Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-08 / 84. szám
1995• ÁPRILIS 8., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Ha megvette, hadd víg a Felvidék, a Vajdaság alkotóinak munkásságát is. — Az állami mecenatúra — mint olyan — majdnem teljesen megszűnt; a más típusú gondoskodás a művészekről, a művészetekről pedig még nem találta meg a formáit a mai Magyarországon. Az ügy- nökölés útján való terjesztés mechanizmusa szintén akadozik, nem beszélve arról, hogy a hozzá nem értés, a szándékos félrevezetés milyen károkat okozhat az ízlésformálásban. A pénzes vevő gyakran bóvlit, giccset, mázolmányt aggat a falra, az érték pedig valahol szunnyad: feltáratlanul, bemutatlanul, észrevehetetlenül. Az új közvetítő csatornákat előbb-utóbb meg kell találnunk. Erre jók az ehhez hasonló aukciók is. A művész alkot, menedzselni magát az esetek többségében viszont nem tudja. Márpedig, ha csak magának termel, alighanem a betevőre sem futja majd egy idő után. A vajaiak — ha kényszerűségből is — most valami nagyon fontos dologra éreztek rá az aukciójukkal — állapítom meg magamban. Molnár igazgató úr helyzetfelismerése a múzeum kasszáját röpke harminc-negyven perc alatt jó kis summával hizlalta. Na, nem degeszre, de tisztességgel. Ja, igen! A becsület, a tisztaság, a tisztesség. Az ennél jóval profibb aukciókon bizony esetenként csorbulhat... De itt, a csalatásoktól egyelőre még szűz terepen, távol a művészet hiénáinak harsogó világától, szóval a vajai múzeumban értéket szerzett, aki pénzzel váltotta meg eszte- tetizáló álmait. Persze, mielőtt egészen elandalodnánk magasröptű eszmefuttatásaink hullámain, szögezzük le: azért vásár volt ez, mégiscsak piac, ha képeké, grafikáké, rézmetszeteké is... De, hát ez a világ márcsak erre van beállítva. És miért irigykednénk a befutókon, a kezüket merészen magasba vágó győzteseken. Eszembe jut egy régi fordulat, hadd búcsúzzam most ezzel: Ha megvette, hadd vigye! Amíg van mit, és van miből... Kállai János D élelőtt van, szombati ebédelőtti- ség. Szikrázik a tavasznyitó verőfény, de a hűvös szelek legyintge- tései figyelmeztetnek: felfér még sapka-sál, mert ráfázhatunk... A vajai Vay Ádám Múzeum parkolójában egy-két jobb kocsi sejteti: valami történhet a patinás falakon belül, a járgányok tulajdonosai valószínűleg ott lehetnek. A múzeum portáján megtudjuk: nem mindennapi esemény zajlik a könyvtárhelyiségben. Az első ízben megrendezett képzőművészeti árverés. Mi a szösz! Vaján aukció? Nos, igen. Hogy képben legyünk, Molnár Sándor igazgató elmondja: a felsorakoztatott tételek majd mindegyike a múzeum alkotóházában született. A három évtizedes működtetés ideje alatt jó pár képzőművész élvezhette a vajaiak vendégszeretetét, s ezt kívánván viszonozni, ajánlották fel grafikáikat, rézkarcaikat, festményeiket eladásra. Méghozzá azzal a megszorítással, hogy a megvásárolt képek ellenértékét a Molnár Mátyás Alapítvány támogatására fordítsák. Belépvén a könyvtárba, a majdnem rezzenéstelen csönd, ami meglepi a látogatót. A közönség — egy tucatnyian üldögélnek (fegyelmezetten) a túlfűtöttnek nem mondható teremben —, mint potenciális vásárló figyeli az aukció levezénylőjének (aki nem más, mint a múzeumigazgató) szavait, mozdulatait. Körben mindenfelé grafikai lapok halmazai, festmények felfüggesztve, falhoz támasztva — az egész lehet úgy száz darab. A kollekciót gazdagítják Váci András grafikusművész rézkarAukció előtt