Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-21 / 68. szám
1995. március 21kedd CSUPA ERDEKES Legfontosabb nemzeti kincsünk A tehetségmentés érdekében az iskolai munka hatékonyságát tartják fontosnak P. Kovács Imre Budapest (MTI-Press) — Mostanában számos pedagógiai és oktatáspolitikai elgondolás, tervezet könnyen eladható a közélet piacán, ha összekapcsoljuk egy kis tehetséggondozással, Erre vevő a laikus közönség, de még a nagypolitika is. Az új kormányzat több képviselője nyilatkozott támogatólag az intézményes tehetséggondozás új formái megteremtésének fontosságáról, időszerűségéről. Mintha az iskolarendszer önmagában már nem volna elegendő e régi-új feladat megoldására! Vagy mintha az új társadalmi rend némi lelkifurdalást érezne a szelektív irányba forduló oktatási szerkezet miatt! 600 éves hagyomány Sokan hiszik, hogy a tehetséggondozás, a kétkezi dolgozók kiemelkedő szellemi képességű gyerekeinek intézményes fölkarolása Magyarországon 20. századi kezdeményezés. Ebből csak annyi igaz, hogy a 20. században minden korábbi igyekezetnél szélesebb sodrású mozgalmak bontakoztak ki nálunk a jófejű, de szegény tanyai és falusi gyerekek taníttatásának előmozdítására. Talán elég, ha a Zilahy Lajos, Harsányi István és Szathmáry Lajos nevéhez kapcsolódó sikeres akciókra hivatkozunk. Közülük Németh László regénye (Égető Eszter) révén Szathmáry Lajos úttörő vállalkozása, a hódmezővásárhelyi tanyai tanulók otthona („Cseresznyés kollégium”) vált ismertté széles körben. De hát nem innen kezdődik az időszámítás, hiszen vannak korábbi, sőt egészen távoli előzmények is a magyar művelődéstörténetben. Elsőként Budai János esztergomi kanonok, barsi főesperes neve jelenik meg az emlékezet képernyőjén, aki az 1390-es évek elején tehetségmentő célzattal Esztergomban létrehozta „a tanulni kívánó szegény iskolások Krisztus kollégiumát”, amely alapításától 1543-ig, Esztergom elestéig az alsóbb társadalmi rétegekből származó tehetséges ifjak sokaságának tette lehetővé közép- és felső szintű tanulmányok végzését. Külön fejezetet érdemel a tehetségmentés hazai kultúrtörténetében a protestáns kollégiumok nemes hagyománya. A 16. századtól egészen a modem korig sok ezer szegény, de jó eszű gyerek szerzett magas iskolai végzettséget szolgadiákként, illetve egy-egy gyülekezet vagy főúri pártfogó jóvoltából ezekben az intézményekben. Arra viszont senki spm tud feleletet adni, hogy mindennek ellenére az évszázadok során hány tehetséges ifjú kallódott el az iszonytató szegénység és a társadalmi közöny következtében. Ügyesség és zsenialitás Voltaképpen mi a tehetség, hogyan határozható meg? Nem könnyű kérdés. Ahány a tehetségkutató szakember, annyiféle a válasz. Az értelmező kéziszótár tágan értelmezi, csak általánosságban írja körül a fogalmat: „valami iránt megmutatkozó hajlam, képesség”. Ebbe a meghatározásba a kiemelkedő matematikai vagy zenei hajlam ugyanúgy belefér, mint az átlagot felülmúló fizikai teljesítőképesség. És még sok másféle képesség is. Nem jut tovább e tekintetben a Pedagógiai lexikon sem: „A tehetség pszichológiai értelemben azt jelenti, hogy valaki egy tevékenységben az átlagosnál magasabb teljesítményre képes”. A lexikon szócikkéből az derül ki a továbbiakban, hogy a tehetséget csak a szellemi szférában értelmezi. Igaz, többnyire hasonlóképpen járnak el a témával foglalkozó pedagógusok és emléleti szakemberek is. A tehetség számukra voltaképpen egyelő a gyermek, a tanuló életkorát meghazudtoló „szürkeállo-. mánnyal”. Kisebb azoknak a száma, akik a fizikai képességeket sem zárják ki a tehetség fogalomköréből. Nemcsak a sportteljesítményeket, hanem a kiváló manualitást, azaz a kézügyességet