Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-10 / 85. szám
1995. április 10., hétfő HATTER Nem látszik az alagút vége Pénz nélkül még a legjobb lehetőséget sem tudják kihasználni a vállalkozók Az egykor düledező tanyaépületet teljesen felújították, de villany nincs A szerző felvétele Orémus Kálmán Petneháza (KM) — Talán sehol sincs olyan égető szükség a vállalkozásokra, mint faluhelyen, ahol szinte nincs is más munkalehetőség. A kistelepüléseken viszont különösen nehéz vállalkozni, hiszen általában hiányos az infrastruktúra, elenyésző a fizetőképes kereslet. Olyan, egyre nyilvánvalóbb ellentmondás ez, melynek feloldása csak állami beavatkozással képzelhető el. így van ez Petneházán is, ebben az alig kétezer lelkes községben. A tsz létezik ugyan, de a korábbi munkaerőnek csak töredékét tudja foglalkoztatni. Más lehetőség meg szinte nincs is. Működik ugyan néhány vállalkozás, de helyzetük egyre nehezebb. Bizonyítja ezt, hogy mint Molnár Bertalan polgármestertől megtudom, sokan már vissza is adták a vállalkozói engedélyt. Például a kőművesek, merthogy az embereknek nincs pénzük. S akinek a mindennapi kenyér előteremtése is gond, az nem építkezik. Mesés ajánlatok Persze, néha ide is eljutnak messziről jött „üzletemberek” mesés ajánlatokkal. A jóhisze- műektől aztán beszedik a pénzt és többé nem látja őket senki. Előfordult, hogy egy cég hirdetőtáblát ígért a faluba, s jutalékot annak, aki a táblára összegyűjti, kinek milyen árura van szüksége. Volt aki befizette a hirdetőtábláért a hatvanezer (!) forintot, ám azt azóta sem kapta meg. Persze, a cégnek is nyoma veszett. Aminek az a szomorú következménye lett, hogy az emberekben alapjaiban rendült meg a bizalom. Még szerencse, hogy vannak, akik a kudarcok ellenére sem adják fel. Kapin László és felesége paplankészítéssel kezdte, majd ezt a tevékenységet virágkereskedéssel bővítették, most pedig vegyesboltot szeretnének nyitni. Több lábon állnak, mégsem könnyű a helyzetük. Az alapanyagárak az égig emelkedtek, így paplant kevesen rendelnek. A virágra falun csak egyes ünnepek alkalmával van jelentősebb igény. Mivel telefon nincs, mindenért menni kell, van úgy, hogy háromszor- négyszer is, ami a mai üzem- anyagárak mellett számottevően növeli a költségeket. — Nem tudom, hogy beszélhetnek itt a vállalkozások támogatásáról, ha a költségek egyre nőnek, a pénzt állandóan leértékelik — panaszolja Kapin Lászlómé. — Ebből alig lehet megélni, de rá vagyunk kényszerítve, mert valahogy csak el kell tartani a három gyereket. Én pedig-, amíg mozdulni bírok, segélyt nem kérek. Talán megoldást jelentene, ha belevágnának a virágtermesztésbe, hiszen a környéken rengeteg a virágkereskedés és ezek mind messziről szerzik be az árut. Igenám, de ehhez rengeteg pénz kell. A gazda kiszámította, hogy egyetlen fóliaház felállítása és üzemeltetése egymillió forintba kerülne. Társulni meg nem nagyon mernek senkivel, mert manapság annyi a szélhámos. Kényszerhelyzetben A település talán legkiterjedtebb vállalkozásának tulajdonosa Bíró László és felesége. Ok sincsenek könnyebb helyzetben. A Tüzép-telep forgalma enyhén szólva stagnál, alig mer valaki építkezésbe vágni. Mióta bevezették a gázt, a tüzelő sem fogy, bár ha az előbbinek az árát továbbra is ilyen ütemben emelik, sokan újra ráfanyalodnak majd a fára és szénre. — Meg aztán van konkurenciánk is — panaszolja Bíró Lászlóné. — Valahonnan olykor felbukkannak a szénnel megrakott teherautók, ki tudja, van-e vállalkozói engedélyük, és olcsón kínálják a tüzelőt. Persze sokszor utólag derül ki, hogy a szén jó része csak por. Bíróék megvásároltak egy tanyát is, mely egykor a tsz tulajdonát képezte. Tizennégy lovat nevelnek itt, meg rengeteg egyéb jószágot. A polgár- mester szerint a tanya akár a falusi turizmus fellendítésében is jelentős szerepet játszhatna. Meg aztán szívesen vennének a tulajdonosok még vagy negyven tehenet. Hogy miért a sok feltételes mód? Hát azért, mert a tanyán