Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-10 / 59. szám
1995. március 10., péntek ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT Kelet-Magyarorszig 9 Aki kert nem szolt a harang A Kárpátaljáról elhurcoltakról nyilatkozik az egykori KGB-ezredes 9 Minden irattár titkos anyagát át kellene nézni Szolyván, az egykori fogolytábor helyén a kárpátaljai magyarság múlt év novemberében emlékparkot avatott A szerző felvétele Kovács Elemér Ungvár — Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogoly-táborba irányítani... A német és magyar hadköteles személyeket, akik a Kárpátontúli Ukrajna felszabadított területein élnek, külön csapatokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-táborba kell irányítani. (Részlet a 4. ukrán front 36. sz. határozatából —1944. november 13.) Ötven esztendővel ezelőtt e határozat alapján született parancs nyomán kezdődött el Kárpátalja, Csonka-Bereg, Felső-Bodrogköz magyar, német és más nemzetiségű férfiainak deportálása. A malenykij robotra hurcolt több mint 30 ezer 18 és 50 év közötti férfi pokoljárása ekkortájt, március végén immár ötödik hónapja tart. Sokan közülük ekkorára már feladják: testük nem bírja elviselni az embertelen körülményeket. A hosszan tartó éhezést, fagyoskodást, mindinkább terjedő járványos betegségeket. A testi szenvedést tetézik a kétségbeesett, lelkeket gyötrő kérdések: mi bűnt követtünk el és meddig tart ez az iszonyatos próbatétel? Alekszej Korszun egykori KGB-ezredes a gorbacsovi nyitás óta foglalkozik az elhurcolás körülményeivel. A sok apró, hiteles részlet feltárása mellett őt is a fenti alapvető kérdések foglalkoztatják leginkább. □ Voltaképpen kik rendelték el a frissen „felszabadított” terület magyar és német férfilakosságának deportálását? — Könnyű lenne azt mondani, hogy a 4. ukrán front parancsnoksága. Ám egy egész sor fontos körülmény ellentmond ennek a lépésnek. Kárpátalja ruszin, ukrán lakossága valóban felszabadítóként fogadta a vörös hadsereget. A magyarok pedig semmiféle ellenállást nem tanúsítottak. Kárpátalja nagy részének elfoglalása pár nap alatt megtörtént, hosszan tartó súlyosabb harcok errefelé nem folytak. Semmiféle komolyabb okot nem találunk, mely a hadvezetés részéről indokolná ezt az igen kemény fellépést az itteni lakossággal szemben. □ No és a háborús károkat helyreállítandó, jóvátételi munkára hurcolt németek példája? r — Óriási különbség van a két dolog között. A németeket a legfelső hadvezetés utasítására szállítják a birodalom különböző részeibe munkára, sorsukról, elfoglaltságukról igen gyakran maga Sztálin kér jelentést. Az akcióról természetesen tudnak a szövetségesek. Míg a kárpátaljai magyarok elhurcolása gyakorlatilag a frontparancsnokság szintjén valósul meg. Méghozzá igen nagy gyorsasággal. Hisz, mint mondottuk, alig telik el két hét a megye elfoglalása után. □ Harmincezer civil deportálása a legfelső hadúr tudta és beleegyezése nélkül? — Valóban, első hallásra nehéz elképzelni, hogy a minden részletre éberen ügyelő Sztálin ne tudta volna, hogy mi történik a magyarokkal. (Mint ahogy később bizonyára tudomást is szerzett az akcióról). □ De hát akkor miért történt mindez valójában? — Tudnunk kell, hogy néhány nappal a megye szovjet csapatok által történő elfoglalása után Frantisek Nemec vezetésével megérkezik Husztra a Londonba kényszerült csehszlovák kormány delegációja. Akik amellett, hogy önkénteseket verbuválnak Svoboda hadseregébe, megkezdik a csehszlovák polgári közigazgatás helyreállítását. Nemecék november 21-éré tűzték ki a huszti népgyűlést. Ez a fórum hivatott megválasztani Kárpátalja központi irányító testületét és felesketni a községek elöljáróit a csehszlovák törvényekre. A Moszkvából kiküldött sztálinista funkcionáriusok által irányított helyi kommunista vezetés tisztában volt vele: ha választásra kerül a sor, a magyarok — akik közül sokan megértették, hogy Kárpátalját nem adják vissza a háborúban bűnösnek ítélt, utolsó csatlósként emlegetett Magyarországnak — inkább maradnának Csehszlovákia kötelékében, minthogy hazájuknak válasszák a háborús propaganda által igencsak sötét színűre festett nagy Szovjetuniót. Mint említettük, a deportálások már november 14-én megkezdődtek. A kommunisták által november 26-ára Munkácson összehívott népbizottsági kongresszuson egyértelműen kimondták „a helyi kárpátukránok évszázados óhaját, az újraegyesülést, az Ukrajnához való tartozásukat”. Az e döntésre biztosan nemmel szavazó magyarok ekkorára már a szolyvai lágerben sínylődnek. S hogy az előbbi kérdésre válaszoljak: az óriási hátországi hadigépezetben harmincezer ember fel sem tűnik, pláne akkor nem, ha jelentős részüket hadifogolyként könyvelik el. Márpedig a magyarok esetében ez történt. Teljesen szabálytalanul. □ A rendelkezésre álló adatokból tudjuk, hogy a lágerekbe kényszerítettek 30 százaléka odaveszett. Am ez csak az átlag. A Nagymuzsalyról deportált 239 férfi közül 129-en nem tértek vissza. Erre mi a magyarázat? — A rendelkezésre álló adatok és a túlélők elmondása alapján összeáll a szomorú kép. Általánosan jellemző, hogy valamennyi fogolytáborban embertelen körülmények uralkodtak, hogy hiányos volt az élelmiszerellátás, nem volt megoldva az ott élők ruhaneműkkel, lábbelikkel és gyógyszerekkel való ellátása. Ám a legborzasztóbb körülmények az úgynevezett gyűjtőtáborokban, például Szolyván és Szamborban uralkodtak. Gondoljunk bele, 12-14 ezer ember összezsúfolva! Állandóan érkező és útnak induló csoportok. Óriási rendetlenség és fejetlenség. Sokan felismerték, hogy vigyék őket bárhová, csak ki innen, ebből a pokolból. Mert aki ott ragad, arra a biztos halál vár. A felmérések tanúsága szerint a néha heteken át tartó utazás során— az embertelen körülmények miatt — is igen sokan elpusztultak. Akik már „rendes” fogolytáborba kerültek, és dolgozhattak, azok legalább élelmet kaptak — ha rongyos ruhákban és szakadt lábbelikben kellett is kivonulni a munkára. No és a szögesdróton kívül — ha géppisztolyos őrök pillantásától kísérve is — teljesen más a világ. Több egykori fogolytól hallottam, hogy kezdődő hastífuszát a mezőn öszszeszedett megpucolt krumpli szirkónak égett héjával gyógyította ki. A muzsalyiak többsége — az elbeszélők tanúsága szerint — ki sem került e két gyűjtőláger valamelyikéből. □ Mi vár még tisztázásra? — Amit elmondtam a magyar férfiak elhurcolásának körülményeiről, az okokról, számos közvetett bizonyítékon alapszik. Közvetlen bizonyítékaink erre vonatkozóan egyelőre nincsenek. Nehezíti a munkát, hogy a megyei KGB irattárában alig találni az elhurcoltakra vonatkozó adatot. Meggyőződhettem róla, hogy hasonlóképpen szegényes e szempontból a volt Szovjetunió Belügyminisztériumának levéltára. Ezzel együtt megkeresésemre biztató visszajelzéseket kaptam a harkovi és más levéltáraktól. Úgy tűnik, valamennyi irattárat fel kell keresni, ahol az egykori katonai belbiztonsági szolgálat háborús anyagai találhatók. Szeretném, ha ez a munka előítéletek nélkül, igazságosan, a megtörtént fájdalmas események felnagyítása, eltúlozása nélkül folyna és nem sértené a kárpátaljai magyar és más nemzetiségek érzéseit. Hiszen mindenki egyformán szenvedett: ukránok, magyarok, szlovákok, németek, zsidók. Továbbá nincs jogunk, hogy a múltért a ma élő nemzedéknek nyújtsuk be a számlát. Boldogabb életben bízva kezdték... Olvasónk emlékezése írásban és képben egy falu parasztságának ötven esztendőven ezelőtti megpróbáltatásaira A falu neve: Kántorjánosi. Lakosainak száma 2775 fő. (586 család). A lakosság 3 százaléka kisiparos, kiskereskedő, nyugdíjas, (17 fő) köztisztviselő és egyéb foglalkozású. A község összterülete 6985 kh. Ebből belterület 144 kh nagybirtokosok tulajdonában 3735 kh., más községekben lakó gazdák tulajdonában 550 kh. terület volt. A kis- és törpebirtokosok 2556 holdon osztoztak. Ebből 400 kh. közös hasznosítású legelő volt. A község lakosságának mintegy 30-35 százaléka teljesen nincstelen, mezőgazdasági cseléd, részes munkás, idény- és alkalmi munkás és egyrészük (pl. cigányok) teljesen munka nélkül küzdöttek az élettel. A községben — de még a környékén se — nem volt ipari és semmilyen olyan tevékenység, ahol az emberek keresethez juthattak volna. Megélhetésüket kimondottan a mezőgazdaságtól remélhették. Nagy volt a harc azért, hogy részes munkásként bekerülhessenek valamelyik nagybirtokra, vagy a községben lévő 18 kisgazdához. Hogy az 1/3 részért kapáláshoz, all. kereszt gabonáért