akik eljöttek erre a mifelénk ritka esményre. Az aukció a végéhez közeledik, de még akad meglepetés. Egy századeleji mű — mint az egyik gyűjtő felajánlása — kerül az állványra. A redukált árfolyamhoz képest robban az ötvenezres kikiáltás. Litteczky Endre, nagybányai festőművész Varróleány-a a XIX. században gyökerező realizmust sugározza. Szép darab, mit mondjak, a keret magában megér vagy négy-öt zöldhasút. Némi tépelődés, kis morajlások. Értő megjegyzések. Kézfelnyújtásra várunk néhány percig. A zakós-nyakkendős úr kicsit pusmog a mellette ülő hölggyel; jól kivehető a hangfoszálányokból, kevés a mani, erre a nagyobb dobásra ő sem számított. A képklasszikus némi huzavona után mégis nála állapodik meg; ígéri: az összeget záros határidőn belül elhozza. Lehet tehát menni a pénztárhoz, aztán ki-ki viheti a zsákmányát. N. N. — nevezzük így az inkognitóját megőrizni kívánó férfit — fogadja a gratulációkat. Nem titok: jó vásárt csinált. — Szépen gyarapodik a magángyűjteményem — jegyzi meg elégedett mosollyal —, s most újabb értékekkel gazdagíthattam. Kellenek az ilyen árverések, szükség van rájuk, márcsak az elfekvő anyagok népszerűsítése miatt is. Lassan szétszéled a kis társaság. Agárdy Miklós, baktalórántházi körzeti orovos — műgyűjtő — készségesen nyilatkozik az aukció inspirálta benyomásairól. — A grafikai felhozatal igazán gazdag és változatos volt. Mai alkotók, nagyobbrészt erdélyi művészek lapjait kínálták a vajaiak. No, meg mi, a kollégámmal, Szabó Ákos nyírparasznyai orvossal. Merthogy bábáskodtunk az árverés tető alá hozása körül. A képzőművészek nehéz helyzetére éppúgy rávilágít ez a mostani kiárusítás, mint a közintézmények feltételbeli zavaraira. Elég szomorú, hogy így, ezzel a módszerrel teremtik elő az anyagiakat más kulturális rendezvények megvalósítására. — Ez az egyedüli járható út — teszi hozzá Szabó doktor, aki félprofi szakértőként foglalkozik a művészetekkel. Egy nagyobb munkán dolgozik: a magyar festők és grafikusok lexikonát írja. Az anyag- gyűjtés az 1300-as évtől napjainkig terjed; ez idáig 6700 (!) név szerepel a tervezett kiadványban, felölelve a Kárpátalja, Erdély, cai, és kalapács alá kerülnek az alkotóház alapítója, Molnár Mátyás egykori múzeumigazgató hagyatékának becses kincsei. Az árveréseken majdnem kötelező nyüzsgés, tülekvés, zajos licitálás, felhorkanások és lehiggadó sóhajok itt szinte teljességgel hiányoznak. A kikiáltó maga is visszafogott, az induló árak — a grafikák 1500-ról, az olaj- és pasztellképek 10000-ről startolnak — elfogadhatóak, mit ne mondjak: igencsak szerények. Morfondírozok: most aztán tarolhatnának a nagybukszájúak, mert vennivaló — méghozzá komoly művészi értékű — itt aztán akad dögivei. Megye- és országszerte ismert, jegyzett nevek: Madarassy György Tamás, Petkes József, Tavaszy Noémi, Dudás Gyula, Vigh István, Szejke Vilmos — hogy csak néhányat említsek a „szereplők” közül. Elkapjuk a bő fél óra alatt lecsengett vásár talán legizgalmasabb pillanatait. Madarassy Virágok című képe van terítéken. A kikiáltási ár tizenötezer, a rálicitálás ötszázával növekszik. Kalapács koppan, kéz emelkedik, majd egy másik, harmadik, negyedik... A küzdelem végül párharccá redukálódik; 18000-nél megtorpan a kedv. Egy jólöltözött, már eddig is többször nyert úr bejegyzi a noteszába a Virágok-at is. Közben szemlélgetem a megmaradt vásznakat, lapokat: Madarász Gyula Nyár — potom 14000-ért, Harangozó Miklós