Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-07 / 56. szám
1995. március 7., kedd Kelei-Magyarország 3 Sovány a föld, de megélnek Túlzás lenne azt állítani, hogy Rohodra az általános elszegényedés a jellemző Megállnak, hogy megbeszéljék a világ dolgait Harasztosi Pál felvétele Balogh Géza Rohod (KM) — Ma már majd minden szatmári, szabolcsi falu dicsekedhet KGST-piaccal. A rohodi ABC előtt is áll három, ukrán rendszámú Moszkvics, virágvázák, szentképek, alkatrészek, s az orosz hadsereg levetett nadrágjai, zubbonyai sorakoznak a motorháztetőn. A minipiac forgalma azonban elenyésző, a helyiek csak a szemükkel vásárolnak. Alkut abban az esetben sem látunk, ha egy órával korábban érkezünk, legfeljebb egy seregnyi embert. A községházáról jöttek, az elmaradt segélyek miatt morgolódtak. Anyagi terhek Túlzás lenne azt állítani, hogy Rohodra az általános elszegényedés lenne a jellemző, a rendezett falukép sem erről mesél, de azt igen, hogy az anyagi terhek itt is egyre nyomasztóbbak. Az önkormányzat fennállása óta először hitelt kénytelen felvenni, hogy megőrizze működőképességét a falu. — Csak a rendszeres segélyekre négymillió forintot kell fordítanunk az idén — mondja a polgármester, Éles Dániel —, de talán bizonygatnom sem szükséges, több is elkelne. Sajnos, az általános szabolcsi gond, a munkanélküliség a mi lakóinkat is sújtja, a munkanélküli-segélyből élők mellett folyamatosan nő azoknak a száma, akik már jövedelempótló támogatásra szorulnak, hamarosan száznál is többen lesznek. O Egyáltalán mennyien rendelkeznek állandó munkahellyel1! — Ez az, amire nagyon nehéz lenne pontos választ adni. A legtöbben azok vannak, akik a falu intézményeiben dolgoznak, van pár vállalkozónk, néhány ingázónk, s ezzel tulajdonképpen fel is soroltunk mindent. Úgy másfél százan lehetnek azok, akik munkát találtak. A faluban 1350 lelket számolnak, vagyis minden kilencedik-tizedik embernek van biztos jövedelemforrása. A biztonságot ki kell emelnünk, mert a munkanélkülijáradék is biztos ugyan, de csak ma, s holnap. De holnapután...? Rohod utcáit járva azonban különös ellentmondásra bukkan az ember. Eddig csak a gondokról hallottunk, viszont nem győzi számolni az ember az új házakat. Folyamatosan alakítják ki az építési telkeket, csak idén tízet adott el a helyi önkormányzat. Nagyot lendített persze az otthonteremtő kedven az új lakásépítési támogatás bevezetése is, de az önkormányzat is hozzájárult ehhez. Hatvan-hetven ezer forintért már egészen tisztes telekhez juthatnak a fiatal házasok, s a falu harminc-ötvenezer forintos vissza nem térítendő támogatással is segíti őket. Nem látni — Az idén ötvenhárommillió forintból gazdálkodhat a falu — kapcsolódik a beszélgetésbe Vizler Emil jegyző. — Hogy ez mire elég? Az intézmények fenntartására. Szerencsére az elmúlt években nagyot léptünk előre. Tulajdonképpen minden jelentősebb belterületi utunk szilárd burkolatot kapott, itt a gáz, részben elkészült a telefonhálózat, felújítottuk a kultúrotthont, megfelelő berendezésekkel láttuk el az egészségházat, korszerűsítettük az intézmények fűtését, úgyhogy a legfontosabbakon túl vagyunk. A rohodi határ tipikus nyírségi határ, kis nádasokkal, erdőkkel, ligetekkel, szelíd dombokkal, erre mondják, hogy nem igazán búzára teremtette az Űr. Nem is arany, hanem ezüstkoronában kellene megadni az értékét. Mégis, a sovány földek ellenére az egyéni, de a téeszvilágban is kimondottan jó gazdák hírében álltak a rohodiak, és ma sem látni itt elhanyagolt parcellákat. — Van azonban egy komoly gondunk, nagyon sok gazdának hiányoznak a földműveléshez szükséges gépek, eszközök — folyatja a polgármester. — Az ma már nem igen megy, hogy lóval, vagy igásjószággal túrják a földet, ráadásul egy jobb ló egy kisebb vagyonba kerül. Ez járt a fejünkben, amikor traktort, pótkocsit vettünk, s ez csak a kezdet, hiszen további erőgépet akarunk vásárolni. O Mi ebből a haszna a rohodi gazdáknak? — A mi gépeinkkel műveltethetik majd meg a földjeiket. Ma igen nagy összegeket kénytelenek kifizetni a szántásért, meg a többi földmunkáért, mi jóval olcsóbbak