Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-17 / 65. szám
1995. március 17., péntek Nincs miből visszalépni Kedvezőtlen költségvetési pozíciókba sodródott a szaktárca, és az intézmények A Megyei Levéltár a „feltérképezett" területek egyike Harasztosi Pál felvétele Kállai János Nyíregyháza (KM) — A közelmúltban egy hetet töltött megyénkben Vadász János, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ) országos elnöke. Tapasztalatgyűjtő kőrútján számos településre, intézménybe látogatott el, találkozott a terület kulturális közintézményeinek vezetőivel, a polgármesterekkel. Amint a „bejárás” záróeseményeként megtartott sajtótájékoztatón hallottuk: a miénk volt a nyolcadik a megyék sorában. melyet a helyzetmegismerés szándékával feltérképezett. — A terület kulturális-művelődési szakembereivel lefolytatott eszmecserék arról győztek meg: az állampolgárok nehéz egzisztenciális helyzete növelte a művelődésgyarapító forráshelyek szolgáltatásai iránt az igényt — fogalmazta meg bevezető gondolatként. A Megyei Levéltár pl. a kárpótlási folyamat fontos és praktikus információkat adó helyszíne lett. A munkanélküliség mérséklését célzó átképző és felkészítő tanfolyamok szervezéséből és lebonyolításából alaposan kiveszik a részüket a művelődési központok. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Könyvtár beiratkozott olvasóinak a száma 27 ezer; alaposan megugrott a kölcsönzések mutatója Kisvárdán is. Romló feltételek Ám mielőtt elandalítanának a pozitívumokat sugalló adatok, nem árt tudni: korábban Kisvárdán és a környező településeken tizennyolc szakképzett könyvtáros dolgozott, jelenleg négy! Egy másik, figyelmeztető momentum: a nyírbátori múzeum fűtési gondokkal küzd; a szakmai tájékoztató közönsége „hűvös légkörben” hallgatta az előadást. — Maradva a feltételek fokozatos romlása témájánál: Nyíregyháza város közgyűlése tíz, a megyei közgyűlés öt százalékkal csökkentette (a tavalyihoz képest) az intézményeknek juttatandó költségvetési támogatást. Ez a döntés — azon túl, hogy veszélyezteti a foglalkoztatás és a működés biztonságát — ellentétes a lakosság növekvő kulturális szolgáltatások iránti igényeivel. A KKDSZ, elnöke általános és szomorú tapasztalatként számolt be arról, hogy az új felállású önkormányzatok az érdekegyeztetésre vonatkozó törvényi kötelezettségeket gyakran nem tartják be. — A szakmaiság érvényre juttatása — mondotta — az új testületek, bizottságok öszszetételében kevésbé kapott hangsúlyt. Egyáltalán nem mondható szerencsésnek, hogy független szakemberek érdemben beleszólni képes közösségei létrehozása helyett gyakran a politikai szempontokat érvényesítették. Elvek és tények A Művelődési és Közoktatási Minisztérium által kidolgozott kulturális koncepcióról szólva megfogalmazta: a tervezet fennkölt eszmeiségű, európai léptékű, viszont az adott feltételek között aligha kivitelezhető. A szaktárca belesodródott a rossz költségvetési pozíciókba, melyekből visszatáncolni már-már lehetetlen. A lét-nemlét kérdése az egyetlen a közintézményi szférára nézve. A KKDSZ mint érdekvédelmi szervezet a kialakult körülmények között a következőket tekinti feladatának. Elsődlegesen: meg kell őrizni az intézmények — könyvtárak, múzeumok, levéltárak és művelődési házak — működőképességét. Ehhez minden bizonnyal pótköltségvetési előirányzatok szükségeltetnek. A többletforrásokból — a lehetőségekhez mérten — minél nagyobb részre kell szert tenni. A közművelődési és gyűjteményi területen a foglalkoztatottak száma most is alacsony. Mondhatnánk: már nincs kit elbocsátani. Ezért nem lehet egy fél státusnyi engedmény sem — figyelmeztetett Vadász János. Minden létszámlefaragó törekvésnek ellent kell állni, körömszakadtáig. A szféra dolgozóinak a bérhelyzete elfogadhatatlan. Az Érdekegyeztető Tanáccsal folytatott tárgyaláson a KKDSZ a megállapodásra nemet mondott. Azóta kiderült: már akkor, ott együttesen kellett volna az érdekvédelmi szervezetekének fellépni bérügyben. Áz államháztartási törvénynyel egyidejűleg négy szakmai jogszabály — a múzeumi, a levéltári, a könyvtári és a művelődési intézményi törvény — elfogadását kell lebonyolítani. Feladat ♦ pénz Pontosan meg kell határozni az intézmények feladatait, a hozzájuk rendelt pénzekkel együtt! Pl. jelenleg — példaként Nyíregyházát említette a KKDSZ elnöke — kötelező feladat (lenne) megyei művelődési központ és könyvtár működtetése. Mint mondotta: a városi és a megyei önkormányzatnak azt kell belátnia, hogy közös működtetésben kell gondolkodni, olyasformán, mint amikor épp Nyíregyházán volt a virágkora a „vegyesházasságnak”. Tehát: nem pénzbeli többletek kellenek; nem kell új „házakat” építeni, mert nem erről van szó. A tájékoztató befejező gondolatköre egy látszólag elméleti, ugyanakkor nagyon is gyakorlati problémára terjedt ki; nevezetesen: a közalkalmazotti helyett közszolgálati törvényt lenne célszerű megalkotni, mely megszüntethetné a belső, jobbára „álvitákat”. Elérendő, hogy az önkormányzatok normatív támogatása — ami a művelődést, kultúrát illeti — legyen differenciált. j-t i fog nevetni, pedig K majdnem megtörtént A. \_ az apámékkal a szörnyű eset. Kis híján megették a nagymamát. Nem vicc. Tudja, az apám szülei még a húszas években kimentek Amerikába. Az apámat is vitték volna magukkal. de hirtelen súlyos beteg lett. nekik pedig már nem lehetett elhalasztani az utazást. Megvolt minden, a hajójegy is. így hát nagy szomorúsággal a szívükben, de rábízták az apámat a testv érekre, akik aztán fel is nevelték... Nehezen bontakozott a történet, amit nemrég hallottam. Tulajdonképpen azzal kezdődött az ismerkedés a kis szatmári városkában, hogy szóba kerültek a kisebb helyeken még ma is élő ragadványnevek, amelyeket a hivatalos név elé illesztenek a helybeliek. Néha gúnnyal, csúfoló szándékkal, néha csupán valamilyen külső jegy alapján. A sok egyforma nevű család megkülönböztetése miatt. Ebben nincs semmi Megmaradt előnév rosszindulat. A ragadványneveket aztán tovább cipeli a fiú, a lány, sőt azoknak a gyerekei is. Ma már persze ez ritkul, de akivel összehozott a véletlen, maga kezdte mesélni, miért is találtam meg őt olyan nehezen. Rengeteg a Berecz a nagyközségből lett városkában, de ha úgy kérdezem, hogy „Tejporos Berecz”, azt mindenki rögtön tudja, kiről is van szó. Azt már kevesebben, miért kapta a család ezt az előnevet... —Ahogy már említettem, a nagyanyám, nagyapám kiment Amerikába azzal, hogy néhány év alatt keresnek egy kis pénzt, aztán hazajönnek. S vagy itthon maradnak, vagy újra visszamennek, de akkor már viszik az apámat is. Valahogy mégsem úgy fordult a szerencséjük odakint, nem nagyon volt pénzük arra, hogy hazajöjjenek. Tulajdonképpen, ahogyan később megtudtuk, épp hogy tengették az életüket. Az öregkor végefelé valamivel jobbra fordult a sorsuk, de akkor meg jöttek a betegségek. Előbb a nagyapám halt meg, egy évre rá a nagymamám... Nem tudtam elképzelni, milyen szálon kapcsolódhat az Amerikába kitántorgott nagyszülők életútja a ragadványnévhez, amiről igazában beszélgettünk. Azt, hogy a tengerentúlról hazatért emberek neve elég gyakran, talán a legtöbb faluban ráragasztották az „amerikás” előnevet, erről már régebben hallottam. Gyakran hívták így őket: Amerikás Szabó, Kanadás Kis, vagy éppen Gumirágós Czap, mivelhogy az amerikai fogságból hazatért fiú állandóan rágott valamit, amiről a helyiek nem tudták elképzelni, mi lehet az. Rágógumi volt. Ezt is mesélő ismerőstől tudtam meg. De miért nevezik őket Tejporos Berecznek? A háború után, de még az ötvenes évek elején is igen boldog ember volt az, akinek a kinti rokonai csomagot küldtek. Később persze ez már gyanús volt, valóságos bűnnek számítottak az amerikai rokonok. így voltunk ezzel mi is, de hát egy kis helyen mindenki szem előtt van. Egyszer az egyik csomagban az apámék találtak egy érdekes cserépedényt, valamilyen szürkés, fehéres por volt benne. Tejpornak nézték, bár ezúttal nem találtak levelet a csomagban. Az édesanyám úgy gondolta, nem lehet más, csak valami tejpor. El is mondta a szomszédoknak. Az egész falu megtudta. Szerencsére nem kóstolták meg. Másnap jött a levél repülőpostával, hogy a nagymama hamvait kívánsága szerint hazakiildték. Azóta maradt rajtuk a „Tejporos” előnév. Most már viselni kell... i Szociális nyugdíj Balogh Géza Í/.VV.V.V.V.VAV.W.V Az igazat megvallva sejtelmem sincs arról, mit takar a fenti címben rejlő fogalom. Tegnap reggel hallottam először róla. Jöttem be a szerkesztőségbe, s valami lényegtelen dolog miatt megálltam a városháza árkádjai alatt. Három, jól megtermett fiatalember vitatkozgatott a még bezárt kapu előtt, s akkor ütötte meg a fülem, hogy az egyikőjük szociális nyugdíjas. Hárman együtt se voltak talán hatvanévesek, felkaptam hát persze a fejem a furcsa hangzású félmondatra, s az elmúlt napok történései után mire is gondolhattam volna nyomban, mint arra, hogy vajon mi lesz ezek után a „szociális nyugdíjasainkkal”. Köztudott, ha az arányokat nézzük, az úgynevezett szociális hálón messze a roma családok közül akadtak fenn a legtöbben, ami törvényszerű is, hiszen náluk van a legtöbb gyermek, köztük a legmagasabb a munkanélküliség, ha az állam ilyen, vagy olyan formában nem gondoskodna róluk... nos, ebbe jobb bele se gondolni. A pontos számokat még nem ismerjük, de az eddigi politikusi megnyilatkozásokból az derül ki, hogy a legrászorultabbak a mostani intézkedések után is megkapják majd a legszükségesebbeket, ami rendjén is van. Nyugodt szívvel állíthatjuk azonban, hogy ezentúl a cigány családfőknek is el kell gondolkozniuk a hogyan továbbon. Rettenetesen nehéz helyzetben vannak, hiszen közülük csak kevesek rendelkeznek szakmával, legtöbbjük eddig csupán a nyers erejére volt kénytelen hagyatkozni. Nagy a felelősségük e helyzetben a különféle cigány szervezeteknek, kisebbségi önkormányzatoknak, azoknak is mindent meg kell tenni azért, hogy valamiféle, munkára konvertálható tudást adjanak a rokonaiknak. Még ez sem jelent persze biztos jövedelemforrást, de legalább esélyt, igen. Bosszantás Ferter János rajza Agyelszívás VSSSSSSSSSSSOXlSSStfSÍSStXSSSSSSSSSSKSSSSSSISStíSSISSSSOSSSSSSSSSUSSSSSS Orémus Kálmán Amikor idegenbe szakadt, s ott hírnevet szerzett hazánkfiairól esik szó, mindig büszkén és elégedetten vonjuk le a következtetést: milyen tehetséges nép is vagyunk. Őszintén szólva, én ilyenkor sem tudok igazán lelkesedni, mert az elmúlt évtizdek, évszázadok történelmének egyik legszomorúbb tanulsága, hogy ezt a tehetséget sohasem tudtunk megbecsülni. Mert szép dolog a büszkeség, de az ország akkor járt volna igazán jót, ha ezek az emberek itthon kamatoztathatták volna képességeiket. Ügy tűnik, az agyelszívás folytatódik, sőt egyre intenzívebb. Nemrég láthattunk a televízióban egy riportot az ország egyik európai hírű egészségügyi kutatóintézetéből, ahonnan már tucatnyi tudóst csábítottak Nyugat-Európába, illetve a tengerentúlra. Valószínűleg ez nem is volt nehéz. Az egyik fiatal, de szakmai körökben már külföldön is nevet szerzett kutató például elmondta, hogy jelenlegi bruttó fizetése huszonnégyezer forint. Néhány nappal később egy szaklapban Németországban élő magyar származású orvos keresett munkatársat havi nettó négyezer márkás fizetésért, ami a mai álfolyamon számolva háromszázezer forint. Ne gondoljunk extra követelményekre, hiszen a szakvizsga és a középfokú nyelvtudás igazán nem tekinthető annak. Persze, jól tudom, hogy a jövedelmeink minden más területen elmaradnak az ottaniaktól. Meg azt is, hogy az ország jelenlegi helyzetében képtelenség lenne elvárni a hasonló fizetéseket még a legjobb szakemberek számára is. Am azt felháborítónak tartom, hogy egy neves tudós, vagy egyetemi tanár kevesebbet keres, mint egy átlagos szakmunkás. Jó lenne már végre rádöbbenni, hogy egy ilyen kis országnak, mely természeti kincsekben is szegény, a kiművelt emberfő az egyetlen tartaléka. A tudást pedig meg kell fizetni. Igaz, ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, ha az oktatást továbbra is mostohagyerekként kezelik, fokozatosan megszűnik az agyelszívás is. Mert nem lesz kit elszívni.-K _____HÁTTÉR______