jelenleg nincs villany, ugyanis a tsz annak idején leszereltette a transzformátort. A rengeteg jószág ellátásához szükséges takarmányt Nyírkárászra hordják darálni, ami kész ráfizetés. Pedig a villany a huszadik század végén talán már elemi feltételnek tekinthető. Persze, a transzformátort vissza is lehetne szerelni, hiszen a helye ott van a telken. Meg is keresték a TITÁSZ Rt. Nyíregyházi Üzletigazgatóságát, ahol elvben nem zárkóztak el a kérdés megoldása elől. Csak éppen kétmillió forintot kémek a visszahelyezésért, amit a vállalkozó képtelen megfizetni. — Hogy beszélhetünk itt a vállalkozások támogatásáról? — teszi fel a valahonnan már ismerős kérdést Bíró Lászlóné. — Mért nem tudják bérbe adni azt a transzformátort? Hiszen a bérleti díjat szívesen megfizetnénk. Kétmillió Mint később Major Sándor, a TITÁSZ Rt. Nyíregyházi Üzletigazgatósága vállalkozási osztályának vezetője elmondja, tudomása szerint a vállalkozó a részvénytársaság bak- talórántházi kirendeltségének vezetőjétől kért felvilágosítást az ügyben, nyilván itt szerzett tudomást arról, hogy a visszaállítás kétmillió forintba kerül. Ennek oka, hogy a transzformátorállomás nem felel meg az előírásoknak, azt át kell építeni. Ilyen esetekben a vállalat a költségeket áthárítja a fogyasztóra. Viszont feltétlenül érdemes felkeresni a nyíregyházi üzletigazgatóság műszaki fejlesztési csoportját, mert a körülmények mérlegelése után elvben van lehetőség a fizetési könnyítésre. Jelenleg így áll a helyzet. Hogy lesz-e valaha villany a tanyán, azt még senki sem tudja megmondani. Ám az biztos, hogy a vállalkozók Petneházán is egy sötét alagútba kerültek, melynek végén nem látszik a fény. És a jelenlegi körülmények között még az sem tud villanyt gyújtani, aki egyébként látja a lehetőségeket. M i is eshetne jobban az embernek, mint az, ha érzi, hogy már a puszta jelenléte is rajongást vált ki egy másik élőlényből. Mi se cseréltük volna el a hazaérkezések pillanatait a világ minden kincséért sem. hiszen kutyánk, ki őrhelyéről jól látta a házunkhoz vezetőföld- utat. már közeledésünkre is olyan örömujjongásbafogott, melyhez hasonlót se korábban, se később nem láttam. Bakkecskeként ugrándozott, mellső lábait emelgetve hadonászott felénk, nyüszített és gyönyörnyögéseket hallatott, majdfetrengeni kezdett a porban, s a lábait az ég felé rúgva a hasát mutogatta, hátha odalépünk, s megvakarjuk, megcsiklandozzuk egy kicsit. Az ilyesféle felkínálkozáVitéz velünk marad sokat, persze egy érző szívű kamasz nem utasíthatta el. Simogattuk hát, gyomróztuk és kényeztettük Vitézt — így hívták őkéimét—, úgyhogy a szüléink szemrehányást is tettek olykor amiért hazaérkezve se be nem köszönünk, se az iskolában végzettekről nem szólunk semmit, csak a kutyát bolondítjuk. Korcs eb volt egyébként négylábú. barátunk, német juhászhoz hasonlatos; egy ismerősünk révén került hozzánk még kölyökkorában. Kezdetben szabadon kószált az udvaron, később, hogy megnőtt, apánk megkötötte. Volt ugyanis egy rossz szokása: átugrott, ha tehette, a hátsó kertbe, s a veteményes ágyakban szörnyű pusztítást végzett. Egy-egy ilyen csíny után nagyon közel került a veréshez, s csak könyörgésünknek köszönhette, hogy a bundája végül mindig ép maradt. Hogy rabsorsán enyhítsünk, nyakörvet és pórázt vettünk neki a szüléinkkel, s a hétvégeken nagyokat futottunk vele a közeli kiserdőben és a határban. O persze fic- kándozott. örült, s hiába próbáltuk fegyelmezni, tanítgat- ni, egyáltalán nem hallgatott ránk. Elkényeztetett kutyát nehéz idomítani — mondogatták a szüléink, ha a viselkedése szóba került, mi azonban szerettük benne még ezt a rakoncátlanságot is. Kertes házunkból évek múlva egy lakótelepi lakásba költöztünk. Vitézt nem vihettünk magunkkal. Házunk új lakója átvette tőlünk őt is, akárcsak a kertet vagy a szerszámokat. A búcsú nehéz volt, a húgaim még sírtak is. Sajnos, nem utoljára. Híre jött pár hónap múlva, hogy Vitéz elszakította a láncát, s a