Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)

1995-03-10 / 59. szám

1995. március 10., péntek ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT Kelet-Magyarorszig 9 Aki kert nem szolt a harang A Kárpátaljáról elhurcoltakról nyilatkozik az egykori KGB-ezredes 9 Minden irattár titkos anyagát át kellene nézni Szolyván, az egykori fogolytábor helyén a kárpátaljai magyarság múlt év novemberében emlékparkot ava­tott A szerző felvétele Kovács Elemér Ungvár — Egész sor települé­sen német és magyar nemzeti­ségű hadköteles személyek él­nek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tar­tóztatni és hadifogoly-táborba irányítani... A német és ma­gyar hadköteles személyeket, akik a Kárpátontúli Ukrajna felszabadított területein élnek, külön csapatokban, listák sze­rint, konvoj alatt hadifogoly-tá­borba kell irányítani. (Részlet a 4. ukrán front 36. sz. határo­zatából —1944. november 13.) Ötven esztendővel ezelőtt e határozat alapján született pa­rancs nyomán kezdődött el Kárpátalja, Csonka-Bereg, Fel­­ső-Bodrogköz magyar, német és más nemzetiségű férfiainak deportálása. A malenykij ro­botra hurcolt több mint 30 ezer 18 és 50 év közötti férfi pokoljárása ekkortájt, március végén immár ötödik hónapja tart. Sokan közülük ekkorára már feladják: testük nem bírja elviselni az embertelen körül­ményeket. A hosszan tartó éhezést, fagyoskodást, mind­inkább terjedő járványos be­tegségeket. A testi szenvedést tetézik a kétségbeesett, lelkeket gyötrő kérdések: mi bűnt kö­vettünk el és meddig tart ez az iszonyatos próbatétel? Alekszej Korszun egykori KGB-ezredes a gorbacsovi nyi­tás óta foglalkozik az elhur­colás körülményeivel. A sok apró, hiteles részlet feltárása mellett őt is a fenti alapvető kérdések foglalkoztatják leg­inkább. □ Voltaképpen kik rendelték el a frissen „felszabadított” terület magyar és német fér­filakosságának deportálását? — Könnyű lenne azt mon­dani, hogy a 4. ukrán front pa­rancsnoksága. Ám egy egész sor fontos körülmény ellent­mond ennek a lépésnek. Kár­pátalja ruszin, ukrán lakossága valóban felszabadítóként fo­gadta a vörös hadsereget. A magyarok pedig semmiféle ellenállást nem tanúsítottak. Kárpátalja nagy részének el­foglalása pár nap alatt megtör­tént, hosszan tartó súlyosabb harcok errefelé nem folytak. Semmiféle komolyabb okot nem találunk, mely a hadveze­tés részéről indokolná ezt az igen kemény fellépést az itteni lakossággal szemben. □ No és a háborús károkat helyreállítandó, jóvátételi munkára hurcolt németek pél­dája? r — Óriási különbség van a két dolog között. A németeket a legfelső hadvezetés utasítá­sára szállítják a birodalom kü­lönböző részeibe munkára, sorsukról, elfoglaltságukról igen gyakran maga Sztálin kér jelentést. Az akcióról termé­szetesen tudnak a szövetsége­sek. Míg a kárpátaljai magya­rok elhurcolása gyakorlatilag a frontparancsnokság szintjén valósul meg. Méghozzá igen nagy gyorsasággal. Hisz, mint mondottuk, alig telik el két hét a megye elfoglalása után. □ Harmincezer civil depor­tálása a legfelső hadúr tudta és beleegyezése nélkül? — Valóban, első hallásra nehéz elképzelni, hogy a min­den részletre éberen ügyelő Sztálin ne tudta volna, hogy mi történik a magyarokkal. (Mint ahogy később bizonyára tudomást is szerzett az akció­ról). □ De hát akkor miért történt mindez valójában? — Tudnunk kell, hogy né­hány nappal a megye szovjet csapatok által történő elfogla­lása után Frantisek Nemec ve­zetésével megérkezik Husztra a Londonba kényszerült cseh­szlovák kormány delegációja. Akik amellett, hogy önkénte­seket verbuválnak Svoboda hadseregébe, megkezdik a csehszlovák polgári közigaz­gatás helyreállítását. Nemecék november 21-éré tűzték ki a huszti népgyűlést. Ez a fórum hivatott megválasztani Kár­pátalja központi irányító testü­letét és felesketni a községek elöljáróit a csehszlovák törvé­nyekre. A Moszkvából kikül­dött sztálinista funkcionáriu­sok által irányított helyi kom­munista vezetés tisztában volt vele: ha választásra kerül a sor, a magyarok — akik közül sokan megértették, hogy Kár­pátalját nem adják vissza a háborúban bűnösnek ítélt, utolsó csatlósként emlegetett Magyarországnak — inkább maradnának Csehszlovákia kötelékében, minthogy hazá­juknak válasszák a háborús propaganda által igencsak sötét színűre festett nagy Szovjetuniót. Mint említettük, a deportá­lások már november 14-én megkezdődtek. A kommu­nisták által november 26-ára Munkácson összehívott népbi­zottsági kongresszuson egyér­telműen kimondták „a helyi kárpátukránok évszázados óhaját, az újraegyesülést, az Ukrajnához való tartozá­sukat”. Az e döntésre biztosan nemmel szavazó magyarok ekkorára már a szolyvai láger­ben sínylődnek. S hogy az előbbi kérdésre válaszoljak: az óriási hátországi hadigépezet­ben harmincezer ember fel sem tűnik, pláne akkor nem, ha jelentős részüket hadifo­golyként könyvelik el. Már­pedig a magyarok esetében ez történt. Teljesen szabályta­lanul. □ A rendelkezésre álló ada­tokból tudjuk, hogy a lágerek­be kényszerítettek 30 százalé­ka odaveszett. Am ez csak az átlag. A Nagymuzsalyról de­portált 239 férfi közül 129-en nem tértek vissza. Erre mi a magyarázat? — A rendelkezésre álló ada­tok és a túlélők elmondása alapján összeáll a szomorú kép. Általánosan jellemző, hogy valamennyi fogolytábor­ban embertelen körülmények uralkodtak, hogy hiányos volt az élelmiszerellátás, nem volt megoldva az ott élők ruhane­műkkel, lábbelikkel és gyógy­szerekkel való ellátása. Ám a legborzasztóbb körülmények az úgynevezett gyűjtőtáborok­ban, például Szolyván és Szamborban uralkodtak. Gon­doljunk bele, 12-14 ezer em­ber összezsúfolva! Állandóan érkező és útnak induló csopor­tok. Óriási rendetlenség és fe­jetlenség. Sokan felismerték, hogy vigyék őket bárhová, csak ki innen, ebből a pokol­ból. Mert aki ott ragad, arra a biztos halál vár. A felmérések tanúsága szerint a néha hete­ken át tartó utazás során— az embertelen körülmények miatt — is igen sokan elpusztul­tak. Akik már „rendes” fo­golytáborba kerültek, és dol­gozhattak, azok legalább élel­met kaptak — ha rongyos ru­hákban és szakadt lábbelikben kellett is kivonulni a munkára. No és a szögesdróton kívül — ha géppisztolyos őrök pil­lantásától kísérve is — telje­sen más a világ. Több egykori fogolytól hallottam, hogy kez­dődő hastífuszát a mezőn ösz­­szeszedett megpucolt krumpli szirkónak égett héjával gyó­gyította ki. A muzsalyiak többsége — az elbeszélők ta­núsága szerint — ki sem került e két gyűjtőláger valamelyiké­ből. □ Mi vár még tisztázásra? — Amit elmondtam a ma­gyar férfiak elhurcolásának körülményeiről, az okokról, számos közvetett bizonyí­tékon alapszik. Közvetlen bi­zonyítékaink erre vo­natkozóan egyelőre nincse­nek. Nehezíti a munkát, hogy a megyei KGB irattárában alig találni az elhurcoltakra vonat­kozó adatot. Meggyőződhet­tem róla, hogy hasonlóképpen szegényes e szempontból a volt Szovjetunió Belügymi­nisztériumának levéltára. Ez­zel együtt megkeresésemre biztató visszajelzéseket kap­tam a harkovi és más