Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)

1995-04-01 / 78. szám

Napkelet • A KM hét végi melléklete Kerámia a szobrászat határán A váltakozó stílustörekvések és előírt fogalmazásmódok kavalkádjai TÁRLAT Baráz János grafikái Vízöntő z alapításának negyedszáza­dos jubileumát ünneplő nyír­egyházi Vásárhelyi Pál Épí­tőipari és Vízügyi Szakközép- iskola sorra-rendre mutatta be mini­tárlat sorozatában az alma mater volt diákjainak művészi alkotásait. A záró­kiállításon Baráz János mintegy félszáz grafikáját tekinthették meg az érdeklő­dők az iskolai könyvtár olvasótermé­ben közszemlére tett kollekcióban. A művész tanár 1983-ban érettségizett az ÉVISZ-ben, s azóta is hódol a hob- by-szintet messze meghaladó kedvte­lésének: a képzőművészetnek. Grafi­kai lapjainak tematikája változatos, a művek színvilága a fekete és a barna árnyalataival jellemezhető. Az ereden­dően realisztikus ábrázolásmód mel­lett a művész gyakorta átvezeti a láto­gatót az elvontabb gondolatok, érzé­sek, indulatok világába. Az egykori „éviszes” diák óraadóként rajzot tanít felnevelő tanintézményében, főállás­ban pedig a nyíregyházi Szabadidő Parkban munkálkodik. Nagyapám emléke Pantokrátor Harasztosi Pál reprodukciói Csekövszky Árpád a modern magyar ke­rámia vezető mestereinek egyike, akinek látásmódja, formakultúrája, személyiségé­nek etikája évtizedek óta meg­határozó hatással van kerámi- kusaink fiatalabb korosztályai­ra. Munkássága köti össze a modern magyar művészkerámi­át kialakító Gádor István-Gor- ka Géza-Kovács Margit nemze­dék tagjait a népes, több mint százfős új nemzedékkel. Egy Baranya megyei kis falu­ban, Csikóstöttösön született 1931-ben. Iskoláit a gödöllői premontreieknél végezte, majd a művészeti szakközépiskola után az Iparművészeti Főiskola kerámia osztályára került, ahol 1956-ban végzett. Tanárai Gá­dor István és Borsos Miklós vol­tak, kiknek szemlélete meghatá­rozó volt fejlődésére. 1957-ben Borsos Miklós tanársegéde lett és megbízást kapott a kerámia tanszak vezetésére, amelyet több mint két évtizeden át vezetett. Oktatási elveiben kifejti: „igyekeztem a kerámia lehető­ségeit a hagyományos tárgyfor­máláson és technológián túl ki­tágítani, az építészeti és figurális kerámia felé vittem a növendé­keket — rámutatva a szakmatör­ténet építészeti emlékeire, mely különböző helyeken és időben jelentőséggel bírt, annak megfe­lelően, hol, hogyan alkalmazták. Programom kivitelezésébe jeles építészeket is belevontam. Ezek voltak a főiskola legjobb évei. Ekkor kerültek ki azok a tehet­séges fiatalok, akikre lehetett bízni feladatokat. A pályázatokon való sikeres részvétel is ezt bizonyította, akár gyárak­ban helyezkedtek el formatervezőnek, akár magán műtermekben dolgoztak.” Csekövszky a váltakozó stílustörekvések és kötelezően előírt fogalmazásmódok ka- valkádjait elkerülte. Művészetének alaku­lása öntörvényű, és már korán a monu­mentalitás és a szobrászat felé haladt. Fi­atal korában néhány színes mázas, a faze­Vedd föl a te könnyű kis kabátod, könnyű legyen a te lépted a pályaudvar felé, felőlem akár dúdolhatsz is. Habár amúgy oldalról azért megkérdezném: tulajdonképpen miért van, miért lenne (vagy nem lenne) jóked­ved? Ez