Délután-ja egy kilencesért, a grafikák, rézkarcok egy-két ezresért. De úgy látszik: még azoknak sincs elég pénz a zsebükben, Balázs Attila felvételei a km vendége Fába álmodja gondolatait A városlakó közérzetét sok minden formálhatja. A virágos, tágas terektől az esztétikus, szép épületekig mind hatással lehetnek arra, hogyan is érezzük magunkat lakóhelyünkön. A köszönetét a szép környezetünkért olykor viszont nem is igen tudjuk kinek tolmácsolni. A mérnökök neve még az építkezés befejezése után is sokszor homályban marad, nem is szólva a késő utókorról. Nyíregyháza több szép épülete Tóth Dezső építésznek és kollegáinak köszönhető. Ha végigsétálunk például a Sóstói úton, a tervező keze munkáját dicséri az esztétikusán szép és modern, fából készült, ízlésesen kialakított arculatával a FEFAG (ma a TIGÁZ) épülete. Emeletráépítéssel előnyére változott némileg a tanárképző főiskola oktatási épülete, és változik még most is az egészségügyi főiskola objektuma. Tóth Dezső tervezte a Malom utcai fürdő érdekes belső terét is, csakúgy mint a sóstói kilátót, vagy — amire az építész a legbüszkébb —, a melegstrand előtti fából készült megállót. De említhetnénk több vadászházat vagy más ipari üzemet, jellegzetes „Tóth-féle” építményt, amelyeknek jellemző tulajdonságuk, hogy az építész előszeretettel használ az építkezéshez fát, ami sajátos stílust ad munkájának. — Az építkezések történetében a fa a legősibb anyag, hiszen már az első kunyhókat is valószínűleg fából készítették. A fa elkísér a bölcsőtől a koporsóig, és életünket szívesen töltjük a szomszédságában. Érdekes módon: az építészek sokáig nemigen tartották divatosnak és praktikusnak a használatát, pedig az alkalmazásával esztétikus ha tásokat lehet elérni. Amellett a fa többszáz évig is megmaradhat — egyházára, a FEFAG-hoz került, ahol sorra kapta a szebbnél- szebb feladatokat. (Közben vezető-tervező képesítést is szerzett). A FEFAG megszűntével pedig megalakította az At- ryum 2000 Kft.-t. mondja az építész. Tóth Dezső szerencsés embernek vallja magát, némi kitérővel megtalálta helyét és feladatát az életben. Asztalosnak tanult, majd a középfokú technikusi tanulmányait a Tóth Dezső debreceni Ybl Miklós Főiskolán folytatta. Diplomaszerzés után NyírBalázs Attila felvétele A mérnök nemcsak kedveli a fákat, hanem jó ismerője is környezetünk jótevőinek. Sokat kísérleteztek a régiónkban oly gyakran fellelhető akáccal, ami erős, nyugtalan fa, és ezért alkalmazása is problémás. A rétegelt, ragasztott akácfa — amelyet Tóth Dezsőék fejlesztettek tovább —, már sokkal inkább felhasználható. Említettük a főiskolák emeletráépítését, ami némi vitát váltott ki a szakemberek és a az építményt használók, a hallgatók körében. — A szegénység, a mostani gazdasági helyzet miatt mindenütt az olcsóbb megoldást kell keresni. Nyilvánvaló, hogy az emeletráépítés a legolcsóbb. A lapostető egyébként sem lett igazán kedvelt Magyarországon, a magastető a szemnek is kellemesebb lehet. Tóth Dezső példaképének az erdélyi polihisztort, Kós Károlyt tartja. O is szívesen használt az építkezés során faanyagot. Becsüli Makovecz Imrét is. Az alma úgy látszik nem esik messze a fájától, mert a fia, Tóth Tibor szintén mérnök lett — néhány évvel ezelőtt végzett a pesti egyetemen —, és most az apjával együtt dolgozik. A tanárképző főiskola kollégiumán és uszodáján, valamint egy Sóstói úti ház építésén közösen munkálkodnak. Bodnár István
