Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-14 / 89. szám
1995. április 14., péntek HÁTTÉR Kötelező és szabadonválasztott Az a kérdés, hogy gazdák, vagy mostohák megyénkben az önkormányzatok (3). Korszerűsítették és bővítették a tiszavasvári szakmunkásképzőt Elek Emil felvétele Nyíregyháza (KM) — Nem tudni, a most készülő csődtörvény mit fog tartalmazni az önkormányzatokra. Az is lehet, hogy lemondásra kényszeríti a polgármestereket, esetleg a testületeket. Mire alapozva feltételezhető még elméletileg is ilyesmi? Például amiatt, hogy a gondoskodás szándékától vezérelt önkormányzatokra gyakorta hangzik el — nemrég a televízió Objektív műsorában is —, hogy felelőtlen beruházásokba kezdtek. Mit tehet ilyen ítéletek után az önkormányzat? Megnézi, mi a kötelező, s mi nem az. Ez viszont észveszejtő dolog, erre igen kevesen vállalkoznak. Nézzük csak, mivel törődnének, s mivel nem? Kötelező feladata az általános iskolai oktatás, az egészségügyi ellátás, a szociálpoltika. Ezen kívül a temetőfenntartás, a hatósági húsbolt működtetése, s tulajdonképpen ezzel vége is a sornak. Pólyától a koporsóig De az olyan dolgok, mint a közművelődés, a sport, már nem kötelező. Ám, ha így is tekintenék ezt az önkormányzatok, épp az önkormányzati törvényt sértenék meg, amelyik kimondja: az önkormányzat köteles gondoskodni a településen élő lakosságról a születéstől a halálig. Melyik polgármester mondhatja az állampolgárnak, hogy Zsiga bátyám járjon Nyíregyházára meccsre, vagy mi a fenének akar a kultúrházba, a könyvtárba bemenni, olvasson újságot. Az önkormányzat naponta szembekerül ilyen problémákkal. Hogy magyarázza például, hogy az iskolai oktatás kötelező, de a napközi a nem kötelező tevékenységek között szerepel. Szüntessék meg? Mondják a gyereknek, hogy nagyapáik is hazamentek a tanítás után. Mondják, hogy ott a szülői ház, minket se vittek annak idején bölcsődébe, mégis felnőttünk? Akinek meg nem elég okos a gyereke, fogadjon mellé nevelőt? Minek ezt intézményesítetten csinálni? Az óvodából is csak az iskolaelőkészítő egy év kötelező feladat. Addig nevelje otthon a szülő, mert nem köteles az önkormányzat addig a gyerekről gondoskodni, míg a szülő dolgozik. A szociális gondoskodásnak nagyon sok formája van. Senki nem kötelezi arra az önkormányzatot, hogy húsz-harminc idős embernek bentlakásos otthont adjon. Van neki háza, fogadjon házi gondozót, vagy tüzeljen a rokona, legfeljebb főznek neki ebédet, s teljes költségtérítéssel meg is kaphatja. Kizáró tényező Az igazság az, hogy az önkormányzatoktól, azok vezetőitől idegenek lennének az ilyen intézkedések. Hogyan is zavarhatnák haza azokat az idős embereket, akikről tudják: egyedül elpusztulnának, mert a rokonság csak akkor jelentkezik, amikor az örökségen kell osztozni. Néha sikerül valakit még életében kifosztani, aztán halála után az önkormányzatnak kell a temetéséről is gondoskodni. Durva dolog tehát az eladósodott önkormányzatok gazdálkodását is felelőtlen gazdálkodásnak nyilvánítani, a felelőtlen beruházásokra kenni a mai nehéz helyzet. Ä már említett Objektívben mondták: máskor meggondolja majd a lakosság, hogy kit választ az önkormányzatba. Mit lehet erre mondani? Mi is irigykedünk a fővárosi fejlesztések láttán, talán ők is iriggyé váltak a falvakra, a kisvárosokra, mert talán még Pesten sincs minden külső kerület minden útja asztfalttal borítva. Persze, ha abból indulunk ki, hogy tengericsutkával is lehet tüzelni, hogy ezer évig megvolt egy falu szennyvízcsatorna nélkül, akkor mondhatná ma is egy polgármester: mi a fenének törjem magam, s választaná a népszerűbb feladatot, osztogatná a szociális segélyt. Népszerű lenne egy-két látványos épületet építeni, a kis faluközpontot kiglancolni, aki meg a falu szélére épített, szidja saját magát, miért ott vett telket. Aki tehát nem csinált semmit, az ma is valószínű kijön a a költségvetésből. A veszély abban van, hogy az önhibáján kívül hátrányos helyzetbe került települések kategóriájából kizárták aki fejlesztett és fejlesztési hitele van. Be sem adhatja pályázatát, mert a fejlesztés eleve kizáró tényező, így magyarul nem marad más neki, mind a felszámolás. Ugyanakkor ha valaki 1990 előtt megfelelő infrastruktúrával rendelkezett — mert vannak ilyen megyék is —, nekik nincs gondjuk, mert nem kell utat, járdát építeni, vizet, gázt vezetni, nyugodtan pályázhatnak be az elmaradt térségbe és a működési költségre megkapják a pénzt. Egyszer talán egy vizsgálat azt is megnézi: milyen működési hiány az, ha valaki kivitte a képviselő-testületet a Bahamákra, mert az ugye nem beruházás, az költség. Összegezésképpen megállapíthatjuk: ez a forma nem ösztözötl arra, hogy az önkormányzatok optimális intézményrendszert tartsanak fenn, működtessenek azért, hogy a megtakarításból fejleszteni lehessen. Talán az államkincstár felállításával megoldódik ez is, mert akkor nem szárnyalhat a fantázia, keményen be lesznek határolva a mozgáslehetőségek. Tehát ha feladatot finaszíroznak, egy gyerekre 90, vagy 120 ezer forintot adnak, s nem a polgármesternek kell a pénzt előteremteni. Az ideális az volna, ha a költségvetés 40 százalékát a helyben képződő bevételek tennék ki, a falvak jelenlegi anyagi helyzetét ismerve, ez nagyon távol van. Hinni a jövőben A sok gond ellenére az önkormányzatok vezetői többségükben változatlanul hisznek a jövőben, szeretnék befejezni, amit elkezdtek, szeretnék kezelni a szociálpolitikát, s még új iskolát is szeretnének építeni. És bár most nehezen viselik a terheket, nem bánkódnak az infrastrukturális beruházások miatt, még akkor sem, ha most nem hoznak anyagiakban mérhető jövedelmet. Mert épp azért vették településük vállára a terheket, hogy hátha jönnek a vállalkozók, és akkor nem azt kell várni, honnanjön a pénz, hanem helyben is tudunk pénzt teremteni. Mert egy faluban az a legnagyobb beruházás, ha a munkaképes korú lakosság dolgozik, eltartja magát. Ha dolgozik, akkor házat épít, lehet rá számítani, be lehet vonni a közéletbe, nem fog sorbanállni naponta szociális segélyért, nem az önkormányzathoz megy először, ha a gyógyszert ki akarja váltani, hanem a patikába. (Vége) G yere be! — nógatta a lány.—Gyere, nefélj, nincsenek itthon a szüleim. — Nem! —felelte határozottan a legény — majd hús- vétkor eljövök, meglocsollak. Azzal már indult is. Kabátját összehúzta, hogy a böjti szelek alá ne férkőzzenek. Nem könnyű, ennyi évvel a háta mögött bemenni egy lányosházhoz. Magának sem meri bevallani, de fél. Úgy hozta az élet, vénlegény maradt. Ezt a lányt is az utolsó pillanatban sodorta az élet az útjába. Mikor először találkoztak a kisváros presz- szójában, szeretett volna elrohanni. Nehéz már megváltozni, mondogatta magának, de a jövő... Különösen mióta anyja is beteges, s