kertet megint csúnyán elintézte. A z új gazda nem könyörült rajta, agyonverte egy karóval. Nem volt azután többet sohase kutyánk, tartásának a lehetősége se jutott eszünkbe. Természetes volt számunkra, hogy hűek maradunk régi barátunkhoz, Vitézhez. Utazás '95 Nábrádi Lajos Ö römmel olvashattuk pénteki lapunkban, hogy az elmúlt napokban a Budapesten megrendezett Utazás ’95 című kiállításon 34 ország képviselői élénken érdeklődtek az olcsó kempingek és a falusi turizmus iránt. E világra, pontosabban egész Európára szóló kiállításon megyénk néhány utazási, turisztikai szakembere is részt vett. Időszerű a témával foglalkozni, hiszen három hét múlva, májusban nyitnak a strandok, kezdődik az idegenforgalmi főszezon. Reméljük, hogy ebben az idényben is sok-sok hazai és persze külföldi turista keresi fel megyénk szép tájait. Ezzel együtt azonban abban is reménykedünk, hogy ezek a vendégek kellőképpen költekeznek is majd nálunk, aminek eredményeképpen pedig bevételhez jutnak a vendéglátók. Vajon jogos-e ez a reményünk? Vajon tolonganak-e a fizetőképes dunántúli, fővárosi és a pénzes nyugati turisták e keleti végekre? A válasz talán ez lehet: ha nem is tolonganak, de szálingóznak, jönnek, jö- vögetnek. Készüljünk hát megfelelően a fogadásukra! A Tisza mentén, valamint a szatmár-beregi végeken az utóbbi pár évben több polgármesteri hivatal, illetve önkormányzat a programjába vette: „Településünkön lehetővé tesszük a falusi turizmust, a megfelelő épületek kialakításához pályázatok útján központi pénzt akarunk szerezni.” Aztán szerzett is jó néhány település. Pár helyen azonban csak pótcselekvés volt a téma felvetése, ezek az önkormányzatok a falusi turizmusból reméltek némi pénzt... A jó példák közt talán nyíltan is ingyen reklámot csinálhatunk Tiszabecsnek. Itt, az országhatár mentén, a Tisza és a Bat ár ölelésében valóban minden lehetőség megvan a falusi turizmusra. Van csendes „tisztaszoba” , kakaskukorékolás, habzó friss tej... Itt és másutt azonban nem árt figyelmeztetni a nyelvtudás, a telefon, az előzékenység... fontosságára. Sci-fi Ferter János rajza Drága adóforintok Balogh Géza y olt egyszer egy MDF-piac. Még a rendszerváltás hajnalán jutott eszébe néhány embernek a gondolat, hogy szervezni kéne egy olyan piacot, ahol a kispénzű emberek olcsóbban juthatnak a krumplihoz, káposztához, paradicsomhoz. Behozza a füzesbokori kistermelő, meg a városi tisztviselő a ka- balási hobbikertjéből a fölösleges zöldséget, leterít a földre egy ponyvát..., és jöhet a vevő. A gondolatot követte a tett, s miután az ötlet az emdéefesek fejében született meg, elnevezték MDF- piacnak. Pillanatokon belül híre futott, hogy itt öt forinttal olcsóbb a cseresznye, tízzel a meggy, a zeller, s tódult a nép. Kezdetben csak a szomszéd Jósaváros lakói látogatták, de később a távolabbi utcákból is mind többen zarándokoltak ide. Nem sokkal később felfedezték az itteni vásárlóerőt a füstölt húst és mosószereket, a papír zsebkendőt és műanyag vödröt árusítók is, no meg persze a zöldségkereskedők. A legtöbb vevő örült a konkurenciának, hiszen azt várta, hogy ezzel mérséklődnek az árak, hiszen ha sok a portéka, akkor azon csak olcsóbban lehet túladni. Óriásit tévedtek. A kezdetekben valóban itt volt a legolcsóbb a zöldség, a gyümölcs, ma viszont az egykori MDF-piac lassan már drágább, mint a Búza téri, és nem sokkal marad el a belvárosi standok áraitól. Az utóbbiakon az eladónak, a kereskedőnek tekintélyes summát kell leszurkolnia helypénz formájában, az előbbin, semmit. Ráadásul az MDF-piacon az árusok még arra sem képesek, hogy a nap végén feltakarítsák a maguk mögött hagyott lomot. Azért a város fizet. Vagyis mi. Azaz, a nyíregyházi vevőt kétszer is megrövidítik. Drágábban veszi a petrezselymet, saző adóforintjából takaríttatik fel a tér. Lenne egy megoldás. Aki mondjuk 4-5 négyzetméternyinél nagyobb területet foglal el, az fizessen helypénzt. Hátha megszűri az árfelhajtó viszonteladókat.
