Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)

1995-04-27 / 99. szám

1995. április 27., csütörtök Hátukra vették a sztrájkot Eredmény, hogy a munkáltató nem általános vezénylést vezetett be Tóth Sándor és Falkenheim József A szerző felvétele Nábrádi Lajos Záhony (KM) — A záhonyi vontatási főnökség központ­jában egy izmos, birkózó ki­nézetű mozdonyvezető játszi könnyedséggel szakítja le a legújabb telefaxot, amelynek ez a címe: Tájékoztató az új Kollektív Szerződésről. Alá­írás: dr. Borsik János. A mozdonyvezetők szinte fal­ják a legfrissebb informáci­ót. A jövőt illetően biztató az információ. Ám a masinisz­ták kórusban állíthatják: az örömükbe üröm is vegyül, a kompromisszummal járó szerződés révén még keve­sebb a fizetésük. Tévhit, hogy jól keresnek — állítja Tóth Sándor mozdonyveze­tő, aki egyben szakszervezeti bizalmi. Állítását pecsétes és beszédes dokumantummal támasztja alá. A sztrájk után, pontosab­ban április 24-én keltezett munkaszerződés módosításá­ban az áll, hogy Tóth Sándor­nak 27 évi szolgálat után május 1-jétől a részmunka- idős alapbére 27 600 forint. A munkáltató ezt 3200 forinttal kiegészíti. Látjuk, hogy a mó­dosításon meg sem száradt a tinta. Kevesebbet keresnek A mozdonyvezetőtől termé­szetesen mindjárt azt kérdez­zük: mennyit keresett a sztrájk előtt? Kétkedve, megdöbben­ve halljuk, hogy többet. Indu­latok nélkül mondja: — Eddig 44 ezer forint volt a bruttó fizetésem. A kollektív szerződés aláírásánál bele­mentünk a csökkentésbe, csak hogy együtt maradjon a csa­pat, ne kelljen senkit elbocsá­tani. Kezdetben vezettem gőz­mozdonyt, vizsgát tettem, dí­zel- és villanymozdony ve­zetéséből is. Kollégáim jelen­tős része szakközépiskolát végzett. Most is viszek sze­mély- és tehervonatot folya­matos munkarendben. Ugye, hogy nem sok ez a bér? A köz­véleményt több mindenben félretájékoztatták. Nem is bér­harc volt a miénk. O Akkor miért sztrájkoltak és mit értek el vele? — A munkáltatóval nem tudtunk megegyezni az elbo­csátások ügyében, a munka­rendben, a műszakpótlékokat illetően. A hátunkra vettük a sztrájkot, a vonatkísérők nagy támogatásával. Az új szerző­dés legnagyobb vívmánya: ha ezentúl valamelyik fél változ­tatni akar a munkarenden, 15 napon belül meg kell egyez­niük. Ha nem jön létre egyez­ség, be kell vonni a felsőbb szerveket, de egyoldalú, ön­hatalmú elbocsátásokra nem kerülhet sor. Eredmény, hogy a munkáltató nem általános vezénylést vezetett be, helyi függelékek fogják szabályoz­ni a vezényléseket. Korábban 250 óra volt a távolléti óra, most 220, itt mi engedtünk. De olvassák el ezt a friss faxot! A műszakpótlék rovatban ez áll: A folyamatos munkarend­ben foglakoztatottak 30 száza­lékos műszakpótlékát a MÁV úgy akarta feloszlatni, hogy csak azokra a délutáni és éj­szakai órákra fizet pótlékot, amely órákat munkában töl­tötte a mozdonyvezető. To­vábbra is marad a 30 százalé­kos műszakpótlék. A várako­zási idő, távolléti órák rovat­ban olvashatjuk: „A közbenső, illetve a forduló állomáson el­töltött munkamentes időt, amelynek tartama legalább 2 óra, várakozási időként kell fi­gyelembe venni. Megmaradt az egy szolgálatban eltölthető 12 órás felső határ, amit a MÁV ki akart hagyni a KSZ- ből. A túlmunka díjazása című fejezet ezt tartalmazza: „Eddig egységesen 75 százalékos túl­óra pótlékot fizetett a munkál­tató a havi túlórákra. Az éves felső határ 144 óra volt. Most az egy naptári évben elrendel­hető túlmunka felső határa 200 óra, a pótlékok pedig nem ha­vi, hanem éves göngyölítés- ben, sávosan alakulnak.” Jog a szigorhoz A száraz idézetből a laikus is láthatja, hogy a munkáltató szigorításokat akart bevezetni, a sztrájkolok szerint „visszalé­pésre” szánta el magát. Ám le­het, sőt kell vitatkozni azon: egy súlyos veszteségeket cipe­lő vállalatnak, hazánk legna­gyobb vállalatának van-e (lett volna-e) joga szigorító intéz­kedéseket hozni. Jobbik István jegyvizsgáló: — A Nyugatiba 20 órakor érünk egy vonattal és reggel 6 óra 5 perckor indulunk vissza. Ezeket a tíz órákat nem akar­ták beszámítani a szolgálati időbe. Igazságtalan lett volna. Az átrakóban vasércet rak­nak át szélesből normál vago­nokba. Az itt dolgozók egybe­hangzóan állítják, a torlódás már a minimálisra csökkent, a határ másik oldalán enyhült a zsúfoltság. Itt dolgozik Danes István átrakómunkás, aki arról szól, hogy nehéz, egészségre ártalmas munkát végeznek vi­szonylag kevés fizetésért. Az új kollektív szerződésnek te­hát a munkások is örülnek. Fő­leg azért, hogy nem csökken a fizetésük. Záhonyban stílusosnak is mondható helyen, a közszem­lére kiállított kis gőzmozdony mellet van a szakszervezeti bi­zottság. Itt találjuk Falken­heim Józsefet, a Vasutasok Szakszervezetének helyi titká­rát. Az asztalán még memen- tóként ott áll a Magyar Vasu­tas című újság rendkívüli ki­adása, amely egy részletes sztrájkfelhívás. Idézet: „A MÁV Rt. vezetése úgy akarja csökkenteni a vasutasok lét­számát, hogy a megmaradók többet dolgozzanak ugyan­annyi pénzért”. A titkár ezeket mondja: Jó kompromisszumok — Nálunk a dolgozók 94,6 százaléka beszüntette a mun­kát. A szakmai vezetés fél­revezető adatai csak olajat je­lentettek a tűzre. Abban igazuk van a szakmai veze­tőknek, hogy tonnákban ke­vesebbet szállítunk. Ám az igényesebb feladók, megren­delők minőségi munkát vár­nak el. A minőségi htunké­hoz pedig kell a mostani lét­szám. O A létszámleépítéstől most már nem kell félniük? — Ezt így nem lehet mon­dani. A három szakszervezet összehangolt sztrájkja így is elérte célját. A jó, kompro­misszumokon alapuló kollek­tív szerződésre mind a munka­adóknak, mind a munkavál­lalóknak szükségük van. De most már ne vissza, előre te­kintsünk! A feladat kú közelítések kimondatlan égül rájött: szereti a csöndes egyenletes­séggel mosdató máju­si esőket. Nem tudott igazán bosszankodni az áztató ned­vességek miatt; csak kifelé, ki a szabadba, és hadd jöjjön, aminek jönnie kell. A korán és örökre elment poéta sorai mo­toszkáltak már hónapok óta benne. Amikor maga fölé bo­rította az esernyő kupoláját, akkor is a töredék gondolatok jutottak az eszébe: Én is megadom magamat, — jöhet a nyár! / Jöhet akármi, várom, nem megyek elébe már. Szép, gyönyörű, igaz. Min­den morzsájában pislákol a vissza-rezonancia azonosu­lási lehetősége. Merthogy várt, rezzenéstelen álarcok homályával takarva újra és újra felparázsló izgalmait... A szertartás uán — lehet, hogy keresztelő, lehet teme­tés. de legvalószínűbb, hogy esküvő volt az alkalom — ki­felé sodródott a hullámzó, templomi tömegből. Érezte, valaki figyeli. Körbenézett. Igen, egy szempár, meghatá­rozhatatlan szürkeség, kéklő zöldek, vibráló aranyszikrák — és benne egy mosoly ívelő hívása. Figyelj rám, tekints felém! Nem ismerem, állapította meg, amikor kiemelte a tor­lódásból a „ valakit". De az­tán, aztán mégiscsak, mint­ha. Hagyta, hogy az ajtó felé törekvők vigyék magukkal, s egyszerre ott lépegetett mel­lette. Akkor bevillant. Hát persze, egyszer, talán egy éve találkoztak, először, pil­lanatokra, a protokolláris bemutatkozás jópofáskodó blődségeinek tétovóságával. Ennyi. Tehát van „múlt”, szögezte le, de nem maradt ideje tovább kutatni a kútba hullt percek után, mert meg- szólíttatott. — Hát te, mit keresel itt? — Hm, — somolygott befelé —, tényleg, mit is? — Itt vagyok, hívtak, jöt­tem, most meg indulok haza­felé. , — ígértél... — folytatódott a kedves csevely —, már el­felejtetted? —Azt, hogy majd valami nagyon fontosat akarsz mondani. — Te jó ég, mit ígértem — korholta magát —, miket hordok össze-vissza, felelőt­lenül. — Emlékszem — fül­lentette kapásból —, pedig az biztos, hogy kummányi fo­galma sem volt az egészről. — Majd kereslek... — he­begte bugyután —, ,v már alig várta, hogy a szépszemű el- kavarodjon a közeléből. Újabb hetek futottak a semmibe; elúszott az ősz, a tél. Január táján végül neki- durálta magát. —Lenne valami, ami érde­kelhet —, mondta a telefon­ba. Találkozzunk szerdán, délután, ha neked is jó. — Re tűiben, de kevés az időm, csak egy negyedórá­nyira futja. — Elég lesz, majd úgy irá­nyítom, hogy mindent meg­beszélhessünk. Eszébe jutott, hogy valami közös munkát kellene találni: legyen miért szövögetni a „hálót". — Megvan — konstatálta. Feladat van, az mindig akad, munka, amiben lehet segítsé­get kérni, együttműködést, tanácsokat. Azután meg majd megy minden a maga rendjén. Amikor leültek vég­re egyeztetni, még csak ködö­sen derengett: miért, merre és hogyan tovább. Meg­egyeztek, úgy, mint két ko­moly emberhez illik. Szó esett határidőkről, az elvégzen­dőkkel járó kötelkezettsé- gekről, a pénzről. Szerződtek valamire. A bujkáló szándé­kölcsönösségével. A naptárlapok gyors egy­másutánban fordultak hétfő­ről keddre, péntekről szom­batra; mindketten megszok­ták a beszámolás fegyelme­zettségét; ki hol tart, meddig jutott a penzumban. — Olyan ez, mintha egy utazásra ké­szülnénk—, az ismeretlen ki­hívások földjére. így érezte, s még hozzágondolt egy filo­zofikusát: az alkotó kaland­dal nemcsak a feladat lesz könnyebb és alaposabban el­végezhető, hanem a másik ember elfogadása; önma­gunk rejtélyeinek felfedezése is. Az együtt-alkotás élménye adja a lényeget... a, ez szépre sikeredett — fanyarkodott ön- ironikusan, mert tisz­tában volt vele: a lényeg ko- ránsem ennyire pátoszos, nem bölcselkedő, magában tetszelgően okos. — Mért nincs már bennünk semmi az esőzuhogás egyszerűségé­ből? Miért kell mindent túl­variálni? Mire megválaszol­hatta volna, kopogtak.—Hel­ló, itt vagyok, most már rá­érek... És a délután morajlá­saiba belevegyült a pattanni készülő orgonák édes-remé­nyű illata. V Balogh Géza T» j em hiszem, hogy l\/ túlságosan sokan x V lennének azok, akik reszketve várják a minisz­terelnöki találkozókról szó­ló tudósításokat. Nem cso­da. hiszen hozzászokhattak ahhoz, hogy e beszámolók általában pontosan a lé­nyeget hallgatják el, több­nyire megelégednek a köz­helyekkel. Nem mostani, s nem magyar találmány ez, szerte a világban régtől fog­va ez a gyakorlat. Sokat nem várhattunk a lengyel-magyar kormány­fői találkozót követő sajtó- értekezlettől sem, ám itt a magyar