Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)

1995-03-15 / 63. szám

9

2995- MÁRCIUS 1S„ SZERDA

A KM ÜNNEPI MELLÉKLETE

Száz évvel ezelőtti tavasz

A nagy nap emlékét, mint mindig, most is megünneplik az egybegyűltek

M. Bárányi Ferenc

„Az egybegyűltek odanyilatkoztak, hogy a nagy nap emlékét, mint mindig, most is megünneplik” — olvashatjuk Porubszky Pál lapjában, a Nyíregyházi Hírlap 1895. március 14-i számában. Az „egybegyűlteken” a polgármester által összehívott bizottságot kell értenünk, amely az ünnepség módozatáról, a szónokok személyéről, a helyszínről stb. döntött. A „mint mindig” kitétel azonban visszamenőleg csak 6-7 évet jelent. Ugyanis a korábbi évtizedek március 15-i megemlékezései gyakran kimerültek a 48-as honvédek közvacsorán történő megvendégelésében, s a vacsorán megjelenő városi intelligencia Kossuthot, a mártír aradi 13-at, a nemzetet éltető tósztjaiban. Gyakran olvashatunk lehangoló beszámolókat arról, hogy „Nyíregyházán csakis gőzölgő étkek és csengő poharak közt...” emlékeztek meg március 15-éről. Talán ezek és a beszámolókat követő dörgedelmes felhívások is közrejátszottak abban, hogy a 80-as évek végén, a 90-es évek elején kezd kialakulni egy olyan ünnepi „menetrend”, amely hosszú évtizedeken keresztül tartja magát a városban, s a lakosság elég széles rétegeit érinti. (Csak a millennium évében és 1898-ban, az 50. évfordulón volt a szokásosnál fényesebb ünneplés.) Milyen volt egy „átlagos” március 15-i ünnepség száz évvel ezelőtt? Megtudhatjuk, ha fellapozzuk a korabeli újságokat.

A lapok hetekkel az ünnepség előtt terjedelmes cikkekben foglalkoznak a március 15-i eseményekkel. A Nyíregyházi Hírlapban Porubszky Pál a Városi Levéltárban talált március 15-ével kapcsolatos iratokat közli. A Nyírvidékben hosszú cikk jelenik meg 1848. március 4-ének eseményeiről. Hozzák a városi ünnepségről szóló bizottsági határozatot és a nyíregyháziakhoz intézett felhívást. Részletesen beszámolnak arról, hogy melyik iskola, önképzőkör hol és mikor adózik ünnepséggel a forradalom és szabadságharc emlékének.

1895. március 15-én zászlódíszbe öltözött a város. Délelőtt 10 órától az iskolák tartották meg ünnepségeiket. A főgimnázium, az evangélikus népiskola, a polgári leányiskola tanulói ünneplőbe öltözve, kokárdával mellükön hallgatták igazgatóik, tanáraik 1848-49-es méltató beszédeit. Hazafias dalokat énekeltek az iskolai dalárdák. Petőfit, Pósa Lajost, Szabolcska Mihályt szavaltak, s a legjobb március 15- ével kapcsolatos iskolai dolgozatokból részleteket olvastak fel készítőik a szülők

aggódó szemétől kísérve. A főgimnázium ünnepségének fénypontja a Kossuthalapítvány győztesének kihirdetése. Az 1000 forintos alap 5 százalékos kamatát az a növendék kapja, aki a magyar történelemből a legkiválóbb. A díjat az alapítvány létrehívója Bencs László polgármester adja át.

