Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-24 / 96. szám
1995. április 24., hétfő HÁTTÉR Egy tó most segítségért kiált A természeti kincs még megmenthető, de igazi megváltást csak a csapadék hozhat Nyáron ezek a területek is szárazra kerülhetnek Orémus Kálmán Vaja (KM) — A hosszú évek óta tartó aszály létében fenyegeti megyénk állóvizeit. Bár a szakemberek szerint most egy csapadékosabb periódusnak kell következnie, nyilván emberi beavatkozásra is szükség van. Különösen a Vajai-tó esetében, mely csaknem teljesen kiszáradt, pedig növény- és állatvilágával ritka természeti értéket képvisel. Már tavaly nyilvánvalóvá vált, hogy a tó csak valamennyi érdekelt fél együttműködésével menthető meg. A három szomszédos település, Vaja, Kántorjánosi és Or ekkor határozta el, hogy megpróbál közösen tenni ennek érdekében. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a helyi horgászegyesület is, mivel a vízparti telektulajdonosok zöme tagja az egyesületnek. Márpedig, ha nincs víz, akkor hal sincs. Arról már nem is beszélve, hogy enélkül a telkek értéke a töredékére csökken. Csordogálva Levelek jöttek-mentek, a települések vezetői mindenkit megkerestek, aki érintett lehet az ügyben. Márpedig nem kevesen bábáskodnak a tó körül: kezelője a vízügyi igazgatóság, a természeti kincsek védelmére a Hortobágyi Nemzeti Park hivatott, no meg, ellenőrző hatóság a környezetvédelmi felügyelőség is. Csak épp — legalábbis ügy tűnik — a sok bába között elvész a gyerek. Merthogy a tóban a víz egyre kevesebb. Váradi Lajos, Kántorjánosi polgármestere szerint eddig annyit sikerült elérni, hogy a IlI-as számú főfolyásból ha nem is folyik, de legalább csordogál a tóba a víz. A becslések szerint eddig mintegy ötven köbméter vizet engedtek a mederbe. Ez azonban édeskevés, hiszen a vízállás jelenleg 70 centiméter, az üzemi vízszint pedig ennek a kétszerese lenne. A polgármester szerint a főfolyás teljesen eliszaposodott, ezért az itt összegyűlő csapadékvíz nagyrésze elvész. Tisza Sándor vajai alpolgármesterrel, aki egyébként „civilben” vízügyi szakember, egybehangzóan állítják, hogy ha a csatornarendszert kitisztítanák, akkor legalább 100 köbméter víz folyna vissza a tóba. Csakhogy erre az önkormányzatoknak se megfelelő szakemberük, sem pedig pénzük nincs. Hozzájárulás Őr polgármestere, Hódi Miklós úgy véli, erre talán lehetne megoldást találni. A rendeletek értelmében ugyanis a föld- tulajdonosoknak érdekeltségi hozzájárulást kellene fizetniük, hektáronként 75 forintot. Ezt az önkormányzat szedi be és átadja a _ vízgazdálkodási társulásnak. Ám alig van község, ahol ezt befizetik. Ha azonban az önkormányzatok beszednék a pénzt, a társulásoktól már meg lehetne követelni, hogy rendben tartsák a csatornákat. Sőt, ehhez pályázat útján támogatást lehetne szerezni. Győrvári Lajos, a horgásztársaság elnöke ezt azzal egészíti ki, hogy a horgászok minden segítséget hajlandók megadni, még anyagi áldozatok árán is, csak történjen már valami a tó érdekében. Az ötlet a polgármesterek között sem arat osztatlan elismerést. Váradi Lajos szerint egyáltalán nem biztos, hogy a társulás ettől jobban rendben tartaná a csatornákat. Úgy véli, inkább némileg csökkenteni kellene a tó területét és elvégezni a medermélyítést, hogy több utánpótlást kapjon a talajvízből. A szakembereknek pedig ki kell dolgozni egy rövid és egy hosszú távú koncepciót a tó jövőjével kapcsolatban. Tisza Sándor nem osztja teljes mértékben ezt a véleményt. Szerinte a tónak csak egyes részeit kellene mélyíteni, ahol már teljesen kiszáradt a meder. Abban azonban teljes az egyetértés, hogy az első lépés a csatornarendszer megtisztítása, majd pedig mélyfúrású kutakból kellene biztosítani a víz utánpótlását. Egyes számítások szerint két nagy teljesítményű kút már megoldaná a problémát, ám egyetlen ilyen kút mintegy kétmillió forintba kerül, s