Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-29 / 101. szám
1995- április 29., szombat Napkelet • A KM hét végi melléklete Olyan, mint a mesében „...egyszer csak jött valaki, és egy csomó pénzt áldozott rám...” Az utóbbi időben többször írt lapunk olyan állami gondozásból kikerült fiatalokról, akik kilépvén az intézményes védelem alól, nem tudtak a maguk lábán megállni. El- tékozolták az életkezdéshez kapott pénzt, s vagy visszakönyörögték magukat valamelyik otthonba, vagy hajléktalanszálláson kaptak menedéket. Bodó Attila esete az üdítő ellenpélda. Huszonkét évének rövid történetét azért adjuk közre, mert erőt adhat a teljes családokban felnövők mindennapi harcaihoz is. Lóczibokor, ahol a fiú most él és gazdálkodik, úgy elbújik a dombok mögött, hogy kétszer futottunk neki, míg végre megtaláltuk. Szerencsére a szántóföldi barangolásokkal, nyúlüldözéssel tarkított utunk után nem kellett még az ő zárkózottságával is megkínlódnunk. Mikor elmondtuk, mi járatban vagyunk, hamar nyitotta a kaput, s mutatta a maga kezével kipofozott házát. Magyarázta, hogy kell lakhatóvá tenni egy olyan épületet, amit több mint tíz éve nem használtak, miként kell feltölteni a földet, szobává alakítani a garázst... Aztán mesélni kezdett. — Az állam vett el a szüleimtől, még iskolás korom előtt. Apám is, anyám is alkoholista volt. A papám azért szeretett. Anyám viszont többször is el akart tenni láb alól. Egy alkalomra pontosan emlékszem. Négyéves lehettem. Ősz volt. Kinnhagyott a kukoricaföldön egy szál alsógatyában. Zuhogott az eső, erősen esteledett. Egyre lejjebb csúsztam a sárban. Békák ugráltak körülöttem. Nagyon féltem... Aztán? Teljes filmszakadás. Azt tudom, hogy akkor kaphattam azt a súlyos ízületi gyulladást, amivel ma is bajlódok. Apám mesélte, hogy a mamám kétszer fennfelejtett a vonaton is. Szóval, én meg a két fiatalabb bátyám a GYIVI-be kerültünk. A legidősebb fivérem pedig apámmal maradt. — Nevelőszülőkhöz adtak Újfehértóra. Mit mondjak? Csöbörből vödörbe jutottam. Én hordtam a nevelőanyámnak a pálinkát — ez volt a dolgom. És mindenért nekem kellett elvinni a balhét. Rendszeresen kinn rostokoltam az út szélén egy farönkön. Vártam a nevelőapámat. Mert ha ő hazaért, megnyugodtam, hogy aznap már nem vernek meg. — Akkor még látogattak a szüleim. Apám kikövetelte, hogy vigyenek vissza állami gondozásba. Újra nevelőszülők következtek, akkor már Nyíregyházán. Náluk nőttem fel. Zöldségkertésznek tanultam Tiszabercelen, de abbahagytam. Hogy miért? Mert vad kamaszkorom volt. MinA szerző dent fel tudtam volna áldozni egy szoros érzelmi kapcsolatért, egy mély barátságért. — A sorozáson eltitkoltam a betegségemet. Nyírbátorba, a szülővárosomba kértem magam katonának, hogy újra találkoz- c zak a vér szerinti hozzátartozóimmal, és együtt legyünk. De be kellett látnom — ha sírva is —, hogy a családunk nem család. Tizenkilenc évesen eljöttem a nevelőszüle- imtől. Egy évet csellengtem. Egy hónapig az egyik barátnál dekkoltam, kettőig a másiknál, néha pedig a tiszavasvári úti felüljáró alatt... De mindig volt munkahelyem, és nem ittam. — Azt hiszem, vagy három éve egy „mindenki karácsonyán” találkoztam először Újhelyi Tamással. Ő azon kevesek közé tartozik, akik még hisznek a szeretet erejében, és az emberek jóságában, attól függetlenül, hogy rengeteg szélhámos miatt kellett csalódniuk. Tamástól sok mindent lestem el. Leginkább azt, milyen egy jó família. A feleségével három gyereket nevelnek, komoly időt húztak le a szülőkkel egy fedél alatt, meg albérletben. De olyan békések és derűsek, hogy az fantasztikus. Elég hihetetlen, de Tamás meg a legjobb barátja (két vállalkozó) szerzett fedelet a fejem fölé. Saját tanyát! — Ez az egyholdas terület — rajta két romházzal — nyolcszázezerbe került. Ők két hét alatt elintéztek mindent. Tamás legjobb barátja lett a fogadott keresztapám. Gyakorlatilag ő vásárolta meg nekem és a másik fogadott keresztfiának, Sanyinak a tanyát. Húszéves koromban egyszer csak jött valaki, és egy csomó pénzt áldozott rám. Egy kicsit olyan, mint a mesében. Nem? — Aztán Sanyi cimborám elment, mert nem bírta elviselni, hogy ha elalszik, és lekési a reggeli buszt, nem tud bemenni a városba dolgozni. Én meg nem akartam egyedül élni. Majdnem szedtem a sátorfámat én is, amikor Tamás megvette Sanyitól a részét, és a családjával ideköltözött. — Elkezdtük „a birtok” rendbetételét. Ugyanis nem volt villany, víz, s megint csak megjelentek körülöttem a békák. Égy fillér nélkül sem féltünk belevágni a felújításba. Tulajdonképpen felvétele csak a vakolásban vett részt szakember, mi irtottuk ki a gazt, mi „faragtuk a házat”, mi vezettük be a vezetékeket, és így tovább. Szerencsére a tavalyi év második felében megkaptam a GYIVI-től a 250 ezer forintos életkezdési támogatást. Jól jött. — Fölszántottuk, bevetettük a földünket is. Krumplit és babot termelünk. Ezenkívül Tamás vállalkozásában is asszisztálok. Magyar élelmiszerek kereskedelmét szervezzük, bonyolítjuk le a volt KGST-piacon, a Magyar Köztársaság ungvári főkonzulátusának hivatalos támogatásával. Jó, hogy ez is összejött. Előtte egy ideig munkanélküli voltam, és a végén már a jövedelem- pótló támogatást is megvonták tőlem. Tamás a tanításomat is vállalta. Azt mondja, jó üzletember válhat belőlem. — Már csak egy jó feleség hiányzik és két gyerek. Az egykori sorstársaimnak pedig azt üzenném: sose adják fel a reményt, és ne szégyelljék, hogy segítségre van szükségük. Mi, emberek, mindannyian egymásra szorulunk... Most is gőzsrővel próbálnak A Street Band valóban utca banda, de álmuk egy kazetta, majd egy lemez dúton Kft. hajdúböszörményi korszerű hangstúdiójában. A szatmáriak élni kívánnak a lehetőséggel, próbálnak gőzerővel. Lilik Ákos a helyi Zalka Máté Gimnázium diákja basszusgitáron játszik, s énekel. — 1994. decemberében ismerkedtem meg a srácokkal, s amikor január elején összeállt a csapat, egy percet sem haboztam. Az egyik alapító Gyújtó János billentyűs énekes. — Street Band a nevünk. Igazi utcai együttes. Valóban az utcáról kerültünk a színpadra, a szó igazi értelmében ezt is jelenti: utca banda. Ez talán abban is megmutatkozik, hogy az utcáé vagyunk. Igazándiból semmink nincs. Sokan segítettek hangszerekkel, technikával. Óriási dolog, hogy Márton István, a VMK igazgatója befogadott. Molnár Attila bolti eladó, egyébként szólógitáron játszik, s énekel. (balról) Gyújtó Zoltán, Varga Csaba, Horváth Lajos, Molnár — Minden közös. Attila, Lilik Ákos A szerző felvétele A dallam, a hangszeAz Open Doors zenei klub és Roland Hangszerbolt idén is megrendezte tavaszi rockfesztiválját amatőr együttesek számára. A felhívásra jelentkezett a fehérgyarmati Street Band együttes is. A próbálkozás nagyon jól sikerült, a 19 zenekar muzsikáját megítélő zsűritől fődíjat kaptak s 12 óra hangfelvételi lehetőséget kínált fel a Hajrelés, a szöveg, a megvalósítás. Ebből következően a kudarc, no meg a siker is. Amit Nyíregyházára vittünk, az két saját szám volt.Varga Csaba gitáros énekes is a közösségben látja a siker magyarázatát. — Az éneknek a zene mellett komoly szerepe van a produkcióban. Füledben dübörög a hang, agyadban lüktet a motorzaj. Imádod ezt az érzést. Tudod, alattad fogy az olaj. Motorral járod a világot. Ho- bó vagy nem bánod. Az úton bámulnak az emberek kaland az egész életed... A refrén úgy kezdődik: Az úton nem állít meg senki sem... A másik a szerelemről szól. Először a zene volt meg, úgy állítottuk össze a szöveget. Közösen formálva, egyik alkalomról a másikra. Horváth Lajos, zenész nevén Dönci, a dobokat csépeli. Ő is munkanélküli. — Terveink szerint júniusban vesszük igénybe a Nagy Sándor igazgató úr felkínálta hangstúdiót. Most azon munkálkodunk, hogy az elkövetkezendő hetekben minél több számot tegyünk stúdiókésszé. Saját erőből a zenei elképzelésre, számokra, szándékra futja. Sajnos, technikában a külső segítségre szorulunk. így amikor megköszönjük a korábbi támogatást, egyben újabbat is kérünk. A fehérgyarmatiak álmaiban egy kazet- tányi hanganyag, majd ezek forgalmazása, s később egy hanglemez szerepel. RITMUS Koncert A Macbeth együttes Amatőr felvétel A Multimédia Kft.-nek köszönhetően ebben az évben újra megrendezik a fiatal rocktehetségek felkutatására szolgáló versenyt (Marlboro Music Rockin ’95). Mint közismert, tavaly ezt a versenyt a debreceni Necropsia nyerte. Az idei versenysorozat már javában tart, hiszen ezekben a napokban a középdöntőket rendezik meg. Az egyik középdöntőnek a nyíregyházi Open Doors zenei klub ad otthont május 6-án. Az akkor fellépő három zenekar közül a szolnoki Macbeth együttessel ismerkedhetnek meg most olvasóink Matos Zoltán énekes segítségével. — A zenekar tulajdonképpen az 1988-ban alakult Lady Macbeth utódzenekara. Az akkori ötösfogatból kivált Szép Tivadar basszusgitáros és Lakai Zoltán gitáros. A két tag távozásával meg kellett változtatni a nevünket. Nem akartunk gyökeres változtatást, ezért csak egyszerűsítettünk Macbethre. A megüresedett posztokra Szeberényi „Szebi” Attila basszusgitáros és Láns László gitáros mellé párbajtársnak Cserfalvi Zoltán gitáros került. □ Mit jelent a párbajtárs a zenétekben? — Húzás, power-metált játszunk, amelyben hatalmas szerepet kapnak a gitárok. A szólók nálunk leginkább egy párbajhoz hasonlítanak: a két gitáros egymásnak felelgetve játssza el a szólóját. A gitárok azonban csak akkor lehetnek igazán jók, ha tökéletes alapozást kapnak. Erről Nagy István, a dobosunk gondoskodik Sze- bivel karöltve. □ Hogyan lehet egy ilyen rangos versenyen eljutni a középdöntőig? — Rengeteget kell gyakorolni, csiszolni kell a számokat, s figyelni kell arra is, hogy a szövegek szóljanak valamiről. El kellett készíteni egy demót, amely alapján meghívtak bennünket az elődöntőbe. Ott még 18 zenekar viaskodott. A középdöntőből már csak a legjobbak jutnak tovább a döntőbe, ahol már — mondhatni — vérre megy a játék, hiszen a fődíj egy lemezszerződés, ami napjainkban nagy kincs. GONDOLKODÓ A múlt heti rejtvény megfejtéséért könyvjutalmat nyert Volkó Julianna Kékese és Barabás Adrienn Kisvárda. A mai feladványunkat a Tapsi rejtvénymagazintól kaptuk, amely kéthavonta jelenik meg sok-sok játékos rajzzal, rejtvénnyel. A feladat: Melyik betűvel jelölt részlet illeszthető pontosan az üres téglalap helyére? Pécsi István