aratáshoz jussanak 25-30 napot kellett teljesen ingyen, saját kosztján a gazdánál dolgozni. (Ezt úrdolgának nevezték). A háború vérzivataros szele 1944. október 28-án halad át a község felett. Ettől az időtől az emberekben felcsillant egy új remény gondolata. A földreformról szóló törvény még meg sem született, de az új Nemzeti Parasztpárt a Kommunista Párttal karöltve már meghirdette a föld, illetve a nagybirtokok felosztásáról szóló programot. E felhívás után 1945. január végén megalakult a héttagú földigénylő bizottság. A bizottság egy nyugdíjas volt segédjegyző segítségével (aki a kataszteri nyilvántartásokkal tisztában volt) munkához látott. Felmérték az igénybe vehető területet és megkezdték az igénylők névsorának a felfektetését. Ezek a bizottsági tagok, akik egyszerű parasztemberek voltak és iskolai végzettségük 3- 6 elemi osztály volt, éjt nappallá téve olyan hatalmas munkát végeztek, hogy március 15-re készen álltak arra, hogy a földek kiméréséhez hozzáfoghassanak. A kimérés és a föld tulajdonba adása olyan gyors volt, hogy az új tulajdonosok a tavaszi munkák megkezdéséhez kellő időben hozzá is láthattak. A bizottság a három nagybirtokos tulajdonából igénybe vett és kiosztott 2735 szántó és 180 hold vegyes művelésű területet. így földhöz 456 család jutott. A kiosztott területből családonként 3-9 holdig adtak. A volt mezőgazdasági cselédek kapták a többet. A földigénylő bizottság, aminek az új neve földosztó bizottság lett, 1946 tavaszán a község belterületén lévő igénybe vett területből házhelyjuttatásban részesített 228 embert. Az öröm, a jókedv azonban nem sokáig tartott. 1946 után jelentkeztek a nagyobbnál nagyobb terhek. Bevezették a háború előtti és alatti „Jurcsekféle” beszolgáltatási rendszert. A földtulajdonnal rendelkezők ún. gazdalapot kaptak. Név, földterület, vetésterület, tehénlétszám, családtagok száma és még több másféle adat feltűntetésével. Kenyérgabonából bevezetésre került a szűkre szabott fejadagrendszer. Életbe léptették az aranykoronánként! 4 kg-os búzaföldadót, amit természetben kellett leróni. Kötelezően írták elő a földterület utáni beszolgáltatást. A beszolgáltatás első helyén a kenyérgabona volt. Ezt követte a tojás, tehéntartók esetében a tej, a nyershús (vágóállat formájában). A beadási terményekért és termékekért a szabadár egynegyedét fizették. A cséplőgépekhez felesketett ellenőrök voltak beállítva. Szigorúan mérlegeltek az utol- mezőgazdasági jövedelemasó szemig. A cséplőgép elvo- dót, házadót, ebadót, borfonulása után nyomban elszá- gyasztási adót a mezőőri járumoltak a gazdával. Először lékot a kötelező mezőgazdasájött számításba az adógabona, gi biztosítási járulékot, vala-Napi fél kenyérért ostromolja a tömeg a kántorjánosi fmsz boltját Maticsák Jutka nagy türelemmel várja a kenyér megérkezését (1958-ban) káról megérkezett. Ilyenkor az éhes tömeg valóságos ostrom alá vette a boltot. Az üzletet ilyenkor bezárták és csak az ablakon át adtak ki egy-egy fél A cséplőgéptől a begyűjtési raktárba szállítják a kenyérnekvalót majd a beszolgáltatásra megállapított mennyiség a következő évi vetőmagszükséglet és legvégül a fejadag. Ha a megtermett mennyiségből az előbbiek nem teltek ki, akkor a fejadaghoz nyúltak. Nagyon sok olyan termelő volt, akinél a cséplés és beadás után csak a szalmakazal maradt. A beadási terhek mellett következtek az újabbnál újabbak. Bevezették a juttatott föld utáni megváltási ár törlesztését. A mint az „önkéntes” tervkölcsönök jegyzését. Ezek teljesítése után még szegényebbek lettek az emberek, mint amikor cselédek, részes munkások voltak. Azok az emberek, akik megtermelték a javakat, ki lettek téve a nélkülözéseknek. A bőven megtermett kenyérnek való mellett olyan sorsra jutottak, hogy az fmsz boltja előtt sokszor fél napot is várni kellett a kenyérért, mire a 2-3 mázsás szállítmány Mátészalkenyeret. (Mi volt az egy héttagú családnak?) A kötelező beszolgáltatás, a szigorú adóztatás mellett még több minden mással keserítették az emberek életét. Minden oldalról és minden módon nyúzták, idegesítették a falu népét. 1961 február elsején a községből tsz-község lett. Beküldte: Nagy Miklós (volt kántorjánosi lakos) Nyíregyháza, Dobó István utca 2. JL