leszünk. Reméljük, fennmarad a pályázati rendszer, hiszen annak a feltételei igen szerencsések, ötvenszázalékos kedvezményt kapunk a mezőgazdasági gépek beszerzésekor. Jó hangulat Ma már látjuk, az utóbbi évek egyik legelszomorítóbb falusi jelensége az volt, hogy drasztikusan lecsökkent a szarvasmarha-állomány. Nagyon sok településen már csak néhány tehén lézeng az istállókban, s megszámolni is nehéz lenne azon helyeket, ahol már a tejcsarnok is bezárt. Rohod nem tartozik közéjük. Itt még most is tekintélyes csorda ballag esténként hazafelé, s a földrendezést is szerencsésebben oldották meg, mint sok más helyütt. Nem parcellázták fel a közös legelőt, s a földkiosztó bizottságnak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy egyben hagyjon egy táblát, ahol megtermelhetik a téli takarmányt. Rohodon nem is zohorálnak emiatt a gazdák. Már ez is valami e feszengő, morgolódó világban. ■y'k izony, nem art aggoi-J dalmaskodni azért a JLJ világért, amelyikben mindennek, ami szép, mindennek ami jó, külön napokat jelölnek ki, nehogy elfektessenek a megvadult jégtáblákként egymásra ágaskodó évek sodrában. Ezen ünnepi órák során aztán emelkedett pátosszal vagy kedves közvetlenséggel, keresetlen szavakkal vagy választékosán ki-ki igyekszik elmondani, amit érez, hogy a szeretet, a szolidaritás, az emlékezés ki ne haljon az ember által lakott terekről. A vonat olyan határozottan haladt a havanincs tájban, mint erővel húzott ceruzavonal az irkalapon. A vidék ugyan szerette volna magát szépnek, szebbnek mutatni az ablakon át kibámulóknak, de hiába. A tavasz, a Nagy Öltöztető még néhány hetet mindenképpen várat magára. Tekintetünket ilyenkor legjobb elmélázóan a tarló fölé függeszteni, a madarak országújára. Vagy beszélgetni! Hiszen az egyik útitárs, távoli kolléganő a szakma elektronizált oldaláról beszélt és ilyenkor Jelen és múlt idő nem számít, hogy ismeretlen is van a fülkében, egy sűrűn redőzött arcú, sápadt, idős férfi. Olyan, akiről nem lehet megállapítani, valaha helyre legény volt-e vagy egy azok közül, akikhez csak úgy hozzámentek a lányok. Hiszen derék, meg józan életű. Mert valakihez hozzá kellett menni, ha az a nyalka ficsúr odébbállt a fodros párnába gombolt álmokkal. Magától értetődött a kolléganővel való beszélgetés, hiszen a munka során előforduló találkozások alkalmával csak sziázva-szevaszozva léptek tovább egymás mellett. Most tehát — lágy ringás közepette haladva különböző úticéljaik felé — óvatos jeleket adhattak arról, hogy mennek a dolgok, illetve mennyire csapódnak le az ország színeváltozásának árnyalatai. Persze módjával, óvatosan, az általánosságok szintjén, lehetőleg nevek, helyek és idők nélkül. Ma mindenki a maga pártján áll, önmagához ragaszkodik és megpróbál átlábalni az ezredvég indulatokat, szorongásokat és közönyöket gomolygó ingoványán. Valahonnan valahova. Legjobb tehát úgy fogalmazni egymásközti beszélgetésekben, hogy ne fogalmazzunk sehogy. Hanem visszájáról kezdve, majd rögtön a színére váltva csapongva, jelek és ragok szárnyán állítás és tagadás között. Az öreg ezalatt csak nézett kifelé az ablakon, bár néha átrebbent egy parányi fény a tekintetén, átlengett egy halvány árnyék az arcán, mintha hozzáfűznivalója lenne a hallottakhoz. A megszólítást érezhetően szívesen vette. Már az első néhány mondat után az utastársak elé tárult egy olyan sors egyszerű rajzolatú képeskönyve, amit valamikor becsületben töltött, dolgos életként szoktak emlegetni. A vasútnál eltelt évtizedek, az állomásfőnökség a kis vidéki városban, otthon az elmaradhatatlan kert a háztartáshoz termelt zöldségfélékkel, gyümölcsfákkal. És a család! A felnőtté vált gyerekek és a szépen cseperedő unokák. Mint egy nagy, békés, virágos hétköznap, amiben minden kialakult, amiben minden végleges. — Negyvennégy éve vagyok házas... ■— mondta, majd elhallgatott, de nem fejezte be a mondatot. — Bocsánat! Voltam. Egy hete meghalt a feleségem. Pillanatokig csak a kerekek zenéjét lehetett hallani. Egy levegővétel után persze már folytatta volna, de hirtelen úgy tolult elő szeméből a könny, mint frissen nyílt seb rózsájából a