Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-30 / 76. szám
1995. március 30., csütörtök HÁTTÉR Vállalkozó végrehajtók A rutinosabbak már tudják, mekkora összegre rúg majd a kiadásuk A lefoglalt vagyontárgyakat árverés útján, vagy a bizományi segítségével értékesítik Harasztosi Pál felvétele Törékeny talán Bartha Andrea Nyíregyháza (KM) — Végrehajtás? Az valami kényes téma. Nem szokás róla beszélni, sem az adós; sem a végrehajtást kérő nem dicsekszik vele, emiatt aztán kevesen is vannak vele tisztában, hogy s mint folyik le ez az egész. Azt ellenben, aki bármelyik oldalon vett már részt ilyen eljárásban, mostanában, az új végrehajtási törvény életbe lépése óta alapos meglepetések érhetik. Talán érdemes onnan elindulni, hogy az említett jogszabály, az 1994 évi Lili. törvény lehetővé tette, hogy a végrehajtók önállóvá váljanak. Lőrincz István, a nyíregyházi bíróság illetékességi területéhez tartozó végrehajtó, a Végrehajtói Kamara országos választmányának tagja kissé másképp fogalmazza ezt meg. Dupla költség — A törvény kész tények elé állított bennünket, hisz a bíróságon az igazságügyi követelések végrehajtására csak ketten maradhattak bent, illetve adminisztratív munkát lehetett volna még választani, végrehajtási ügyintézői státusban, korlátozott létszámban. A végrehajtók eddig a bíróságoktól kapták a fizetésüket, önállósodásuk óta azonban vállalkozói formában kénytelenek dolgozni, csak nem vállalkozói igazolványnyal, hanem a megyei bíróság elnökének kinevezésével. Mivel függetlenek lettek a bíróságtól, jövedelmüket maguknak kell „megtermelniük.” így állhatott elő az a helyzet, hogy amíg korábban ahhoz, hogy egy végrehajtás meginduljon, mindössze 700 forint (a végrehajtó székhelyén kívüli eljárás esetén 1200 forint) egyszeri eljárási költséget kellett megelőlegeznie a végrehajtást kérőnek, addig ma meg kell előlegeznie a végrehajtó munkadíját, költségtérítését, valamint a készkiadásokat is. A munkadíj a végrehajtási ügyértékhez igazodik: például 50 ezer forintot meg nem haladó ügyérték esetén 2 ezer forint, de 1-5 millió forint közti ügyértéknél már 31 ezer forint és az 1 millió forint feletti rész 2 százaléka! Ezen felül, költségtérítésként még jár a munkadíj 50 százaléka, vagyis egy 2 ezer forintos tartozás végrehajtása esetén 3 ezer forintot kell ahhoz befizetni, hogy egyáltalán meginduljon a végrehajtás, s akkor a készkiadásokról még nem is beszéltünk! A rutinosabb végrehajtók már tudják megközelítőleg, mekkora összegre rúg majd a kiadásuk, hány tértivevényes levélre lesz szükség, s azzal is tisztában vannak, hogyha a szóban forgó lakás ajtaját lakatosssal kell felnyittatniuk, a lakatos az ilyen „veszélyes” munkáért dupla költséget kér majd. s a művelethez még tanú is szükségeltetik, akinek aztán tanúdíjat kell fizetni. Székhelyen kívüli végrehajtás esetén pedig a végrehajtóknak minden megkezdett óra után 2 ezer forint is jár, az utazás időtartamát is beleszámítva. Országos gond Ha a végrehajtást kérő mindezt megelőlegezi, s a végrehajtás sikerül — vagyis a végrehajtó talált lefoglalni valót, s azt értékesíteni is tudja —, a végrehajtást kérő által megelőlegezett összegeket az adósnak kell megfizetnie, éppúgy, mint a végrehajtó részére sikeres végrehajtás esetén járó behajtási jutalékot. Mivel ennek összege jóval nagyobb, mint korábban volt — a behajtott összeg után 1 százalék, de legfeljebb 3 ezer forint illette meg őket, vagyis csak 300 ezer forint behajtásáig voltak érdekeltté téve annak idején, most 100 ezer forintig a behajtott összeg 8 százaléka, 100 ezer forint és 1 millió között 8 ezer forint és a 100 ezer forint fölötti összeg 4 százaléka —, érdekük, hogy minél több végrehajtás sikeresen fejeződjön be. Erre azonban a „notórius” adósoknál, kiknek nevét a végrehajtók már jól ismerik, vajmi kicsi az esély. Mielőtt bárki is irigyelné kezdené az e szakmában dolgozókat, néhány dologra azért érdemes felhívni a figyelmet. Lőrincz István szerint az új törvényen meglátszik, hogy az előző parlament a legutolsó munkanapján tett rá pontot, így sok részletkérdés tisztázatlanul maradt. Elsősorban az őket leginkább érintő, anyagiakkal kapcsolatos kérdések lettek elnagyoltak: mi van például a költségmentes ügyekkel, ahol az állam köteles fizetni, a bíróság gazdasági hivatala előlegezni, s az utóbbi csak az előleg felét hajlandó kifizetni? Szerencsére a megye legtöbb végrehajtást kérő szervével, az OTP-vel nincs ilyen gondjuk, s a sorban utána következőkkel sem: a többi pénzintézettel, a közüzemekkel, de a Szabolcs Volánnal sem. A törvény arról is rendelkezett, hogy az önálló végrehajtók csak ez év június 30-ig maradhatnak a bíróságok épületében, utána gondoskodniuk kell olyan irodahelyiségről, amely alkalmas ügyfélfogadásra, az iratok megfelelő őrzésére. A törvény tehát véglegesíti a bíróságokról való leválást, országos gond azonban, hogy a bíróságok még mindig alkalmazottaikként kezelik a végrehajtókat. Ráadásul itt, a megyében az iratok szétosztása sem a legmegfelelőbben sikerült. A nyíregyházi bíróság illetékességi körébe tartozó iratokat havonta egy végrehajtó kapja meg, s ezt nem oszthatják szét egymás között. Mivel heten vannak, törvényszerű, hogy egy évben két végrehajtó csak egyszer fog iratokat kapni, s még az is anomáliákhoz vezet, hogy az év első két hónapjában igen magas az ügyszám, míg július-augusztusban, az ítélkezési szünet következtében igencsak lecsökken. Az aránytalanság máris kimutatható: az első végrehajtó januárban 2100 iratot kapott, a második 1400-at, míg a márciusban soron következő már csak 500 körülit... A jókora iratanyag egyébként akkora adminisztrációval jár, hogy a végrehajtók alkalmazott híján kénytelenek voltak saját családtagjaikat munkára fogni. Zaklatás? Ugyanakkor majd az is előfordulhat, hogy egy adóshoz, aki ellen példának okáért négy pénzintézet is kérte a végrehajtást, négy végrehajtó megy ki, s esetleg, ha az adós nem szól, négyszer foglalja le ugyanazt a vagyontárgyat! Hiába kérték azonban a megyei bíróság elnökét, hogy igazságosabban, területi elv alapján ossza szét az iratokat — amire egyébként a jogszabály is lehetőséget ad —, hisz a nagy gyakorlattal rendelkező végrehajtók már tudták, hol kell keresni bizonyos adósokat, a kérést zaklatásnak értelmezték, s süket fülekre talált. Pedig a végrehajtók felajánlották, hogy maguk készítik el az utcanévre lebontott regisztert, amit az ügyintézőnek csak fel kellett volna aztán lapoznia... A végrehajtók egyelőre még kalkulálni sem tudnak, hogy alakul év végére az „üzlet”. A nyereséget az ügyek száma, s természete nagy mértékben befolyásolja. Az első előlegek mindenesetre most kezdenek befutni; indulhat a munka! Szőke Judit A történelmi-mámoros márciusnak lassan vége. A kokárdáspetőfizős napok, nem sok örömet hozva, leperegtek. Máskülönben mi szerencsés nép vagyunk. Nincsenek nagy hurrikánjaink, amelyek házak, emberek ezreit sodorják a tengerbe (igaz, tengerünk sincs). Nem voltak a közelmúltban nagy háborúink, amelyek katonákat és ártatlan civileket törölnek a nemzeti létszámból. Ha Kelet-Európa Svájca egy kicsit slamposabb is, mint amit érdemelne, azért van. Ha a romantikus gondolatfoszlányok nem feledtették is a fejekben lévő zűrzavart, kuszaságot és kételyeket, bizalmatlanságot és hitetlenséget, talán jók voltak arra rádöbbenteni: többen nem vagyunk kíváncsiak, hogy vajon valóban olyan csípős-e a puskapor szaga... A délibáboktól megszabadulni sokan segédkeznek mostanság, de az életben mindenkinek magának kell Balogh József Megint egy újabb rossz hír: ha nem történik valami csoda, szeptemberre működésképtelenné válhat az Országos Mentőszolgálat. Hogy ne így le gyen, 257 millióra lenne szükség. Tegnap reggel a rádióban már hallhattunk valamivel biztatóbb híreket is: akármilyen nehéz a helyzet, a rosszullétek esetén szirénázik szeptember után is a mentő, de a betegszállításért ezentúl fizetni kell az állampolgároknak. Megvallom őszintén, nem tudom egészen pontosan, mit is jelent ez a betegszállítás kifejezés, de van egy olyan érzésem, hogy ez vagy megoldhatatlan, vagy százak, ezrek életébe kerülhet, épp olyan következményei lehetnek, mintha egy rosszullét esetén nem jönne a mentő. Gondoljunk csak mondjuk a vesebetegekre, akiket hetente kétszer kell kezelésre kórházba szállítani, majd haza, különben meghalnának. Gondoljunk törött, begipszelt lábakra, vagy akár azokra, akiket az utcán, a munkahelyen „szedtek fel”, s mikor nérészt vennie. Válságban is léteznek a túlélésnek trükkjei, létezéstechnikái. Meg kell édesíteni a körülményeket, ha lehet. Le kell tompítani, már aki tudja, ami öröm ér. Tartalékolni belőle, hogy eltartson sokáig. Még a veszteségeket is meg kell próbálni lekönyvelni, hátha valamikor kamatozhatnak. Ha valami nincs, nem lehet, arról meg kell kísérelni magunkat meggyőzni, hogy egyelőre nincs is szükségünk rá. Történelmünk során sokszor bebizonyosodott, hogy józanok, pragmatikusak vagyunk, kivételes életerővel tudunk alkalmazkodni, megmaradni. S meg is maradtunk. A tatárjárás óta ez ment meg bennünket, s ez fog megtartani. Csak épp ma hintalovon dübörgőnk, fakarddal hadonászunk, magáncsatáinkban jól odapörkölünk néha, ...persze, most csak egy barikádunk van — a saját bőrünk. Optimizmusra készültem, s lám, mi lett belőle. Vigasztalás? Bíztatás? Talán. hány óra múlva a rosszullét múlásával hazaengednek, egy fülér nélkül állhatnak az út szélén, míg valaki megszánja őket. Nem hiszem, hogy ennyi szigorító intézkedés után bárkinek is bizonyítani kellene, mekkora gazdasági gondokkal küszködik az ország, elkerülhetetlennek látszanak tehát a takarékos gazdálkodásra ösztönző lépések. Arra azonban nemigen lehet józan ésszel rábólintani, hogy olyan szolgáltatások megszüntetésére is sor kerülhet, ami a szó soros értelmében életet jelent. Felfoghatjuk persze úgy is: ha egy-egy különleges, vagy nálunk eszközök híján nem gyógyítható betegség esetén egy jótékonysági számlán adakozásokból összejön a pénz, ha egyikmásik jól menő vállalkozásnak telik egy focicsapat, egy jégkorongcsapat szponzorálására, akkor talán az emberéletet is lehetne szponzorálni, pláne ha az adóból az adomány összege még le is írható. De a kérdés akkor is az emberben marad: megteheti-e egy állam, hogy polgárainak életét adakozók kezébe teszi? A panelházak betonrengetege közé szorított sportpálya drótketrecében két kisfiú rugdalja a labdát. Hét-nyolc évesek lehetnek talán. Szőkék és kék szeműek. A labda vadonatúj igazi pöttyös bőrgolyó, melegítőjük is márkás, a cipőjüket egy kisebb fizetésből meg sem lehetne venni. Mégis unatkoznak. így kettesben nem igazán érdekes a játék. Előbb az egyik rúg tizenegyeseket a másiknak, aztán cserélnek. Ráérősen mozognak, csak úgy, jobb híján. minden lelkesedés nélkül. A drótketrec ajtajánál ekkor két hasonlókorú legényke áll meg. Az egyik srác nyúlánk, kopott farmerja szárából kilóg a lába, a másik a Csak játék válláig sem ér. Bámulják ezeket, no meg a labdát. Tesznek néhány lépést, aztán nekidőlnek a kerítésnek, mint akik várják, hogy bebocsátást nyerjenek. — Csak nem focizni akartok, hé? — kiált nekik oda a kisebbik szőke. — Gyertek! Kettő a kettő ellen. Azoknak fülig szalad a szájuk,, s már lendülnek is előre, hisz alig várták a szíves invitálást. — Aztán pénzetek van-e? — reccsen rájuk a nagyobbik. — Mert apukánk azt mondta, nehogy ingyen hagyjuk szétrúgni a vadonatúj labdánkat. Ötven forint fejenként és beszállhattok. Amazok hallgatnak, sápadt arcukat elönti a lángvörös. Aztán, egyik a másik után, kifordítják a zsebeiket. Van abban minden. Madzag és drót, csavar és ócska rágógumi, de pénz az nincs. Alinak hát zavartan, lesik egymást. Elmenni nincs kedvük, maradni nincs miért. — Talán most az egyszer lehetne pénz nélkül, apa úgysem tudná meg — fogja könyörgőre az öccs. — Még mit nem! —formed rá amaz. — Apuka is megmondta, ha most nem tanuljuk meg, hogy kell élelmesnek lenni, akkor szegények leszünk. Csak egyszer engedd meg ezeknek, soha többet nem fognak fizetni. A két fiú nem bírja tovább. Megszégyenülve, mint akit leforráztak, oldalognak ki a kerítésajtón. Odakünn egy pillanatra megállnak, visszanéznek. Még látják, amint a kisebbik szőke dühösen sírvafakad és földhözvágja a labdát. Erre már az ő szemük is könnybe lábad. Lassan, arcukat törölgetve lépkednek tovább, a játszótér egyetlen fája alatt meghúzódó pad felé. A pádon idős nénike kötő get. — Ne sírj, kisfiam, hisz ez csak játék — simogatja meg a kisebbiket, amikor mellé érnek, de az dacosan rántja el a fejét. — No Picur, a „Bokros" teendőid hatását így szárítjuk ki, mert pelenkára sem lesz pénzünk... Ferter János rajza Kommentá Állam és polgár