nem valami külső, késként a bor­dák közt tapogatózó kérdés. Csak úgy elin­dult, most aztán lásd, mihez kezdesz véle. A kis vonattal fölszaladtam Déneshez, ő az egyik könyvkiadó igazgatója. Ma még. Véle rohanunk Szegedre estefelé. — Kérsz kis bort? Mivel kínáljalak meg? Ne haragudj, én nem iszom most, vezetek. Egészségedre! Sanyiéknál majd koccin­tunk. És irány Szeged! A nyelvem alatt egy fur­csa kis népdal, és nem tudom, nem tudom, hol szedtem föl azt az egyetlen sorát: Soha nem láttalak, sosem szerettelek... Ha ezt most dúdolnám, Dénes biztosan tudná folytatni. — Két őrült száguld az országúton. Ha most kitartanám a két karom két szárny­ként, föl is száilnánk... — Á, dehogy, nem sebesség ez. És nagy a forgalom. Le végig a Kunságon. Sándor már vár, telefonoztunk. Az utak mentén egy-egy kis hölgy itt is, amott is. Várnak. Lehet, hogy pontosan két magányos urat várnak, mert intenek. Ilyenkor zavarban vagyok. Dénes neveti. Ez is szolgálat, mondja. Ha nem is a legerkölcsösebb népszolgálat, de — élni kell. Csak az bosszant, ahogy jelzik a szol­kashagyományban gyökerező erőteljes, hu­moros alkotást is készített, de hamar meg­találta sajátos hangját a samottos agyag­ból, etruszk sugallatra készült, 1962-es Lo­vasban és a különféle, ógörög ihletésű ko- csihajtókban, mely évtizedeken át kedvelt témája maradt. Megoldásai kis méretek­ben is monumentálisak, a legnagyobb sze­repet a dinamika, a ritmus játssza bennük. A megoldás mindig konstruktív. Állandóan visszatérő témája a kocsi és a lovas. „A lovas az én megfogalmazásom­ban nem a lóra ráültetett ember, hanem együtt: lovas. Összeötvözve jelennek meg, összenőttek. A másik témám a kétkerekű kocsi a hajtóval és a lóval együtt. Izgat a kocsi, a kerék jelzése, amely az ember egyik gáltatást, előre tartott öklükre csapnak: ért­sen a szóból a vándor. Sándorhoz este tíz után érkezünk. Kinn ül az irodájában. Kis kétszintes típusház, abban kicsi asszony meg két gyönyörű ka­maszlány, a ház előtt egy veranda, az Sán­dor irodája. Ott fogad tavasztól őszig min­denkit, vörös kocsisborral, melybe mindig szódát ömleszt. Aki ezt cselekszi, szoktam mondani, az más disznóságokra is képes. Koccintunk, egészségre. Édit harapniva- lót hoz, ekkor hallottam először valami nyöszörgést, valami csecsemő cincogást, ami hízelgő is volt, meg panaszos is, szű- kölés is meg sírdogálás is. — Mi ez? — kérdem. — Ez egy kiskutya hangja. Benn van a garázsban, ki akar jönni. — Mintha pici gyerek lenne... Engedjük ki. — nyitom a garázst, nem látok sem­mit a sötétben, kinn a teraszon ülnek a hivatalnokok. Ekkor valami harapdálni kezdte a lábam, a cipőm. Azt féltem, fe­hér strapa holmi, most vásároltam. Lené­zek, egy öklömnyi kiskutya. Fekete, mint a szurok. Fölveszem, nyalja az arcom, rug- dalózik és ugyanakkor simul is. Egy gye­rek. Ez tisztára kutyagyerek. Két hatal­mas füle libeg, az is hollófekete, és mintha ki lenne fényesítve az egész életdarabka. — Flogy hívják, és ki ez a kutyagyerek? — Nincs neki még neve. Egyelőre spáni­el, Krisztire bíztuk, hogy nevet adjon neki... Éjfélkor indulunk lefeküdni, ez nagyon legnagyobb találmánya.” Újabb műveiben egész fogatrendszereket alkot, kiemelkedő közülük az ökrökkel