levéltá­raktól. Úgy tűnik, valamennyi irattárat fel kell keresni, ahol az egykori katonai belbizton­sági szolgálat háborús anyagai találhatók. Szeretném, ha ez a munka előítéletek nélkül, igazságosan, a megtörtént fáj­dalmas események felnagyítá­sa, eltúlozása nélkül folyna és nem sértené a kárpátaljai ma­gyar és más nemzetiségek ér­zéseit. Hiszen mindenki egyformán szenvedett: ukrá­nok, magyarok, szlovákok, né­metek, zsidók. Továbbá nincs jogunk, hogy a múltért a ma élő nemzedéknek nyújtsuk be a számlát. Boldogabb életben bízva kezdték... Olvasónk emlékezése írásban és képben egy falu parasztságának ötven esztendőven ezelőtti megpróbáltatásaira A falu neve: Kán­­torjánosi. Lakosa­inak száma 2775 fő. (586 család). A lakosság 3 százaléka kisipa­ros, kiskereskedő, nyugdíjas, (17 fő) köztisztviselő és egyéb foglalkozású. A község össz­területe 6985 kh. Ebből belte­rület 144 kh nagybirtokosok tulajdonában 3735 kh., más községekben lakó gazdák tu­lajdonában 550 kh. terület volt. A kis- és törpebirtokosok 2556 holdon osztoztak. Ebből 400 kh. közös hasznosítású legelő volt. A község lakosságának mintegy 30-35 százaléka tel­jesen nincstelen, mezőgazda­­sági cseléd, részes munkás, idény- és alkalmi munkás és egyrészük (pl. cigányok) telje­sen munka nélkül küzdöttek az élettel. A községben — de még a környékén se — nem volt ipari és semmilyen olyan tevékenység, ahol az emberek keresethez juthattak volna. Megélhetésüket kimondottan a mezőgazdaságtól remélhet­ték. Nagy volt a harc azért, hogy részes munkásként beke­rülhessenek valamelyik nagy­birtokra, vagy a községben lé­vő 18 kisgazdához. Hogy az 1/3 részért kapáláshoz, all. kereszt gabonáért aratáshoz jussanak 25-30 napot kellett teljesen ingyen, saját kosztján a gazdánál dolgozni. (Ezt úr­dolgának nevezték). A háború vérzivataros szele 1944. ok­tóber 28-án halad át a község felett. Ettől az időtől az em­berekben felcsillant egy új re­mény gondolata. A földreformról szóló tör­vény még meg sem született, de az új Nemzeti Parasztpárt a Kommunista Párttal karöltve már meghirdette a föld, illetve a nagybirtokok felosztásáról szóló programot. E felhívás után 1945. január végén meg­alakult a héttagú földigénylő bizottság. A bizottság egy nyugdíjas volt segédjegyző se­gítségével (aki a kataszteri nyilvántartásokkal tisztában volt) munkához látott. Felmér­ték az igénybe vehető területet és megkezdték az igénylők névsorának a felfektetését. Ezek a bizottsági tagok, akik egyszerű parasztemberek vol­tak és iskolai végzettségük 3- 6 elemi osztály volt, éjt nap­pallá téve olyan hatalmas munkát végeztek, hogy márci­us 15-re készen álltak arra, hogy a földek kiméréséhez hozzáfoghassanak. A kimérés és a föld tulajdonba adása olyan gyors volt, hogy az új tulajdonosok a tavaszi mun­kák megkezdéséhez kellő idő­ben hozzá is láthattak. A bizottság a három nagy­­birtokos tulajdonából igénybe vett és kiosztott 2735 szántó és 180 hold vegyes művelésű te­rületet. így földhöz 456 család jutott. A kiosztott területből családonként 3-9 holdig ad­tak. A volt mezőgazdasági cselédek kapták a többet. A földigénylő bizottság, aminek az új neve földosztó bizottság lett, 1946 tavaszán a község belterületén lévő igénybe vett területből házhelyjuttatásban részesített 228 embert. Az öröm, a jókedv azonban nem sokáig tartott. 1946 után je­lentkeztek a nagyobbnál na­gyobb terhek. Bevezették a háború előtti és alatti „Jurcsek­­féle” beszolgáltatási rendszert. A földtulajdonnal rendelkezők ún. gazdalapot kaptak. