Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-13 / 61. szám
1995. március 13., hétfő HÁTTÉR Maratoni szemétcsata A legtöbb településen nem tudják előteremteni a szükséges saját erőt Orémus Kálmán Nyírgyulaj, Ofehértó (KM) — Miközben az önkormányzatok szinte az egész országban a csőd szélére jutottak, egyre több teher nehezedik a vállukra. Mind többször hangzik el olyan vélemény, hogy környezetvédelmet is e testületeknek kellene összefogni. Ám ez a mai körülmények között csupán hiú ábránd marad, mert sok kistelepülésen még a szervezett személyszállítás problémájával sem tudtak megbirkózni. Jelenleg Nyírgyulajban is ez jelenti az egyik legnagyobb gondot. Mert azt jól tudja a képviselő-testület, hogy a szemétproblémát csak a szervezett szállítással oldhatják meg. Igen ám, de mindehhez pénz kell, méghozzá nem is kevés. Illegálisan A lakosságot, melynek nagy része munkanélküli, sőt vannak, akik csupán a családi pótlékból élnek, már alig lehet tovább terhelni. Pedig nem csupán magát a szemétszállítási díjat kellene kifizetni, ez még nem is lenne nagy tétel, hanem meg kellene vásárolni a kukákat, valamint a szemétszállító konténereket is. A település jelenleg is rendelkezik szemétlerakóval, mely alapjában véve megfelel a követelményeknek, ám még mindig vannak, akik illegálisan helyezik el a hulladékot egy-egy félreeső árokparton. Velük szemben szabálysértési eljárást lehetne kezdeményezni, ám erre még talán nem is volt példa. Az illegális szemételhelyezés tényét ugyanis két tanúval kellene bizonyítani, amire a legritkább esetben van lehetőség. Persze a szemétlerakó sok gondot is jelent. Állandó probléma, hogy akik ideszállítják a szemetet, rendre a bejáratnál rakják le. így aztán alig telik el néhány hét, a lerakó belső része megközelíthetetlenné válik, s bár valójában még távolSajnos, ma még kevés helyen van ilyen korszerű szeméttároló ról sem telt meg, nem felel meg a funkciójának. Ezen úgy próbálnak segíteni, hogy két közmunkás felváltva tart szinte állandó ügyeletet a szeméttelepen, hogy irányítsa a lerakást, ami korántsem mindig sikerül. — Nyilvánvalóvá vált, hogy önerőből ezt a problémát nem tudjuk megoldani — mondja dr. Somogyi Jánosné jegyző. — Ezért megpróbálunk összefogni a szomszédos Ofehértóval, talán közös erővel eredményre jutunk. Igény lenne Bizonyos szempontból ideálisabb partnert nem is találhattak volna, hiszen Ofehértón legalább ennyi gond van a szemétszállítással, mivel ennek szervezett formája még itt sem valósult meg. Pedig, mint megtudom már vagy két éve tart a maratoni szemétcsata. — Lenne rá igény a lakosság részéről, hiszen a falugyűléseken ez állandó téma — tájékoztat Zakor Zoltánná, a falu jegyzője. — Ám amikor minden családot megkérdeztünk, vállalja-e az ezzel járó költségeket, kiderült, hogy a lakosság alig harminc százaléka hajlandó fizetni a szemétszállításért. Nincs megoldás Márpedig a vállalkozók árajánlatai alapján mintegy évi hét-nyolcszázezer forintba kerülne a heti szemétszállítás. Erre viszont az önkormányzatnak nem telik, mert már a gázberuházás megvalósításához is 14 millió forint hitelt vett fel. Ennek törlesztését még legalább két-három évig fogják nyögni. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a szemétlerakó rendberakása, amit évente kétszer végeznek el, négy-ötszázezer forintba kerül, kiderül, hogy nem is csekély tételről van szó. Lenne persze egy másik leElek Emil felvétele hetőség is, nevezetesen, hogy a szemétszállítás díját beépítsék a kommunális adóba. Ez azonban, mint a polgármesteri hivatalban elmondják, más településeken sem vált be. Azok ugyanis, akik befizettek a gázberuházásba, kérhetik a kommunális adó elengedését. Ez Ofehértón mintegy hatszáz családot jelent. így aztán a szemétszállítást megint csak az önkormányzatnak kellene finanszíroznia. Az állam persze támogatja a szervezett szemétszállítás megvalósítását, ennek azonban csak elvben van jelentősége. A támogatáshoz ugyanis saját erő is szükséges, ám Ofehértón, miként sok más településen is, épp ezt a saját erőt nem tudják előteremteni. — Csak gondok vannak, megoldás nincs — mondja búcsúzóul a jegyző. Úgy tűnik, a maratoni szemétcsata még sokáig fog tartani. Az eldugott kisfaluból, Szabok sveresmartról indult, aztán országos, majd nemzetközi hírű munkássá vált. Igen, egy kétkezi munkás is lehet híres a maga nemében. Főleg akkor, ha több kontinensre eljutnak az általa is készült termékek. Kozma Gyula, a General Elektric kisvárdaifényforrásgyárának gépbeállító műszerésze dolgozott a budapesti Váci úton lévő híres üzemben, de egy angliai üzemben is letette a névjegyét. A tipikusnak is mondható munkás ember röpke bemutatása azért időszerű, mert húsz éve dolgozik a kisvárdai gyárban, amely március elején „ünnepelte” megalakulásának 20. évfordulóját. Kozma Gyula tekintélyes ember. Szakmailag és a külsejét illetően egyaránt. Szakmai és emberi tapasztalatai igen jelentősek. Annak idején, amikor befejezte a nyolcadik osztályt, alig látott messzebbre a falu határánál. Megilletődve lépte át a 110- es Szakmunkásképző Intézet kapuját, ahol három évvel később géplakatosként jött Négerekkel is melózott A szerző felvétele ki. Pesten a híres, nevezetes Egyesült Izzóban kiképezték műszerésznek, itt bonyolult munkát végzett a fénycsőgyártásnál. Mint a régi szép időkre emlékszik erre a korszakra. Megtapasztalta: joggal nevezték hazánkat a tábor legvidámabb barakjának. Mert az Izzóban viszonylag jó fizetést kapott, kényelmesen berendezett munkásszálláson lakott, járhatott az üzemi uszodába (ilyen is volt!) és persze ha humort, vagy krimit akart olvasni, besétált az üzemi könyvtárba. A kisvárdai gyár alapításánál „ lehívták”. Jött is ezer örömmel, hogy naponta láthassa az övéit. Előbb azonban elküldték Vácra, hogy egy kicsit tanulja a szakmát. A Duna-parti városban jócskán gazdagította tapasztalatait, úgy jött a várdai üzembe. Hát elrepült ez a húsz év! — sóhajtott fel beszélgetésünk idején. Elrepült úgy, hogy együtt változott a gyárral. Nem volt monoton a munkája, nem ülhetett egy helyben. A saját bőrén érezte a piac és a profil változásait. Előbb elküldték Nagykanizsára tanulni, hogy aztán a tanulás után szakszerűen gyártsa a legújabb terméket. Ha jól emlékszik, tizenhárom gépen dolgozott. Az egyiket számítógép vezérelte. Modern munkássá vált. Jött a rendszerváltás, jött, ha hívta, ha nem. Aztán jött az „új gazda”, a világhírű cég, a General Elektric. E cég színeiben tavalyelőtt elküldték egy háromhetes tanfolyamra Angliába. Pontosabban Preston városába. Ez a város Londontól távolabb van vagy 500 km-re, közel a skót határhoz. E távoli üzemben angol és néger munkások között dolgozott. Megtapasztalta, hogy az ottani munkások nyugodtak, kiegyensúlyozottak, precízek. Hazafelé jövet megnézhette londonban a híres királyi palotát... A nyugodtságnál, a kiegyensúlyozottságnál említette, hogy a magyar munkások, a magyar családok helyzete egy kicsit más. Az ő felesége jó pár évig itt dolgozott a gyárban, de a „karcsúsításnál” ő is számításba jött és most munkanélküli. Egyik lányuk tíz, a másik ötéves... Csoda-e, hogy neki nem futja Ford, vagy Mercedes gépkocsira. A jó öreg Wartburgján jár be naponta a gyárba. Mostanában éppen Striplight vonalizzót gyárt az angol megrendelőknek. Az angoloknak, de világszínvonalon... Borlovagok Balogh Géza orlovaggá avatták a hazánkban tartózkodó finn köztársasági elnököt, a különleges eseményre a hazai szőlészek egyik fellegvárában, Egerben került sor. Ez a szép hagyomány csak mostanság kezd újból elterjedni hazánkban, mely köztudottan azon országok közé tartozik, melynek a földjét az isten is szőlőtermesztésre teremtette. Eddig azonban a sör, s különösen a pálinka dívott, amin én cseppet sem csodálkoztam, mert azt a bort, amit az üzletekben lehetett kapni, mindennek nevezhettünk, csak nem bornak. A keleti piacok összeomlásának köszönhettük, hogy a magyar gazdák ismét szőlőből kezdték készíteni a nedűt, melynek nem csupán az íze, zamata változott meg szinte egyetlen esztendő alatt, hanem az ára is. Manapság egy liter bikavért, vagy tokaji furmintot megvehetünk egyetlen üveg sör árából, természetes hát, hogy fellendülőben a magyar borászat. Örülni kell ennek. Nem az ivók szemszögéből természetesen, hanem a termelőkéből. A magyar bor évszázadokon át fontos exportcikkünk —persze akkor nem ismerték még az export kifejezést — volt, a gabona és a szarvasmarha mellett a legfontosabb. Ma is tízezreknek adna tisztes jövedelmet, ha tudnánk élni a lehetőségekkel. Addig nincs is baj, míg le nem szüreteltünk. A gond akkor kezdődik, amikor kiforr, s el kell adni. A nagy gazdaságok időközben mind befuccsoltak, a kistermelők pedig még képtelenek megszervezni az értékesítést, hiszen járatlanok a kereskedelemben. Biztató próbálkozások azért már vannak. A dunántúli gazdák, a soproniak, a villányiak, a szekszárdiak járnak ebben az élen, de például még a Kecskemét környéke pincészetek is mozgolódnak már. Bármilyen furcsa, a nyírségi gazdáknak is lenne keresnivalójuk a borpiacon. Persze nem a tihanyiakkal, villányiakkal kellene versenyre kelniük, mert a szabolcsi homokon termett rizling semmivel sem gyengébb a kiskunságinál. Mégha nem is nálunk avatják borlovaggá a finn elnököt. Szellemi apport Máthé Csaba Már azt is kitaláltuk, hogy lehet 100 ezerforintot2 milliárd forintra hizlalni mindenfajta plusz pénzbeni és vagyoni kockáztatás nélkül. A kulcsszó a szellemi apport, amelynek tényleges, valós értékét rendkívül nehéz elemezni és vizsgálni. A kormány privatizációt ellenőrző bizottsága ugyanis megállapította, a közel 15 milliárdnyi Videoton-vagyonhoz az MHB kivételével úgy jutottak magánszemélyek, hogy mindössze 100 ezer forint készpénzt fizettek be. Evek óta vitatott téma a szellemi apport értéke és tartalma, főleg azért, mert gyakorlatilag nincs meghatározva a plafonösszeg: ha az alapító felek elfogadják ennek értékét, akkor az jogszerű. Valóban nincs is vita abban az esetben, ha egy kutatómérnök, vagy egy neves orvos a találmányát vagy az eddigi tapasztalatait, mint szellemi apport viszi be egy cégbe, amely valamilyen termék előállításánál mindezt hasznosítja. Az összeg akár több millió forintra is emelkedhet, ebben az esetben szerintem senki nem szőrözik az összeg miatt. Amikor a szellemi apport egy adott társaságon belül a folyamatos törzstőke növeléssel az egyik tagnak 300 millió forintonként emelkedik és értéke eléri a 2 milliárd forintot, akkor ennek valódiságát már egyáltalán nem lehet megmagyarázni. Főleg ha mindezt úgy állítják be, hogy egy csődbe jutott céget mentenek meg és ennek égisze alatt az állami vagyont megsétáltatják. A hivatkozási alap eddig mindig az volt, hogy a nagy fehérvári céget meg kell menteni és ezzel arányban a rizikó faktor is igen magas. Valóban nem könnyű kilencezer ember foglalkoztatását vállalni, a felvett hiteleket visszafizetni, az elvesztett piacokat visszahódítani, de ennek kockázatával nincs arányban a nevetségesen alacsony összeg, a 100 ezer forint.