vér. Elnézést kért, felállt és kilépett a folyosóra, mintha abban a pillanatban semmi nem lett volna fontosabb a túloldali varjak látványánál a túloldali barázdák között. A végállomásig nem jött vissza. Útitársai a háta mögött ellépve köszöntekéi tőle, de a kijárat felé igyekezve már érezték, hogy az öreg is ott jön valahol a tömegben. Sose tudták meg, hogy mit jelentett neki az az asszony. Takarékvíz Orémus Kálmán Ivasom az egyik vízügyi szakember nyilatkozatát és nem hiszek a szememnek. Arról beszél, hogy egyes vízművek katasztrofális helyzetbe kerültek, mégpedig a szolgáltatási díjak drasztikus emelése miatt. Ez első hallásra logikai bukfencnek tűnik, hiszen azt gondolnánk, hogy a díjak emelésével nőtt a vállalatok bevétele is. Ez így is van, ám a szakember szerint az emberek hirtelen elkezdtek takarékoskodni, jóval kisebb a fogyasztás, nem tudják kihasználni a hálózatot, melynek fenntartási költségei egyre nőnek. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján már egyáltalán nem meglepő, hogy a nyilatkozó egyetlen megoldást lát: a további díjemelést. És itt jutok el ahhoz a ponthoz, ahol már komoly aggályaim támadnak. Elsősorban azért, mert a nagyobb áremeléseket nálunk legtöbbször azzal is indokolják, hogy a magasabb díjak takarékosságra ösztönöznek. Most meg kiderül, hogy ez nem mindenkinek jó. Annyira nem jó, hogy most még meg is büntetik a takarékoskodókat egy újabb díjemeléssel. Ha folyamatában nézzük ezt a dolgot, kiderül, hogy a tisztelt fogyasztó egy ördögi körbe került. Mert feltételezem, hogy az újabb díjemelés majd további takarékosságra ösztönzi, méginkább romlik a hálózat kihasználtsága, így aztán jöhet ismét az emelés. El tudom képzelni, hogy egyszer még azért emelik majd az üzemanyagok fogyasztási adóját, mert az emberek kevesebbet autóznak, így kevesebb pénz folyik be az útalapba. Ha ezt szép türelmesen végigcsinálják, rövidesen világraszóló eredményeket könyvelhetünk majd el. Úgy tűnik, teljesen másodlagos, hogy ebbe hányán és miként roppannak és rokkannak bele. Lényeg, hogy a hálózat kihasználtsága maximális legyen. Ember! így sosem jut el Európába...! Ferter János rajza 9Mr imOlII 111© A bűvös hetvenöt tjöI vannak már azok 1 I az idők, amikor me- X JL gyénkben — csakúgy, mint országszerte — a középfokú tanodák egyikében-másikában pótosztályokat kellett szervezni, hogy az iskolák befogadhassák a népes generációkat. Demográfiai hullámnak nevezték e jelenséget, jóllehet sokan már akkor rebesgették: jutna mindenkinek tanulópad, szék, csak a szétosztódás arányaiban mutatkoznak srégségek. Mostanra tisztultabb, ennek ellenére alig problémátlanabb a kép. Idén 128 ezer az általánosban végzők száma, 50 ezerrel kevesebb, mint négy évvel ezelőtt! Ez azt jelenti, hogy több a hely, mint a diák. Ettől akár dalra fakadhatnánk. Hogy mégsem ajánlatos, azt szőkébb pátriánk felkapottabb és kevésbé favorizált gimnáziumai és szakközépiskolái pro és kontra bizonyíthatják. A kedvelt sulikba — a Zrínyibe, a Krúdy gimnáziumba, vagy a Széchenyi Közgazdaságiba — többszörös a túljelentkezés. Hatalmas a vonzerejé a kereskedelmi, a vendéglátóipari, a szolgáltató szakmáknak. Általában igaz: az utóbbi években megnőtt az érdeklődés az érettségit adó iskolák iránt, és egyre kevesebben szeretnének tanulni a hároméves szakmunkásképzőkben. Több példa van arra is, hogy szakközépiskolák gimnáziumi osztályokat indítottak. Szintén terjedőben az a középiskola-típus, melynek az első két évében csupán halványan körvonalazódik a jelleg, a markánsabb, célirányos szakképzés marad a további kéthárom évre. Egyet azonban nem szabad elhallgatni. Nevezetesen azt, hogy az érettségi bizonyítványig sokak számára nem a grafikonok előrajzolt vonalán vezet majd az út. Mert kijelenteni: legyen az ezredfordulóra 75 százalékos a maturáltak aránya — ez egy dolog. Látszólag matematika: 20 százalékot levenni a hároméves szakmunkás mutatóból, 20 százalékkal emelni a szakközepes érettségisek számát, hozzáadni az 55 százalék gimnáziumi érettségizetthez... Stimmel, ez tényleg hetvenöt! De csak a statisztikában! _ HÁTTÉR____ Kállai János