sem. A tehetség az átlagos szellemi és fizikai teljesítményt messze meghaladó, istenáldotta képesség. Sietve tegyük hozzá: melynek minden esetben társadalmi haszna van. Máskülönben a csalók, szédelgők „elitjét” is be kellene emelnünk a tehetségek közé. Formális jegyek alapján ők is „kiemelkedő” egyéniségek. Néha az okoz zavart, hogy a tehetség és a zseni szó rokon értelmű viszonyban áll egymással. Pedig a zseni más, a zseni több a tehetségnél. Minden zseni tehetség, de nem minden tehetség zseni. A latin geniusra visszavezethető zseni szavunk annyit tesz, hogy lángész. Fényes elme. Üstökös. Tehát ritka jelenség. Ilyen ember roppant kevés van a föld kerekén is. Amikor a mag kikel Korunk embere könnyen adományozza ezt a titulust a kortársaknak. Újabban kijár a botfülű táncdalénekesnek éppúgy, mint a bálványozott sportolónak. A tehetséges jelzőt meg szinte naponta osztogatjuk. Gyerekeknek kiváltképpen. A gimnáziumok tagozatos (nyelvi, matematikai, kémiai, sport-) osztályaiba manapság csupa-csupa tehetséges diák jár, akik aztán később helyre rázódnak az évek rostáján. Jó részük az érettségi után felsőoktatási intézményben tanul tovább, és lesz belőlük megbízható értelmiségi. De ennél nem több. Kiemelkedő tudományos teljesítményt kevesen fognak elérni közülük, amitől persze még nem dől össze a világ. A praxis során ezerszer beigazolódik, hogy a tehetség határai nem végtelenek, csak a zsenié. De mégis: nagyon vigyázzunk a tehetséges, jó képességű (bár nem feltétlenül borotvaeszű) tanulókra: legfontosabb nemzeti kincsünkre. Hajdan vitatkoztak róla, ma azonban már pedagógiai közhely, hogy a tehetség — mint emberi — képesség fejleszthető. Egyéni módon is, az iskolában, a szervezett nevelés keretei között pedig még inkább. A tehetségmentést s -ápolást szorgalmazó mozgalmak és politikai kampányok az iskolai munka hatékonyságát tartják különösen fontosnak. Tömeges méretben? Nem eldöntött kérdés a mai pedagógiában, hogy mi módon történjék a tehetséges tanulók képzése, nevelése. Együtt-e hasonló korú társaikkal vagy külön, tőlük elválasztva, másfajta (speciális) oktatási intézményben? Már a tehetséges gyerekek kiválasztása sem könnyű feladat. Például milyen életkorban kerüljön erre sor? Egyértelmű válasz azért nem adható erre a látszólag egyszerű kérdésre, mert sem testileg, sem szellemileg nem egyszerre érnek meg a gyerekek, és a különböző képességek kinél-kinél más-más életkorban mutatkoznak meg. Aztán vannak, akik váratlanul megtorpannak; fejlődésük megreked, kifogy a szusz belőlük. így fordulhat elő, hogy a „csodagyerekek” nem kis része elszürkül az évek során, ellenben mások fakó gyermekévek után egyszer csak váratlan, kiemelkedő tehetségről tesznek tanúbizonyságot. Illusztráló eseteket bőségesen kínál a neveléstörténet. Olyan rejtelmes és sejtelmesen szép jelenség a tehetség kisarjadása, mint amikor a mag kikel a földből. Ha itt van az ideje. Sokak szerint a tehetség fölkarolásának leghathatósabb formája a differenciált támogatás. Nem is oly rég a volt Szovjetunióban akadémikusok közreműködésével külön iskolákat hoztak létre a matematikai képességeket mutató gyerekek számára. A jelentések — akkor olyan világ járta — kizárólag sikerekről számoltak be, ám a szakirodalom kételkedik abban, hogy bevált volna ez a kezdeményezés. Érdekes, hogy a hatalmas pedagógiai örökségre támaszkodó katolikus egyházi iskolák tanárai nem lelkesednek a tehetséges diákok elkülönítéséért. Olyan kedvező körülményeket kell teremteni az iskolai oktatásban, így summázható demokratikus álláspontjuk lényege, hogy minden tanuló képességei kiteljesedhessenek, ezáltal senki se kallódjék el a képzés hiányosságai miatt. Az esélyegyenlőségnek az a fajta értelmezése nagymértékben épít az egyén, a tanuló személyes felelősségére: szorgalmára, akaraterejére. Néhány alapítványi kezdeményezést nem számítva nálunk nincsenek külön tehetségápoló oktatási intézmények. Jelenleg az 1989 óta működő Magyar Tehetséggondozó Társaság fáradozik ilyen iskolák létrehozásán. Ez idő tájt, úgy látszik, a differenciált képességfejlesztésnek, legalábbis „tömeges” méretben, legalkalmasabb terepe a gimnázium valamelyik szakosított tantervű, más néven: tagozatos osztálya. Most már nincsen olyan középiskolai tantárgy, amelyre ne épülne rá néhány ilyen osztály. Népszerűségben a matematika, az idegen nyelv és a testnevelés áll a toplista élén. Mintegy 25-30 ezer középiskolás jár tagozatos osztályba. De jó is volna, ha valóban anynyi kiemelkedően tehetséges fiatal volna Magyarországon, mint ahányat a tagozatos osztályok befogadnak! A közvélemény előtt nem is igazi gimnázium az, amely nem indít tagozatos osztályt. A tagozatokra tódulnak a gyerekek, miközben az általános tantervű osztályokat csak a maradékkal lehet feltölteni. Van a tehetségnek egy fajtája, amely rendszerint már egész kicsi korban felszínre tör: ez a zenei hajlam. A zenei képesség kiteljesítését külön, megbízható iskolahálózat szolgálja Magyarországon. A zenei nevelésben a legjobbak között vagyunk a világon, ahogy a külföldiek mondják: Magyarország zenei nagyhatalom. Esélyegyenlőséget! Amikor az oktatáspolitikában reflektorfénybe kerül a tehetségvédelem, akkor rendszerint az oktatásügyben akadoznak a dolgok, s valami nem jól működik az iskolában sem. Újabban a kistelepüléseken élő kétkezi dolgozók gyerekei az ismeretszerzés során hátrányban vannak a nagyvárosi, jó körülmények között élő társaikkal szemben. A tehetséggondozás és a művelődési hátrányok csökkentése, felszámolása nem állítható szembe egymással. A tehetséggondozók sem ezt akarják. Évszázadokon keresztül a magyar iskolákban természetes volt a tehetséges szegény gyerekek útjának egyengetése. Nagy horderejű társadalmi kérdés ez ma is, hiszen az iskola a társadalmi mobilitásnak is terepe. A szegény származású tehetséges tanulók támogatása a társadalom vérkeringésének fölfrissüléséhez járul hozzá. Elmúlt az az idő, amikor adminisztratív eszközökkel — egyebek közt a származás szerinti kategorizálás igazságtalanságai révén — jutottak előnyhöz a fizikai dolgozók gyerekei. Ezt az érát nem kívánhatja vissza senki. Nem mások félreállításával kell helyet csinálni a munkások és parasztok tehetséges gyerekeinek. A tanulás feltételeinek megteremtésében kell segíteni őket. A tudás kapujában KM-archív Szekeres Tibor felvétele A játékszenvedély is gyógyítható Middelfart (Dánia) (MTIPanoráma) — A rögeszmés szerencsejátékosokat sikeresen gyógyítják Dániában, ahol egyre súlyosabb problémát jelent a játékszenvedély. Egy népszerű táblajáték, a ludo után a dánok ludomániának nevezték el a szerencsejátékok kényszeres űzését, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tavaly betegségnek nyilvánított. Svéd kutatók kísérletileg megállapították, hogy a kényszeres szerencsejátékosok agyában kiegyensúlyozatlan a stressz elviselésének képességét szabályozó dopamin- és noradrenalin-ellátás. Dániában 1991-ben liberalizálták a szerencsejátékokra vonatkozó törvényeket. Ekkor még csak öt engedélyezett játékkaszinó működött, de azóta az 5,1 milliós lakosságú országban tizenötezerről ötvenezerre nőtt a szenvedélyes játékosok száma. Közülük sokan tönkremennek, elválnak és öngyilkosok lesznek. — A szórakoztató iparhoz tartozó szerencsejáték is egyfajta kábítószer, esetleges mellékhatásaira figyelmeztetni kellene. A szenvedély és a társadalmi következmények tekintetében ez ugyanolyan, mint az alkoholizmus — mondta a Reuter tudósítójának Michael Joersel szociológus. O irányítja azt a kísérleti programot, amelynek keretében az egészségügyi minisztérium finanszírozásával gyógyítják ezt a szenvedélybetegséget egy tengerparti kisvárosban, Middelfartban, az alkoholistákat kezelő Ringgarden klinikán. A betegek számára van itt strand, szauna, szolárium, asztali tenisz és zeneszóba. Vannak családi apartmanok is, óvoda, játszótér. A kellemes környezet sokat számít, mondják az orvosok. Itt könnyebb meggyőzni a pácienseket, akiknek arról kell lemondaniuk, ami eddig a legfőbb hajtóerő volt az életükben. A klinikán tavaly szenvedélyes szerencsejátékosok számára négyszer bonyolítottak le kéthetes leszoktató kúrát, három hétvégi kezeléssel kiegészítve. A terápia három elven alapul. Az első: Megkeresni a választ arra a kérdésre, hogy „miért csinálja?”, feltárva az egyénre szabott rizikótényezőt. A második: A viszszaesés ellen egyéni sratégiát alakítani ki, ugyanis a legfőbb gondot a visszaesések hosszú láncolatának a megállítása okozza. A harmadik pedig a társadalmi környezettel kapcsolatos akcióterv kidolgozása. A pácienseknek le kell győzniük a családdal folytatott vita akadályát és meg kell , oldaniuk az adósságtörlesztés problémáját. A szenvedélyes játékosoknak a rizikótényező alapján két fő típusuk van. Az egyik hatalomvágyból játszik, gyenge egoját kompenzálja ezzel, és a gépet legyőző nemeslekű lovagnak képzeli magát. Főként fiatalok tartoznak ehhez a típushoz, és amikor veszítenek, agresszívabbakká válnak. Akár százezer dollárt is elveszthetnek egy vagy két év alatt, mégis azt gondolják, hogy mágikus kapcsolatuk van a számokkal. A másik típus az ábrándvilágba menekülő játékos. Közöttük több a nő, mint a férfi. Depressziójukat próbálják leküzdeni, és a sivár valóságot akarják feledni. Órákig játszanak „egykarú banditát,, vagy más játékot, kis téttel. Hosszú távon azonban a veszteség halmozódik. Az orvosok elővigyázatosságot tanácsolnak mindazoknak, akiket egyszer már elkapott a ludománia. A kezelés sok pácienesen segít. A teljes önmegtartóztatást nem követelik meg tőlük az orvosok, a lottózást megengedhetőnek tartják számukra, de azt megígértetik velük, hogy pénzzel az asztalon soha többé nem fognak játszani. A Dán Ludomániások Országos Szövetségét egy ötvenéves áruházi dolgozó, Tage Kongsbjerg alapította meg, miután a Ringgarden klinikán kigyógyították szenvedélybetegségéből. Már öngyilkosságra készült, amikor orvosai ide irányították. „Tizenötször kellett költöznünk, mert eljátszottam a lakbért” — mesélte. — Házunkat előzőleg már elárverezték, és az autónk is elúszott. Családunkban kártyások mindig voltak, de én soha nem pénzért játszottam, hanem a computer ellen”. Majdnem kétmillió dán vásárol hetenként lottószelvényt, és évente átlag minden dán 250 dollárnak megfelelő összeget költ szerencsejátékra. A dán sportfogadás, lottó és szerencsejáték állami vállalat bevétele 1993-ban majdnem 5 milliárd korona (830 millió dollár) volt, az előző évi 2 milliárd koronáról több mint a kétszeresére nőtt, és új játékok bevezetése nyomán a bevétel további növekedésére számítanak. Ennek az összegnek a 45 százalékát különféle díjakra, 23 százalékát sportra és kultúrára fordítják, 16 százaléka az államkasszába folyik be. A játékszenvedély áldozatainak kezelésére egy fillért sem adnak ebből a pénzből — kifogásolja a kísérleti gyógyászati program vezetője, aki azt is szorgalmazza, hogy a szerencsejáték veszélyeiről rendszeresen tájékoztassák a dánokat. (Lapunk december 17-i számában foglalkoztunk hasonló témával; akkor azt írtuk: betegség is lehet a játékszenvedély.)