állandóan ismételgeti: keresni kellene már magadnak valakit. Attól retteg, meghal és nem lesz, aki a „kicsifiának” gondját viselné. Heccből egy barátja válaszolt a hirdetésre. S mikor kiderült a turpisság, nem akart hinni a postásnak: — Leveled van, János! — szólt utána az utcán. — Valami finom kéz írhatta, mert Húsvéti lánykérés nagyon illatos — tréfálkozott. Talán még el is pirult. Nőktől ő még nem kapott egy sort sem. Aztán az első találkozást követte a többi. Csak éppen be nem mert menni. Mindig halogatta, s hol ezt, hol azt a kifogást hozta fel. Végül nem volt mit tenni, beadta a derekát. Anna sem fiatal, szülei látni szeretnék, ki az, aki annyira megváltoztatta mostanában a lányukat. Nevet, dalol, nem bújja a könyveket, megáll a tükör előtt, új ruhát vásárolt magának, még a száját is rúzsozza. Megvette a kölnit. Sokáig válogatott, nem tudta, mi a módi. Gyermekkora jutott eszébe, amikor a falu apróságai összefogtak, és együtt indultak öntözködni. Mindig szép, különleges versre tanította meg az anyja, dicsérték is érte. Aztán a legénykedés valahogy kimaradt az életéből, meghalt az apja, az ő nyakába szakadt minden. Sokat dolgozott, nem jutott idő semmire. Mindig csak akkor sajdult bele a szívébe, ha hallotta, ez is megnősült, az is férjhez ment. A pletykák néha hírbe hozták ugyan, de soha sem lett komoly egyik kapcsolata sem. Az ünnep első napján anyjával templomba mentek, sonkát és tojást vittek szentelni. Ritkán látogatja Isten házát, de nagy ünnepeken mindig ott ül a kóruson. Vallásos ő..., mint a legtöbb falubelije, de csak úgy, a maga módján. Számára a hit csak az egyénre tartozik. A rokonokkal elköltött közös ebéd után indult a randevúra. Második nap idegesen ébredt. Megetette az állatokat. Sokáig pepecselt velük, húzta az időt. Volt már tizenegy óra, mire megborotválkozott, felvette öltönyét. Talán két éve volt rajta utoljára. Kicsit feszengett benne, de ez így dukál, mégis csak lányt kérni megy. Anna már várta, nagyon izgult ő is. A bemutatáson hamar túlestek. Sikerült tréfával elütni a locsolást is. Még egy-két sor verset is mondott. Az ebédnél már nehezebben ment a társalgás. Sehogy sem tudta, hogy kezdjen a dologhoz. Az első csapás akkor érte, amikor az apósjelölt megkérdezte: na és hol ismertétek meg egymást? Anna elpirult, lehajtotta fejét, dadogott valamiféle munkahelyi buliról. Mindjárt sejtette, a lány szülei nem tudnak a hirdetésről. Olyan régimódinak érezte ezt az egészet, az uraskodó apa, és a kissé fennhéjázó anya nem nagyon nyerte meg tetszését. Mindegy, nem velük kell majd élni, gondolta, és újból, és újból neki akart fogni. Legalább ne kocsival jött volna, morfondírozott magában, egy-két kupicától talán bátrabb lenne. Végül Anna oldotta meg a problémát. — Anya, apa, úgy döntöttünk Jánossal, hogy összeházasodunk! — állt a szülők elé. O csak annyit tett hozzá: igen..., igen. S már csak halkan súgta oda a boldog lánynak, te most akkor megkérted a kezem?! A zóta néhány év telt el. Az újságot, melyben a hirdetés megjelent bekeretezték, és számukra azóta is a húsvét a legnagyobb ünnep. Páll Géza M aguk nem szegények, hanem gazdagok. Csak nem tudnak róla. És ez nagy baj. Ezzel a meglepő megállapítással vezette be előadását a minap az egyik amerikai szakember, aki a hazai üzletemberekkel találkozott. Valóban kevés a pénz Magyarországon, mármint a hazai tényezőknél, tért rá