Délután 3 órakor a Városháza előtti téren gyülekeznek a nyíregyházi polgárok nemzetiszínű zászlók mellett az egyletek lobogóit lengeti a szél. A több száz főből álló ünneplő közönség zeneszó kíséretével vonul át a főgimnázium tornacsarnokába. Itt a Nyíregyházi Dalegylet nyitja meg az ünnepséget a Himnusszal. Ezután Somogyi Gyula kir. közjegyző „... tartalmas és emelkedett hangulatú...” megnyitót mond és felkéri Prok Gyula ügyvédet az ünnepi beszéd előadására. A szónoklatot, „... mely mint történeti esszé is számottevő mű...” — töredékesen közli a Nyírvidék. Ennek oka abban rejlik, hogy kihagyták azokat a részeket, amelyek politikai tartalmúak voltak, mivel az újság nem politizálhatott. Azonban néhány mondatból sejtetni engedik, hogy milyen irányú is volt a beszéd. „Azok az elvek, amelyek létüket e nap emlékéhez kötik, mindnyájunk legbensőbb vágyait képezik ma is. A haza teljes függetlensége és kifelé ható szuverenitása még mindig csak a vágyak, csak az óhajok birodalmába tartoznak.” Beszédében pátoszi hangon emlékezik az 1894. március 20-án elhunyt Kossuth Lajosra, elemzi a 48-at megelőző éveket, s a „Magyar Genius” ébredését látja beteljesedni 1848. március 15-én. Előadásával mély hatást gyakorolt a jelenlévőkre. Ezután Vietórisz József főgimnáziumi tanár lépett az szónoki emelvényre, hogy elszavalja erre az alkalomra írt Kossuth emléke c. költeményét. „... Hej mikor még azt üzente, /

Elfogyott a regimentje: / Isaszegnél, Nagy- Sarlónál / Nemzetem de nagy hős voltál! / S ma már semmit nem üzenne? / Ma már a hős gyáva lenne? / Az a szózat elhalt volna? / Az a szent láng megszűnt volna? / S ami egyre úgy fáj néki, / Ma már senki meg se érti?... / Zúgjátok rá, hogy nem úgy van, / Mert emésztő örök búban /

Sebe újra fölsajdulna, / Sírjában is megfordulna!...” „Leírhatatlan az a hatás, amit ez a szavalat keltett — írja a Nyírvidék tudósítója. — A szerzőnek több ízben kellett előadását a felriadó zajos éljenzés miatt megszakítania, s mikor a költemény végére ért, perceken át zúgott föl az óriási éljenzés.” Az felemelő ünnepség végén a dalárda a Szózatot énekelte el.

Este az ünnepség szervezői, a még élő 48-as honvédek, s a város intelligenciája a Színházhoz címzett vendéglőben gyűltek össze a „szokásos közvacsorára”. (A belépőket előre lehetett váltani Török Péter kereskedésében 80 kr.-ért). Itt már nyomtatásban lehetett olvasni Vietórisz versét. Tószt tósztot követet. Emelték poharukat a hazára, Kossuth Lajosra, a honvédekre, az ünnepély szervezőire, az ifjúság hazafias nevelésére... A dalegylet elénekelte Huber: Szabadság dalát, a Talpra magyart, Gaál F.: Szomorúan szól a magyar nóta c. népdalegyvelegét, az Ossiánt, „méltó viharos tapsokat aratva”. Természetesen nem maradhatott el Benczy Gyula és zenekara sem. Fülbemászó muzsikájuk mellett „késő éjjelig maradt együtt” a társaság.

Méltó módon, mai értelemben vett nemzeti ünnepet ült a város. Zászlódíszbe öltözött utcákkal, iskolai megemlékezésekkel, városi ünnepséggel, tekintélyes szónokokkal, lélekemelő beszédekkel, lelkesítő szavalatokkal adózott 1848 nagy eszméinek.

Nyíregyháza, anno 1895.

Márciusi hősök — Kossuth, Petőfi, Vasvári — bronzba öntve, megyénkben

KM-archív felvételek

A segédszerkesztő: Petőfi

„A sűrűn hulló eső daczára is tömérdek nép kezdett csoportozni...”