miniszterelnök ele­jtett pár mondatot, amely a későbbiekben valószínűleg vitát vált majd ki a magyar közéletben. A tudósítások szerint Horn Gyula úgy vé­li, az EU-országoknak fi­gyelembe kellene venniük a kelet-közép-európai álla­mok sajátos helyzetét, azt, hogy a radikális reformok végrehajtása belső társa­dalmi és politikai feszültsé­geket okoz. A magyar mi­niszterelnök hatékonyabb támogatást vár el tehát Nyugattól, főleg a kormá­nyok részéről a régió szá­mára. Csak találgatni lehet, mi­re gondolt a kormányfő. Egyesek szerint csupán egy általánosságban megfogal­mazott kelet-európai elvá­rásról volt szó, mások sze­rint viszont burkolt beisme­rése annak, hogy ezek az országok — s különösen Magyarország — sokáig már nem tudják törleszteni az adósságukat, amely ko­moly konfliktusokhoz vezet­het. Tehát, ha kedves Nyu­gatnak a régió békéje, ak­kor segítsen. Tatán emlékszünk még rá, a rendszerváltás hajna­lán Soros, a híres, magyar származású amerikai ban­kár azt tanácsolta Antall Józsefnek, itt a vissza nem térő alkalom, jelentse be a külföldi hitelezőknek, Ma­gyarország nem törleszt to­vább, hiszen már így is a sokszorosát fizette vissza a felvett hiteleknek. Antall nem merte vállalni ezt. Most nincs a rendszer- váltáshoz hasonló pillanat. De a helyzet legalább olyan súlyos. Kellett neked ennyire hajtanod! Ferter János rajza ~ J mm - i iHm Beavatkozás Györke László em mindennapi eset­re hívta fel a napok­ban a figyelmemet Málik Zoltán magyi pol­gármester. Ahogy mondta, közérdekű bejelentés nyo­mán egy komoly útépítési program hiúsulhat meg Magy és Nagykálló között. Tavaly a második félév­ben véglegessé vált, hogy az 1992-ben benyújtott pá­lyázat nyert. Annak rendje és módja szerint az idén ja­nuárban az egyik országos napilapban pályázatot hir­dettek kivitelezőre. Hat cég jelentkezett. Márciusban került sor a nyilvános bo­rítékbontásra. Ez eddig nem is igen ér­demelne említést, hiszen semmi rendkívüli nincs benne. Csakhogy — a pol­gármester szerint — köz­vetlen a borítékbontás után az egyik pályázó (azt nem árulta el melyik, csak any- nyit, hogy fővárosi cégről van szó) értésükre adta, hogy amennyiben nem ők nyernek, elúszhat a támo­gatás. Az önkormányzat által létrehozott ad hoc bizott­ságnál azonban nem él­vezett prioritást a vehemens pályázó. Ezt a polgármes­ter úr azzal magyarázza, hogy kikötés, alapfeltétel volt: a kivitelező megyebeli cég legyen. Csakhogy az értésre adás — a legújabb fejlemények szerint — nem volt pusztá­ba kiáltott szó. Erről tanús­kodik az a hivatalos levél, amelyet az Útgazdálkodási és Koordinációs Igazgató­ságtól (ÜKIG) április 14-ei keltezéssel kapott a polgár- mester. Eszerint: „A jegy­zőkönyveket áttanulmá­nyozva nem látjuk biztosí­tottnak az állami pénzesz­közök (29 M Ft támogatás) leggazdaságosabb felhasz­nálását... Ezért kérjük... a versenytárgyalásra beér­kezett valamennyi ajánlat 1-1 példányát... Kérjük to­vábbá, hogy az ajánlatok átvizsgálása után adott véleményünk megérkezé­séig eredményhirdetésre és kiviteli szerződés megköté­sére ne kerüljön sor.” Tisz­ta sor. A polgármester szerint ez durván sérti az önkormány­zat önállóságát. Meg aztán nem az ÜKIG, hanem az önkormányzat nyerte a pá­lyázatot, s a bizottság tagjai eléggé felnőttek ahhoz, hogy elbírálják, mely cégé a legkedvezőbb ajánlat. _ HÁTTÉR ——

Next

/
Thumbnails
Contents