a valós helyzetre a vendég, majd hozzátette, ez a kis ország viszont igen gazdag szellemi tőkével rendelkezik. Márpedig a szellemi tőkének a nemzetközi piacon nagy ára van. Minden új találmány, eljárás kincs ezért, s minden ország arra törekszik, hogy ő maga húzzon hasznot egy-egy elért, bevezetésre alkalmas szellemi termékből. Mi magyarok inkább csak kigondoljuk, aztán sietősen továbbadjuk a szellemi terméket, mert ahogyan a sablonnyelv mondja, itthon nincs rá fogadási készség. Nemrég egy igen jelentős orvosi műszer bemutatkozását láthatta a tévé közönsége. Világviszonylatban is jelentős műszerként tartja számon a szakmai közvélemény, az derült ki a tájékoztatóból. Aztán az is kiderült, természetesen nincs mód a hazai gyártására, ezért egy német cégnek adták el a gyártás és forgalmazás jogát. Ilyen és hasonló esetekről lépten-nyo- mon hall az ember. Egy-egy jelentős találmány piacra dobásával óriási pénzt lehetne keresni. Nagyon ráférne az országra, ha a szellemi tőke javarészét itthon sikerülne késztermék formájában eladhatóvá tenni, s a mi államkasszánkba folynának be az ebből eredő dollármilliók. Egyes vélekedések szerint, ha a hazai szellemi tőkének csak a tíz százalékát sikerülne az országban tartani és innen világhódító útra elindítani, máris elfelejthetnék a kormány szigorító intézkedéseit. De eddig csak mosolygunk a vendég megállapításán, amely szerint nem vagyunk szegények, hanem inkább gazdagok. Csak nem tudunk róla. A felemelkedéshez pénz kell!... Ferter János rajza Információéhség Orémus Kálmán L assan már közhely, hogy az információ korát érjük, szinte percenként bombáznak minket az adatok, átlagok és események százaival. Akár úgy is gondolhatnánk, hogy ezen a téren minden a legnagyobb rendben van, szinte nincs is olyan átlagpolgárt érintő információ, melyhez ne lehetne hozzájutni. Am korántsem ilyen megnyugtató a helyzet. A minap hallottam éppen, hogy egyik kistelepülésünk fiataljainak a fülébe jutott, mostanában több olyan pályázatot is kiírtak, mely továbbképzésük, önművelődésük támogatására hivatott. Hosszas nyomozás után kiderítették, hogy a pályázati kiírásokat tartalmazó kiadvány egyedül a polgármesteri hivatalban található meg. A hivatalhoz fordultak, de nagy csalódás érte őket. Az említett kiadvány meg sem mutatták nekik, sőt, gazdasági okokra hivatkozva, még annak fénymásolását is megtagadták. Szóval, a fenti eset alapján úgy tűnik, hogy az információ áramlik is, meg nem is. Pedig tőlünk kissé nyugatabbra már régóta rájöttek, hogy az információ értéket képvisel, adott esetben nagyobbat, mint a pénz. Különösen elszomorító ez az eset a mai világban, amikor egyre inkább elhara- pódzik a közöny, sőt letargia, az „Úgysem érdemes belekezdeni semmibe” filozófiája. Ilyen időkben különösen fontos, hogy támogassunk és segítsünk mindenkit, aki valami többet, jobbat akar, aki ki akarja használni az egyre szűkülő lehetőségeket. Márpedig, ezek fiatalok nyilván kezdeni szerettek volna magukkal valamit, egyébként aligha fordulnak a hivatalhoz. Most nyilván csalódottak, talán el is vannak keseredve. Majd kiheverik, hiszen előttük az élet — mondhatná valaki. Biztosan így van. Am én mégis kíváncsi lennék, lesz-e ezek után erejük, kitartásuk, hogy újabb ötletekkel álljanak elő, s azokat meg is valósítsák. Mert azt aligha kell bizonygatni, hogy ebből az egész település profitálna. i