Bodnár István

wsskh IWmws 8M.. I > M

Nincs a magyar történelemnek még egy olyan napja, amelyiknek az eseményeit, történetét annyira részletesen ne ismernénk, mint március 15-ét. Óráról órára pontosan tudjuk, mi történt ezen a napon Pesten és Budán, tudjuk, hogyan gyülekeztek már kora reggel az ifjak — akiket később márciusi ifjak néven neveztek —, a Pilvax kávéházban, hogyan fogalmazták meg a nemzet akaratát, a 12 pontot, s hogyan szavalta el Petőfi a Nemzeti dalt. Ismerjük, hogy ezután a Pilvaxból az ifjak az egyetemre mentek, a nagy tömeg pedig a Nemzeti Múzeumhoz vonult. Mégis mindig izgalmas kutatni: miként élte meg a kor embere e napokat; s ezt legjobban az akkori sajtóból kísérhetjük figyelemmel.

Katona Béla irodalomtörténész birtokában két korabeli folyóiratkötet is van. Az egyik a Jókai Mór által szerkesztett Életképek című folyóirat, a másik a Pesti Divatlap, amelyet Vahot Imre szerkesztett, és amelyiknek a segédszerkesztője Petőfi Sándor volt. (Természetesen ez a divatlap nem olyasféle volt, mint a Burda, inkább azért nevezték így, mivel elsősorban a hölgyekhez szólt.)

A divatlap március 19-i száma Örömhangok címmel írt a jeles eseményről:. „...Marczius 15-én nagy napra viradtunk. E naptól számítva, épen egy évtizeddel ezelőtt dúlt fővárosunkban a nagy árvíz, melly gyászemlékezetü esemény eltörlő ellentétéül tűz ütött ki, feltartózhatatlan vulkán rohant ki kebleinkből, nem-veszélyes, nem pusztító, de sőt jótékony melegével uj életet, biztos irányt adó az egész haza szellemi fejlődésének. Reggel 8 órafestalsfe. tSptAég.

HäJSL&i SásWCFÍZTrt ÍS WUJMWS:

TAHI)? HÍR fi. .

. $>*«< t- ú-it. '».-.icí vi>«x.

• Zi <<>«•» S'> > I V >

: butáik..-. •• >>:<,<< x>»J>: t>‘«3c ./»»:<( s«-K* ró:

xfeoooiírt« joxm O J:. áü . U/ifín-r i <«<-<>■ íwí4»?> Vívttl -3 !<i. <■ >. >

iJ. siáa. Fent, fceidín, jjstez 21.1848.

TÁRSALGÁS A SZAMBSÁÖ. EÖYEÄMü CSAUSOKABAS.

Ailjob ('tea l I» *-3ffeek ftvifw». a srt •wÄ'fxtoÄjjvatu- Ke i$í * , » (ubáeixil&j; i, U>my

fcirpelaj« íxt>£ifiAr><ij<w, — Szí?(l*«u3» MMi, ;i

Janóin ófi'ojJty , * o ü »J a ifry mia-igits;»? v*s ««att.j:* i-s sem UlimuhL

A Pesti Divatlap 1848. március 21. számának címlapja

kor a sűrűn hulló eső daczára is tömérdek nép kezdett csoportozni a főbb utczák sarkain, mellyekre a következő tartalmú felhívó iratok voltak ragasztva: mit kíván a magyar nemzet”...Ezután következik a híres 12 pont, majd a Nemzeti dal. Az újság leírja a nap eseményeit, amit Vahot Imre ír alá. A legközelebbi, március 21-i számban már több forradalmi vers is található, az egyik Vörösmarty Szabadsajtó című verse, a másik Garay János Szabadság dal című költeménye.

Az április elsejei számban pedig Kölcsey

Ferencz 1832-es országgyűlési naplójából olvashatunk részleteket. Természetesen a lap mindig figyelemmel kíséri a legfrissebb eseményeket.

Az Életképek című folyóirat is következetesen beszámol a történtekről. A március 19-i Életképek szintén a 12 ponttal kezdődik. Aztán egy széptani naplóból olvashatunk részleteket. Március 15-ről a Budapesti forradalom vér nélkül című cikk számol be: „A’ mennydörgés azt mondja: le térdeidre ember, az Isten beszél.

A’ népszava is megdördült és mondá: föl térdeidről rabszolga, a’ nép beszél!

Tartsátok tiszteletben e’ napot, mellyel a’ nép szava először megszólalt. Martius 15-dike az, írjátok föl sziveitekbe és el ne felejtsétek.

A’ magyar nemzet szabadsága e’ naptól kezdődik. A’ nemzet történetében ez volt az epochalis nap. Ezentúl minden nap új dicsőséget fog számotokra hozni; a’ nép fölébredett, a’ nép követelte századok óta megtagadott jogait, a’ nép kivitta jogait, miknek lánczait legközelebb találta...”

Ezután a történelmi nap leírása következik. Még egy rövidke idézet az újság március 23-i Nőszabadság! című cikkéből: „A’ szabadság órája ütött. A’ világ megváltozott!

Verjétek le a’ bilincseket, nyissátok meg a’ börtönöket, mondjátok meg a’ rabszolgáknak: hogy a’ szabadság órája ütött!

A’ világ uralkodó bálványainak oltárán kialutt á’ tűz, áldozzon mindenki saját keble istenének...”

Márciusaink

Kállai János

Vajh, számon kérhetjük-e lányainkon, fiainkon március hevületét; azokat a pátoszszál teli érzelmeket, indulatokat, nekibuzduló akarásokat, melyekkel egykoron a pesti pilvaxos ifjak beleharsogták szabadságvágyukat az esőfelhős délelőttbe? Az első aranykorunkban eszméltek reformvágyaktól testesült szándékait, villámcsapásszerűen célzott, határozott tetteiket?

Bizony, mondom: nem, és mégegyszer nem! Mert amiben mostanság leledzünk, aligha a patetikus szólamok, retorikával megszépített kinyilatkoztatások ideje. Inkább a ridegen racionális bejelentéseké, a közleményeké: fizetési mérlegünk vészes billenéseiről, a forintleértékelésről, a kedvezménymegvonásokról, tandíjról, munkanélküliségről, bérkiáramlást korlátozó lépésekről, az áldatlan és öncélú ideológiai-politikai viták feltartóztatásáról... begorombultan súlyos magyarság-léthelyze tünkről.

Napjainkban így zúg március, s elérvén nemzetünk szent, nagy ünnepét, az Utassy József megénekelte elégedetlenség hullámai borítják a kokárdás, zászlós seregléseket. De, hát akkor mi legyen? Ha már a pódiumra kiálló szavaló sem biztos abban, amit mond? Legalábbis úgy tűnik: csupán pontosságra törekvőén elővezeti Petőfi gondolatait, hogy aztán „a nép nevében” kiüvöltött fenyegetéseket beleröpítse a mind ködösebben derengő űrbe, a visszhangtalan semmibe.

Szavak, szavak, ti meg- és felidézettek, ha segíthetnétek! — sóhajtja a „figyelő”. Nincs válasz. Megmaradt a szöveg precizitása, mert az kikezdhetetlenül tökéletes, de a vén zászlótartó önfeláldozó magatartása már idolum-szintjén sem követni vágyott. A föltámadott tenger zúgása ugyan kit ijesztene (pedig lenne rá oka sok érdemtelen gazdagult pöffeszkedőnek, demokráciáról papoló ékesszájúnak), a taktikázásba fulladó Európa irántunk mozdulásai már-már rémisztőbbek, mint 1849 nyárvégi elcsendesülése.

Mit sejdíthet meg mindebből egy mai tizenéves? Akit változatlanul azzal vagyunk kénytelenek istápolni, nevelgetni, okítgatni, hogy minket, éveink sokasodását tekintve előttük járókat „nem ejt meg gyász, csiiggedés ”.

Dehogynem! Es víg orcát mutatni akárha jeles napunkon is, átszellemiiltre igazítani a remegő szájszélet, a keserű párákba vont tekintetet, vasmarokkal szorítani a „végsőkig” a háromszínű rúdját, és haladni, törni előre, rendíthetetlenül... egyre nehezebb! Hát még azoknak, akik mindössze a tankönyvekből, ilyen-olyan magyarázatainkból silabizálhatják ki, amit valaha milliók hirdettek: hogy érdemes...