Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-18 / 66. szám
1995• MÁRCIUS l8., SZOMBAT Találkozás Vukán Györggyel Zsoltárok könyve • 1992 karácsonya és 1993 húsvétja között írt operát Vukán György portréja MTI-felvétel Mátai Györgyi A kapucsöngőn röviden ez áll: VUKÁN. Fogorvos doktor a Szentkirály utcából; zeneszerző, akinek filmzenéivel'szinte naponta találkozunk; előadóművész, aki a világ minden táján szívesen látott szólista, vagy éppen együttesével, a Creativ Art Ensemble-val szerepel a pódiumon. Évente száz, százhúsz koncertet ad. Az elmúlt hónapokban hét CD-je jelent meg, de írt könyvet a fogászatról és kétkötetes művet, mint pedagógus az énektanítás módszeréről. Komponált dalokat, szimfonikus műveket, balettzenét, misét és bemutatásra készen áll Atlanta, Georgia című operája. □ Hogyan kezdődött, milyen motívumok indították el a köznapi ember számára felfoghatatlan kettős pályán? — Szombathelyen laktunk, édesapám orvos volt, a kőszegi kórház megalapítója. Csak a betegekért élt, többek között Mindszenty hercegprímás kezelőorvosa volt. 1949-ben megszüntették a kórházat, hogy kirúghassák klerikális beállítottsága miatt, mert nem jól válogatta meg betegeit... Három szívinfarktus után hatvanhárom évesen halt meg. A temetésén az mondta a búcsúbeszédet, aki a legtöbbet ártott neki, őrjöngve estem annak az embernek... A sírja mellett megfogadtam, olyan becsülettel kell élnem, ahogyan apám. Édesanyám képzett zongorista volt, s így beadtak a zeneiskolába. Tanáraim között volt egy, aki hagyott a kötelező tananyag mellett játszani. Már hét-nyolc évesen szívesen folytattam tovább az előírt darabokat. Innen adódik improvizatív készségem. Ha fel kellett lépnünk, társaim idegesek voltak, mi lesz, ha elvétik? Én tudtam, ha hibázom, majd csak befejezem valahogy... Csodagyereknek tartottak, s amikor tizennégy évesen megnyertem egy versenyt, bekerültem a Zeneakadémiára. Orvos gyermekként kollégiumi szállást nem kaptam, így tehát ingáztam Szombathely és Budapest között. Akkor határoztam el, bármi leszek, csak zenész nem... □ Elvégezte az Orvostudományi egyetemet, de a zenétől elszakadni mégsem tudott. — Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy akaratom ellenére a zene az, amelyben tisztán, becsülettel élhetem meg a bennem lévő érzelmi feszültséget. Elkezdtem újra játszani és komponálni. Együtt éltem édesanyámmal, s amikor elvesztettem, hihetetlen félelem tört rám, kiutat kerestem a magányból. Irtózatos mennyiséget komponáltam, kitaláltam mindenfélét, és egy nap elhatároztam, végigolvasom a Bibliát. □ Vallásos hitben nevelkedett? — Igen, hívők voltunk és nagyon szép volt, amikor vasárnaonként a család ézenfogva együtt elment a templomba. A hit azonban nekem ennél több. Kérdések sokasága, amit nem lehet megválaszolni, titkok, amit nem lehet megfejteni, és ezt orvosként is mondom, például az agy működése... Van valami a világegyetemben, a gravitáción kívül, amiről nem tudunk, nem tudhatunk... Ha Isten létezik, ez megnyugvást jelent azok számára, akik hisznek benne. Ott van a tízparancsolatban. Évszázadok óta nem tudjuk betartani, és ez maga a történelem. A középúton élő csak kompromisszum sokaságában élheti le életét. De soktól hallottam, ha baj van, jaj Istenem... Ne gondolja, hogy magam is nem kétségek között élem meg mindennapjaimat. Édesanyám halála után nagyon megváltoztam. Megértettem: ahhoz, hogy megérintsem a hallgatóságot, egészen mélyre kell hatolnom. Az emberekben — bárhol éljenek — egy közös eredő van: a szeretet. Ha a játékban nem korlátozom önmagam, akkor a fölszabadultság érzetével ajándékozom meg a hallgatóságot is. Az elmúlt időben megrendülve tapasztaltam, hogy velem együtt sírtak, miközben bejártam a zene minden táját. □ Édesanyja halála után végigolvasta a Bibliát. Eljutott a Zsoltárok könyvéhez. — Elhatároztam, hogy végigkomponálom. Mára az ötvenedikig jutottam el, s ebből hármat már bemutatott a rádió énekkara. Még körülbelül két évnyi munka van hátra. □ Szavain, megfogalmazásain érzem, iszonyatos érzelmi feszültség dolgozik Önben. Ezért is tartotta szükségesnek, hogy operát komponáljon? — Sokan bíztattak, s amikor a Porgy és Besst bemutatták a Margitszigeten, magam is közreműködtem. A címszereplő, Charles Williams buzdítása adta a végső lökést. Azt mondta: annyira érzem a néger zenét, hogy folytatnom kell a Porgyt... Bacsó Péter lett az ötletgazda, Adamis Anna a szövegkönyv megírója, aki elutazott Atlantába, a néger gettóba, hogy a helyszínen élje át a helyzeteket, s hitelessé tegye a történetet, amely Ádvent napján kezdődik. 1992 karácsonya és 1993 húsvétja között megírtam az operát. A bemutatót az év végére tervezi az Operaház. Vukán György a melodikus zene elkötelezettje. Hite szerint a kimódolt zene nem ér fel az emberek szívéhez. Beszélgetésünk végén arra kértem, játsszon el egy részletet operájából. A Siratót választottam. Egyetlen egyszerű dallamban az anyák gyermekük elvesztésének világfájdalmát jajongtatta föl, megrendítően. Harasztosi Pál illusztrációja közönyt, a skizoid életreakciók teljes szép arzenálját. Hadd tanuljanak! Elvégre nekik is lesznek majd gyerekeik! Hogy haragszunk...? Dehogy! Kire? Kikre? Csak néha elvakulunk, és hülyéket beszélünk ilyenformán: Minket nem a kommunizmus ítélt halálra, minket nem gulágokban gyötörnek, minket nem szovjet lánctalpak passzíroznak a földbe, minket csak egy szép új demokrácia lehetetlenít el fokról fokra, gondolván az utódainkra is. Valamikor mi is emberek voltunk. Kiló, nagyság és esélyek szerint. Most nézzük, hogy milyenek is az emberek. Tisztes távolból! Tisztes távolból sandítunk más, igazi emberek bevásárlókosaraira, a mindennap újnál is újabb divatrongyokban feszítőkre, azokra, akik szatyornyi ötezresekkel fizetnek az utazási irodákban, akik a gyerekeiket tanfolyamról tanfolyamra íratgatják, mert van miből. Régen, mi is emberek voltunk, ezért néha még jobban elvakulunk, és még hülyébbeket beszélünk: Utálunk kimenni közétek, ti zajongva lökdösődő agoracsürhe. Utáljuk az ügyeletes seggnyalókat, a hatalmukkal bűvészkedőket, a csillagot praktikus okokból keresztre cserélőket, a még páros ujjú hatás, de már új kereszténykedőket, a kincsesládáik fedezékéből harsogva pofázókat. Valamikor mi is emberek voltunk!!! Hogy juthattunk odáig? Gyengébbrendűség, emberminőség, lejárt szavatosságú elvek kapcsán? Minden bizonnyal akadnak ilyenek is sokan, de hogy emberszerű emberekkel, példás előéletűekkel miként szórakozhatnak történelmi sorsnak álcázott politikai széljárás-ügynökök...? Egy találékony társadalom persze megtalálja a módját, hogyan vessen békétlenséget önfiai közé. Találékony politikusok tudják, hogyan kell tüzeket szítani pártoskodásokkal, faji, nemzetiségi, vallási villongásokkal, ideológiai agyalmányokkal, na és persze emberek állatsorban tartásával. Aztán ha elszabadul a pokol, széttárják kezecskéiket, és kezdik nem érteni a nagy történelmi ellentmondásokat, vagy ami rosszabb, kitalált okozatokkal megmagyarázzák a társadalmak idegösszeroppanásának folyamatait. Mindannyian tudjuk, hogy a csúfolódóra kotyvasztott találékony jelző helyett persze mélyebb igazságokba kell ágyazni a ma történéseit. Miként azt is tudjuk, hogy az emberméltóság ereje is véges a tülekedő törtetőkkel szemben. Nagyon veszélyessé tud válni, amikor egyesek úgy akarnak élni, hogy mások ott vagy úgy ne élhessenek. Akad egy-két nagybetűs mártírja a történelemnek, akik erről azért jókat tudnának adomázni. Juhász Gyula mondá egy helyütt: „Az ember egyszer hal meg, ám többször is letörhet életében.” Márpedig a letört életűek eléggé észrevehetően válnak halottpofájúakká. Különben hogy hangozhatna el az életet még tablóképekről sem ismerő kisgyerek szájából? — Apu, fogadjunk, hogy az egy munkanélküli! — Honnan tudod? — Nézd csak, ott is egy, ott is egy, ott is... — Honnan tudod? — Hát nem látod? Nézz rájuk...! MÚZSA Erdei-Szabó István A teremtő vallatása Ki tudja hányszor haltam s mennyit éltem sorsom kártyái kiterítve jövendőm s múltam letakarva „a jelenidő égő vitrinében” titkok és csodák vermeiben a csontig lerongyult lélek ebben a ringyó században az álmaimtól is félek mert itt minden belső és külső lecsupaszított információ idióta discekre és agyakba készül Isten tenyerén hamis aranyfonál az istenverte civilizáció csak mormolom magamban végül ezt a homályos tályogos időt nem köszönök semmit nem köszönt senkit az elmenő magamba fordulok visszajátszom ezt a cifra létet Uram teremtőm irgalmazz nékünk ha már a játék veszély s félelmeink között a vétek Látom magam kiterítve arcom rajzolja fecske sirály gólya közel már nagyon közel szívemben megáll az óra Nagy Tamás illusztrációi Léka Géza A Miskolci úton A Miskolci úton régen jártam. Egyedül voltam, nem volt se társam, se szeretőm, aki hozzám bújjon. Régen jártam a Miskolci úton. Tacskó tavasz volt, bokáig érő. S mint minden évben, fűt-fát ígérő lenge susmus. No meg a kamasz Hold! Bokáig érő, tacskó tavasz volt. Úgy emlékszem, csak a Hold jött velem. Lenn, a Patakon, én fönn, a gyepen. Versenyt futottunk... körül se néztem. A Hold jött vélem csak. Úgy emlékszem...