ebben nincsenek benne az üzemeltetés költségei. Márpedig, pénz nincs. S természetesen az sem tisztázott, hogy ki milyen arányban vállalhatna részt a költségekből. De vajon a vízügyi igazgatóság engedélyt adna-e a kútfúrásra? Elvben igen Mint később Fazekas Lászlótól, a vízügyi igazgatóság igazgatójától megtudom, egyáltalán nem zárkóznak el a kútfúrás engedélyezésétől. Ehhez azonban a kérelmezőknek alaposan fel kell mérniük a vízszükségletet, valamint a várható költségeket. Egy ilyen terv kidolgozásáshoz az igazgatóság szakemberei készséggel nyújtanak segítséget. Tény azonban, hogy az engedély kiadása a környezetvédelmi felügyelőségen is múlik, hiszen ez a hatóság hivatott a felszín alatti vizek védelmére. Igazi megoldást azonban csak az jelentene, ha csapadékosabbra fordulna az időjárás. A tóban egyébként némileg most emelkedett a vízszint. Hogy ez mennyiben köszönhető a viszonylag csapadékosabb tavasznak és mennyiben a III-as főfolyásból csordogáló utánpótlásnak, szinte lehetetlen eldönteni. Ám nyakunkon a nyár, és a tapasztalatok szerint ilyenkor akár öt centimétert is apadhat a víz naponta. Ha viszont a meder egyszer teljesen kiszárad, akkor hiába jön a csapadékosabb periódus, az értékes növény- és állatvilágnak vége. Valóban tenni kellene már valamit. Gyéren csordogál a vízutánpótlás A szerző felvételei A hetvenes évek vége felé nagy megtiszteltetés érte azt a falusi néptánccsoportot, amelyben éppen a szárazfát dörzsöltem a vonóval — görögországi néptáncfesztiválon vehetett részt. Akkoriban még nem meghívással, hanem kiküldetéssel—no meg előzetes rendőrségi kioktatással—lehetett nyugatra utazni. Elrepültünk. Napfény, tenger, tözenöt ország táncai és táncosai, ez az Agrinioni Pa- pastratos Fesztivál. Az elnevezés nem véletlen, hiszen minden költséget Papastra- tos úr, egy görög dollármilliárdos állt. Papastratos nem volt akárki, azon a vidéken még a cigarettákat is úgy hívták: papastratos egy, papastratos kettő, egészen tizenhatig. A fesztivál után a milliárdos adott egy fogadást a közPapastratosok reműködőknek, ahol elkezdtük találgatni, ki lehet ő. Itthon akkoriban még milliomosok is alig termettek. Gondoltunk a fehér cipősre, a vastag aranyláncosra, a csíkos zakósra, a három nővel fecsegőre, csak egy kifényesedett sötétkék öltönyös alacsony emberre nem. Azt hittük nála van a terem kulcsa, ő a portás, pedig ő volt „a" milliárdos. Jó százötven évvel ezelőtt felállt a magyar országgyűlésben egy fiatalember, és egyévi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Széchenyi Istvánnak hívták. Széchenyijeink pedig lassan újra lesznek — persze csak anyagi értelemben — de valahogy nem akarnak felállni. Felajánlani meg végképp nem. Legfeljebb utcai harcos véradásra, vagy pitbullfesz- tiválra. Az Akadémia a kultúra királynője, de most nem a királynőért, hanem a mindenes cselédekért, az amatőr művészeti együttesekért aggódom. Gyönyörű tehetségű együtteseink vannak, nem véletlenül hozták el a legutóbbi Ki mit tud díjainak majdnem a felét. A magyar kultúra követei lehetnének szerte a világon és a későbbi gazdasági kapcsolatok hídfőállásai is. Csak a buszt nem tudják kifizetni a fesztiválok helyszínéig. Néhány éve még a Kállai Kettős egy próbával hozta el egy francia fesztivál első díját, mexikói, brazil, orosz. cseh és számtalan francia együttes orra elől. Anyanyelvi szinten beszéli a néptánc „nyelvét" a Nyírség. Egyedülállóan őrzik a tirpák hagyományokat a vajdabokoriak. Pótolhatatlanok az ökörí- tóiak. Pénzhiánnyal küzd a Szabolcs és valószínűleg a balkányiak sem utaznak a spanyol fesztiválra. Az utolsó megyei tánckísérő zenekar a Szikes Banda fele is már Salgótarjánból jár át, a legközelebbi zenekar debreceni. r alán még lehetne segíteni, csak helyi Széche- nyik kellenének. Nem kellene egyévi jövedelem, elég volna egyheti, vagy háromnapi is. Lehet, hogy a magyar papastratosok nem olvassák a Kelet-Magyarorszá- got? Az igen sajnálatos lenne, mert az Elite magazinba meg én nem írok... Csecsemő gyilkosok Balogh Géza ncsencs, Győr, Komló, az utóbbi hetekben az átlagos újságolvasó is megjegyezhette e három település nevét, mint a csecsemőgyilkosságok helyszíneit. Az ember képtelen szavakat találni e borzalmas tettekre, s még az sem vigasztalja, hogy ilyen gyors egymás után következő gyilkosságok egyáltalán nem szokványosak a magyar kriminalisztikában. Néhány magyar közíró már jó ideje riogat bennünket azzal, hogy a magyar családok egy részében vészesen megcsappanni látszik a gyermek becsülete, szeretete. A többség azonban megmosolyogni való, írói torzítást vélt felfedezni e figyelmeztető mondatokban, és enyhén szólva túlzásnak tartotta azt, hogy néhány, a lét peremére csúszott szülő minden elvárást felrúgó életvitele miatt egy teljes korosztály, a mai tíz év alatti gyermekek sorsa, tovább vivén a gondolatot pedig maga a nemzet jövője kerülhet veszélybe. Nem akarok beállni én is a nemzet jövőjét siratok táborába, de három, egymásra kísértetiesen hasonlító gyilkosság elgondolkoztatja az embert. Az okokat keresve köny- nyű helyzetben lennénk, ha mindhárom borzalom egy jól körül határolható régióban történik, hiszen akkor ráfoghatnánk, hogy persze, hát a „sötét” Szabolcs... Am nevezhetjük-e sötétnek az ország egyik legfejlettebb vidékét a Kisalföldet? Igaz, ma már Komló sem az igazi, de azt azért mégsem állíthatjuk, hogy a mecseki városban ugyanolyan súlyos gondok nyomasztanák a polgárokat, mint a távoli Nyírségben. Mi lehet hát az oka ezeknek az egymást követő csecsemőgyilkosságoknak? A szegénység, a kilátástalan- ság?... Nem valószínű, hiszen kellett-e nagyobb szegénység, mint a háborúk éveiben, vagy éppen a két világégés között? A korábban megmosolygott írók próféciái húzódnak meg tehát a háttérben? Kétségbeesve keressük az ország gazdasági bajaira a gyógymódot, pedig a morális gondok legalább ennyire aggasztóak. Nincs menekvés Ferter János rajza Forró „tengerikása" Galambos Béla y C gy hírlik, csökkent I / a megyében idén a L/ kukoricatermelési kedv. Azt mondják, megégette a tavalyi aszályban megfőtt „tengerikása” a termelők száját, s most se hangulat, se kockáztatni való pénz nincs rá annyi, mint korábban volt. Tény, hogy a múlt évben csúcsosodó aszály következtében sokan bele buktak a rendre húsz-harminc mázsás átlagterméseket produkáló kukoricatermesztésbe. Persze az is lehet, hogy az áprilisközepi hideg idő tette még borúlátóbbá a föld művelőit, s ahogy megjön a tartós tavasz, visszatér a kedv is. A vetőmag-értékesítéssel, termelésszervezéssel foglalkozó tapasztalt szakemberek szerint a kukorica vetésterülete akár egynegyedével is csökkenhet 1994- hez képest, de nem csak a tavalyi szárazság miatt. Egyrészt ma már olyan magas az önköltség, hogy egy közepesen korszerű termesztéstechnológia mellett hektáronkénti 5 tonnás termésátlagnál a pénz még csak az „ablakban” van, akkor nullszaldós a tengeri. Másrészt a feldolgozók, integrátorok által előfinanszírozott ipari növények, elsősorban a napraforgó tavalyi viszonylagos jobb eredménye (legalább nem volt ráfizetéses), no meg idei áremelése nem jelentéktelen területeket hódítottak el, feltehetően éppen a kukoricától. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy bizony nem olcsóak a vetőmagárak, különösen nem a hagyományosan magas minőséget produkáló hibrideké. Ilyen körülmények között nagy a veszélye annak, hogy a „mindegy milyen, csak olcsó legyen” elv érvényesül, ami aratás után tovább ronthatja a növény megtépázott hírnevét. A kukorica nimbuszát ugyanis nagyban csökkentette, hogy egy tonna ára a várakozásokkal szemben ősszel a 8 ezer, idén pedig all ezer forintot nem igen lépte túl. Ebben viszont fordulatot, elsősorban a hazai állatállománynak várva várt növekedése hozhat.
