalázottságot, a kiszolgáltatottságot, a fájdalmat. At kell élnem a betegek helyzetét, mert a betegségen túl még tengernyi bajuk is van. Nem tudom és nem is akarom közgazdászként nagy ellátó-rendszernek látni az egészségügyet. Nem tudom a gyógyítást a pénz oldaláról nézni. Azt viszont tudom: égnek áll a hajam, ha további szűkítésről, ágyleépítésről beszél az, akinek semmi köze az egészhez! Aki ezt mondja, azt soha egyetlen éjszaka sem költötték fel, nem kellett döntenie: operáljam, avagy nem, küldjem be, avagy nem, mi lesz vele, szegénynyel? Ezek az urak, vagy hölgyek egyetlen számot látnak: Magyarországon tízezer lakosra több orvos jut, mint a fejlett Nyugaton. Én meg azt látom, hogy tízezer betegre sokkal kevesebb az orvos, mint a nyugati államokban, mert itt sokkal rosszabbak a morbiditási, mortalitási mutatók, összehasonlíthatatlanul rosszabb a szociális helyzet. (Több a munka- nélküli, magasabb az alkoholizmus, kilátástalan az élethelyzet.) Jó, én most leírom. Senkinek, egyik minisztériumnak sem érdeke, hogy gyógyítsunk (gyógyíthassunk). A betegágy mellől ez így látszik. (Egyedül élő öregasszony — nem baj, ha meghal. Nem kell neki nyugdíjat fizetni — a család sem bánja, nincs vele gond. A szociális otthonból hal meg valaki: juhé egy új hely, van rá ezer jelentkező! Dolgozik az istenadta, nem lesz pénz meggyógyítani? Meghalhat nyugodtan, más ugrik a helyére, eggyel kevesebb a munkanélküliek száma.) Az még senkinek nem jutott eszébe, hogy a betegeket kellene beterelni az egészségügy megfelelő csatornáiba! Végül is minek, úgysem tud meggyógyulni, talán nem is akar. Jobb neki, ha leszázalékolják, ha megmarad a baja. Ez garancia valamiféle jövedelemre, amennyiben nincs meg a kellő százalék, akkor meg úgy veszik táppénzre, amikor kell neki. Tulajdonképpen ez a drága, ettől pazarló az egészségügy, nem az ágyszámtól, nem a sok orvostól. Attól, hogy a politika nem tudja, de nem is akarja megszervezni az offenzív egészségügyet! A leépítéssel a defenziót fogja fokozni, ezáltal relatíve még drágább lesz. Mit értek én az offenzív egészségügyön? A minél hatékonyabb gyógyítást, amikor a betegnek érdeke a mielőbbi gyógyulás, a betegség megelőzése. Hát ezt nem könnyű megszervezni, orvos kellene hozzá a Népjóléti Minisztérium élére. Azt értem (tisztelet neki), hogy az orvos lemondott (Dr. Kovács Pál). Azt viszont nem, (fejlett Nyugat ide, fejlett Nyugat oda) hogyan fogja ezt egy közgazdász levezényelni, hiszen nincs személyes élménye, nem tudja mi a beteg, betegség, a nyomor, a megalázottságot sosem tapasztalta. Ebben az értelemben nyugodtan lehetne tornatanárt kinevezni az Állami Hangversenyzenekar élére. Ő a fizikális kondíció oldaláról nézné a zenei teljesítményt, talán nem is tehet róla. Egy orvos a gimnázium után 6 évig jár egyetemre, 4 év a szakvizsga, akkor lesz igazán munkaképes. Közben tanul, nem is keveset, de nem nagyon keresett, inkább eltartották. A diplomája értéke az egészségügyön kívül csak a papír értékével egyzik meg, máshoz nem ért. Az, hogy ért a hivatásához, hogy rengeteg a gyógyítandó beteg, talán csak őt érdekli egyedül. Laboráns, asszisztens, műtősnő és? Irány az utca, meg a nagy rét! Mi lesz vele! Mi lesz a családjával? Az OTP-részletével, a derékba tört életével? Nem érdekes. Magas szinten csak leépítés van, de az, hogy mi lesz a leépítet- tekkel, azt még senki nem mondta. Az én semmi kis szintemen („csak” orvos vagyok, nem miniszter, pénzügyes) tiltakozom és erre kénytelen vagyok. A nyíregyházi Jósa András Kórház Közalkalmazotti Tanácsa elnökeként bizonyos védettséggel szólok, holott ezt másnak, nagyobb pblcon, nagyobb beosztásból kellene megtenni. Az egészségügyet nem leépíteni, fejleszteni kellene! Azért, mert kriminálisán rosszak, emelkedők, súlyosbodók a betegségek. Évről évre kevesebben születünk, többen halunk, mi magyarok. Most talán arról, mit kap az egészségügy, nem is tudom kitől. Talán az OEP- től (társadalomtól), na meg a Néprosszléti Minisztériumtól. Közalkalmazotti bértáblát a heti 168 órás munkáért. Azért, mert az ügyeleti díjak olyanok, ha megkapom, elpirul az arcom a szégyentől, a koldusnak több az alamizsnája. Bezzeg, aki adja, az nem szégyelli, ennyit ér az orvos, műtősnő. Persze most már ez is sok, sokan vagyunk és gennyesre keressük magunkat. Szóval, elegünk van. Elegünk van abból, hogy mi vagyunk a fekete pazarló bárányok, akiket úgy mellesleg éjszakánként bárki felkelthet, aki átdolgozott éjszaka után, frissen, üdén, jó modorral kezdheti el az új munkanapját. Nekünk nem kell pihennünk, mi nem vagyunk mozdonyvezetők, de mi lesz, ha még tovább szűkítik az egészségügyet? Semmi, úgyis túlképzés van. Jó az, ha az orvos megdöglik, a fiatalabbnak kevesebbet kell fizetni. Ezért van az, hogy az orvosok átlagéletkora mindenkinél alacsonyabb. Igen, én ezt így látom és ismételten hangsúlyozom, „csak” orvos vagyok. Betegágy melletti, hatalom nélküli. Dr. Mihályi József adjunktus