vontatott parasztsze­kér. Samottjai általában kevés oxiddal szí­nezettek. Számtalan nagylélegzetű megbízása közül kiemelkedik az 1962-ben, a ka­zincbarcikai kórház számára ké­szült Sejtek világa című magas- plasztikájú, mázas kerámiaképe a sejtek stilizált formáival, szür­kés, kékes színű gyöngyház csil­logásával, valamint a hódmező­vásárhelyi műteremházak hom­lokzatára készült napot, mada­rat, állatokat ábrázoló, az alföl­di tájat szimbolizáló műve. 1974-es nagylélegzetű főműve Veszprém új városközpontjában a régi várost idézi tektonikus fel­fogásban. A hetvenes évektől a hasábkonstrukciók és kapcsolá­saik egyre többet foglalkoztat­ják. Kiemelkednek közülük a Jé­zus kínszenvedéseire, a Golgotá­ra utaló samott keresztkompozí­ciók, Szűz Mária és a siratóasz- szonyok szimbolikus alakjaival. Kevés edénye közt kiemelkedő az 1961-es prágai iparművészeti kiállításon ezüstérmet nyert, me­rész vonalvezetésű fehér-fekete csíkos malacvázája. A hetvenes évektől készíti ki- sebb-nagyobb idoljait, melyeken a nőalak edénnyé formálása iz­gatja. Nagy, plasztikus formák­kal hangsúlyozza a női torzó hullámzó tömegritmusát. A női torzók szépséges felületeitől azonban mindinkább visszatér az egymásra épülő mértani ele­mek szerkezetességére, a tér­konstrukciókra. Munkásságát hazai és külföl­di kiállításokon siker és elismerések kísér­ték: az 1970-es vallauris-i Nemzetközi Bi- ennálé I. díja, az 1975-ös pécsi IV. Orszá­gos Kerámia Biennálé első díja, 1963-ban Munkácsy-díj, 1977-ben az Érdemes mű­vész cím, a múlt évben pedig a Képző- és Iparművészeti Lektorátus díja. Művészeti előadásmódja, sajátos konst­ruktív felfogása, munkáit a modern eu­rópai kerámia élvonalába rangsorol­ják. meglepi a házigazdát: Ilyen korán? De az­tán belenyugszik, hallván, hogy hosszú na­pom volt. Másnap korán ébredek. Nem tudok aludni reggel. Szép időm van. Legszíveseb­ben lemennék a Tisza-partra, járkálni, men­ni, megszagolni az egész Csongrád megyét. Megkeresni a névadó sírját. Hol is temet­ték el Csanád vezért? Ki tudja azt. Talán Tóth Karcsi, az államjogász. Attól kitelik. De lehet, hogy a legyőzött lázadó félpo- gány, Ajtony vezér ma is vendettában gon­dolkodó utódai számon tartják... Ugyanaz a cincogó nyöszörgés. Már ro­hanok a garázsba, engedem ki a fényre a névtelen kutyát. Ó, milyen hálás. Biztosan nincs benne semmi a megszelídítő embe­rekből. És ugrál, de ilyent nem is láttam még: egyszerre négy lábról ugrik félarasznyi magasságba, és rágja a lábujjaimat és elsza­lad, visszajön, csupa öröm, és megtelik ez a napfényes udvar is az ő örömével. Aztán egyik pillanatról a másikra lefekszik a lá­bam mellé. És mintha már aludna is. El­fárad, mert pici. Krisztina álmosodik le a lépcsőn, köszön, egyenesen a kutyulihoz megy, szó nélkül fölveszi. Hát így még szebbek mindketten! És a reggelinél, mondja Edit, hogy hiszen vidd el, ha ennyire szereted. Nekünk itt van ez a másik két spániel, az egyik az any­ja ennek... Krisztina föláll az asztaltól, átül a tévé elé, ölében a kutyával. Úgy érzem az arcomon, hogy most gyűlöl engem. CZEGŐ ZOLTÁN: Fülű, a névtelen kutya PFf ' * ~ Egy 1977-es idol MTI-felvétel 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents