Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-29 / 101. szám
1995. április 29., szombat HATTER Szeretném a munkát, jahadija... Május 1a munka ünnepe — egy szabadnap a többi közül • Utcára, érettségivel A munkaügyi központban Harasztosi Pál felvétele Szőke Judit Nyíregyháza (KM) — Ha nem a saját fülemmel hallottam volna a mondatokat és nem saját szememmel láttam volna az alant következő gondolatokhoz tartozó arcokat, akkor azt is feltételezhetném, hogy populista, demagóg politikusok beszélnek így. Am a valóság egészen hiteles. Munkanélkülieket kérdeztem május 1-ről, a munka ünnepéről. A Munkaügyi Központtól nem messze egy sarkon állítottam meg a két hölgyet. Egyikük ötven fölött, másikuk jóval alatta. Mindketten munkahelyük felszámolása révén kerültek — ha nem is a szó szoros értelmében — az utcára, érettségivel, diplomával. Felnevettek, amikor felhoztam a közelgő ünnepet. Fokozatok — Ugyanmár, én még a tévét is ki fogom kapcsolni, nem veszek részt semmilyen csinnadrattában. Mi okom volna rá? A reménytelenség? Én már nem kellek senkinek. Végigdolgoztam az életemet, s folytatnám még szíves-örömest. De nincs hol — hihető is, bár az a fajta lehet, aki mindenütt megmondja, ha valami nem tetszik, s mindezt a tapasztalataira, jó felkészültségére alapozza. — A hetvenéves édesanyám, a drága, fizeti ki helyettem a kis zugom (számomra legalábbis) nagy rezsijét a nyugdíjából. A fiam, pedig van végzettsége, alantas munkát kénytelen végezni tízezerért. De inkább legyen kevesebb... Én még mindig csak az állami cégekben bízom. Ahová mehetnék, ott kezdőket vesznek fel, nem baj, ha be kell őket tanítani, mert nekik kevesebb bért adhatnak, a maradékot meg szétoszthatják. Azt mondják, nincs munka, nincs már pénz átképzésre sem, keressünk munkát magunknak az ismeretségünk, kapcsolataink révén... Szerintem a munkanélküliségnek is vannak fokozatai: van nagyon munkanélküli — előző beszélgetőpartnereim közéjük tartoznak — és egy kicsit munkanélküli. Utóbbi kategóriába sorolhatók, bár nem biztos, hogy maguk is egyetértenek vele, a nyíregyházi Képző Központ hallgatói. Ők négyen abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy még volt pénz különböző profilú átképzésük állami finanszírozására. Értékelik is az intézmény segítségét. Talán több az esély számukra. A két valamikori gyors-gépíróból hamarosan varrónő lesz. Nyisztor Mi- hályné és Nagy Ferencné alól „kiment” a munkahelye. Tudomásul veszik az állapotukat, úgy vélik, a munkanélküliség a rendszerváltás terméke, „beleestünk, de majd kikerülünk belőle”. Az ünnepnapot mindketten tanulással töltik, mert 8-án szóbeliznek. Közömbös ünnep Nyisztomé átképzési támogatása 10 500 forint, ennél is kevesebb segélyt kapott. A tanulás egy kicsit a figyelmet is eltereli az állapotról. Mert az kétségtelen, eleinte szégyell- ték, de egy idő eltelte után átértékelték, ami velük történt: együtt kell élni a munkanélküliséggel. Nagynéval együtt különben igen optimistán tekintenek a május elé. Ha levizsgáznak, többen összeállnak és társas vállalkozásba fognak. Tudják, mekkora kockázatot vállalnak, s hogy minden maradék anyagi erejüket össze kell szedniük, de a család lét- fenntartása érdekében muszáj vállalni az ismeretlent, derűsen, szinte izgatottan sorolják, mi vár rájuk. Véleményükkel, miszerint ha valakinek több szakmája van, jobban boldogul — anélkül, hogy kedvüket akarná szegni — azonnal vitába száll a 43 éves, törékeny Simonná Csapó Piroska. Koraiak a ráncok a szeménél és a szája szegletében. Csak puszta életkora nem indokolja a keserűséget. Eredetileg szegedi, három éve „nem jár be sehová”. Negyedik végzettségét gyűjti be, két fia pályakezdő munkanélküli. S már van unoka is. Egy fedél alatt élnek. Szerencse, hogy amikor még a középréteghez tartozott, tudott miből tartalékolni, ebből voltak el eddig. Milyen patetikusan hangzik, hogy valaki a szájától vonja meg a falatot! — pedig olyan szégyenlősen- hihetően bukik ki belőle. Zahorcsák Jánossal arra emlékezünk, milyenek voltak a táblahurcolós, lózungos felvonulások. De a társaság egyik tagja sem a musz-mene- telést, s a hangosbeszélő dübörgő jelszavait emlegeti. — Akkor dolgozni kötelező volt. Aki nem ezt tette, erkölcsileg elítélték. Ma a munka valóban dicsőség dolga. Közömbösek az emberek az ünneppel, fásultak, rossz a közérzetük. Hogyan lehet viszonyulni valamihez, ami nincs? Május 1. — egy szabadnap a többi közül. Aki gazdálkodik, nyer egy hasznos napot. A beszélgetés derűsen kezdődött, felszabadultnak látszottak, de fokozatosan egyre nyugtalanabbak lettek. Mert egy villanás alatt a mához értünk. Fanyarul, kézlegyintősen fonódnak egymásba a mondatok, mint akkor a stilizált májusfa krepp-papír szalagjai, ha megfújta őket az orgonaillatú tavaszi szél: „akik időben kapcsoltak..., akiknek kevés jutott, most még kevesebbjük, van..., mindig egy szűk kis réteg miatt büntetik a becsületeseket, érdemes hát annak lenni..., aki lop, csal, ügyeskedik, ma csak az boldogul..., sokan a joghézagból élnek..., minden csak azoknak kedvez, akik fent vannak..., könnyű több- százezer forintos fizetésből felajánlani a családi pótlékot..., amint megszavaztuk a képviselőket, és beültek a parlamentbe, többségük rögtön elfelejtett mindent, csak a maga pecsenyéje sütögetésén fáradozik, egyik székből ülnek a másikba..., legalább annyit mondanának, hogy nem tartom helyesnek..., miért nem veszik el a vállalkozói engedélyét annak, aki nem fizeti a tb-t..., és bennünket ki fog eltartani..., Pesten az nem dolgozik, aki nem akar...” Tévhit és valóság Szóval, ha valaki abban a tévhitben élne, hogy ebben az országban csak bitangok és bárgyúk léteznek, ki kell ábrándítsam: az emberek mindent látnak, mindent tudnak. S hogy legalább valaki megkérdezi őket, az jó; ennél jobban már csak a munkának, a szerény biztonságnak tudnának örülni. A munka ünnepén pedig nem fognak lufit fújni, sem zászló után menetelni. Az egyikben csak levegő van, a másikra meg nincs írva semmi. G alambduczi Tibor a tanárképző főiskolán népművelő diplomát szerzett, de mostanában nem műveli a népet. Részben azért, mert a nép már eléggé művelt, részben azért, mert nincs pénz népművelők fizetésére. Még a földművelőknek sem jut elég fizetség. (Igaz, fizetségből soha senkinek nem elég, még nem elég.) Szóval a derék Galambduczi már jó ideje munkanélküli. De folyton próbálkozik és vállalkozik. Most éppen bányát akar nyitni a Nyírség közepén. Amikor lapátra tették, úgy is mondhatni, hogy eltiltották a népműveléstől, gondolta, szellemi vállalkozásba kezd. Az áll hozzá legközelebb. Könyvtárnyi kötetet elolvasott, jártas az irodalomban. Megtapogatta a vénáját és rájött, hogy irodalmi vénával rendelkezik. Az öreg írógép ott porosodott az íróasztalán, elhatározta hát, hogy, Bánya Szabolcsban regényt, vagy színdarabot ír. A gép elé ült és a kéziratpapírra írta a címet: Rómeó és Júlia. Alcímnek oda pötyögte tte: Játszódik egy nyíregyházi diszkóban. Irt vagy negyven oldalt, amely arról szólt, hogy a lakótelepi szomszédok milyen rossz viszonyban élnek egymás mellett. Valahogy eszébe jutott, hogy ezt a témát már megírta egy angol lovász. Másnap új regény írásába kezdett. Ezt a címet adta neki: A munkanélküli tragédiája. Megírta a londoni, a párizsi és a nyíregyházi színt, már a mátészalkai szín megírásánál tartott, amikor eszébe jutott, hogy ezt a témát már feldolgozta valami felvidéki magyar író. Egyetlen kiadótól sem remélhetett tehát honoráriumot. A munkanélküli-járadéka lejárt. A polgármesteri hivatalban nem kapott szociális segélyt, mert a segélykeretet a három hivatalnokok szétosztották maguk között. Gondolta, a rozsdás Skodájával kiáll a járda szélére és a garázsban boltot nyit. A garázsa fölé óriási reklámbetűkkel kiírta: DISZKONT ÁRUHÁZ. Alá kisebb betűkkel ezt írta: CT Galambduczi und Galambduczi. A járókelők mosolyogtak a cégtáblán, de csak néha-néha tért be egy vevő. Ci gare tát, sört, napi cikket vásároltak nála. De csak a szomszédok, a barátok és azok, akik szívből sajnálták őt. Szóval nem ment az üzlet. Mentségére szól, hogy sem az általános gimnáziumban, sem a népművelő tanszéken nem tanult kereskedelmet, vagy gazdaságtant. Egyszer sétát tett a környéken és tapasztalta, hogy 20 méterenként van egy boltocska, egy kocsmácska, vagy egy „diszkont”. Túlkínálat van dühöngött és bezárta a diszkontot, pontosabban a garázs ajtaját. Nem adta fel. Olvasta, hogy feljövőben van az építőipar. Az építkezésekhez pedig sok homok kell. S miből van legtöbb Szabolcsban? Homokból. Egy telektulajdonos eladásra hirdette a telkét. E telek egy homokdomb hátán van. E telket megvette bagóért. A jövő héten vásárolni akar egy használt, kanalas földmunkagépet. G ondolja: a telken megnyitja a homokbányát, jönnek majd a billenős teharautók az építkezési homokért és az ő alkalmazottja a földmunkagéppel két műszakban rakodja a malterbavalót. Gondolatsora után így kiáltott fel a felesége előtt: Te asszony! Ez nem is homokbánya, ez aranybánya lesz! Szivoero Esik Sándor M eglepődtem, amikor orvos ismerősöm felvilágosított: ha a szívproblémákkal küszködő ember nyelve alá veszi a nitroglicerin tablettát, nem veszi kezdetét azonnal friss vér áradása a koszorúerekben. Az oxigénszegény, elhasznált vért szállító erek tágulnak ki, és szaporábban távozik a széndioxiddal feldúsult életnedv. Az így beállt nyomáscsökkenés szívja be a várva várt oxigéndús vért. Ettől szűnik meg a szorítás, és vált kékből pirosba a megkönnyebbült szívbajos arcszíne. Ez itt nem az orvosi rovat, Kedves Olvasó. Már váltok is. Van egy kevesek által ismert, és művelt tudomány, mely párhuzamokat keres a természettudo- mámyokban, és a társadalomban, a gazdaságban érvényesülő törvényszerűségek között. Számukra lehet érdekes következtetésem. A gazdaságunkban a Bokros féle megszorító program, hasonlóan valamennyi korábbi restrikciós koncepcióhoz, éppen a legnagyobb potenciális szívóerővel rendelkező fogyasztói rétegnek nem engedi, hogy kifejtse jótékony hatását. Az exportra jórészt alkalmatlan termelői szerkezet produktumait így még a hazai vásárló sem bírja megvenni. Valamiképpen ki kellene szívni gazdaságunk áporo- dott, folytogató légkörét, ami által felfrissülhetnének a benne lévők. Kipréselni nem lehet belőle, mint arra a természettudományos párhuzam is rámutat. Az importpótlék, és a forintleértékelés jótékony hatású, mert felértékeli a mégoly gyenge hazai terméket is, ám a kereslet szívóerejének erősödésére nem mutatnak jelek. Az államigazgatási bürokrácia elől elvett levegő hozhat ugyan javulást, de az igaz az volna, ha Bokros valami gazdasági nitrogli- cerint találna fel. Valamit, ami által egészséges szintre emelkedne a fogyasztói réteg gazdasági szívóereje. Lehet, hogy robbanásszerű volna a változás. Olyan ni- troglicerinhez méltó. Régen ünnepeltük a munkát, most meg sztrájkolunk érte... Ferter János rajza Osszpárti békejobb Páll Géza-» -T aivitás azt gondoljál ni, hogy a demokrá- I V cia pénz nélkül is életképes. Pedig, valószínű rajtam kívül még sokan abban a hitben ringatták magukat, hogy a demokrácia nem elsősorban pénzkérdés. A valóság azonban — mint annyi mindenre még—erre is alaposan rácáfol. Nemrég nagy vihart kavart a közéletben, a politika porondján az a még csak tervezett elképzelés, amely szerint az ország teherbíróképességének megfelelően, csökkenteni kellene a pártoknak az állami költségvetésből megszavazott pénzeket. S megtörtént a magyar csoda, amire az utóbbi négy-öt évben nemigen akadt példa. A pártok félretették acsarkodásukat, egymás sárba tiprását, békejobbot nyújtottak egymásnak. A kormánypártok éppúgy, mint az ellenzéki pártok, egyetértettek abban, hogy nem lehet csökkenteni a pártköltségre adandó milliókat. Sőt, megkondították a vészharangot, miszerint a demokrácia kerülhet veszélybe, ha kénytelenek lesznek kevesebb pénzből talpon maradni. Azóta is tart, talán egyedül ebben a kérdésben az összpárti egyetértés. Tudom, hogy nem járhatnak Trabanttal a pártvezetők, nem fogadhatják egy garázsból kialakított irodában a hazai és külföldi vendégeket, nem járhatják autóstoppal a világot. Mindezek ellenére elvárta volna a jámbor állampolgár, hogy legalább egy gesztus értékű nadrágszíj- húzásra sor került volna a pártok háza táján. De az is ugyancsak elgondolkoztató: a pártok többsége a kisujját se mozdítja, hogy legalább a tavalyi adósságot visszafizesse az államkasszába, ugyanis több százmillió forintos kintlevősége van a kormányzásból kiszorult pártoknak, s egyikük vezetője úgy fogalmazott, nem is nagyon tudják visszafizetni az adósságot. Szinte egy vállrándítással elintézte a tartozást. Ilyenkor az is eszébe jut az embernek, ha az állampolgár nem tudja fizetni a villanyt, a gázt, a fűtést, alighanem rövid időn belül kikapcsolják a szolgáltatásokat, vagy jön a végrehajtó. Vajon a pártokra más törvények vonatkoznak?
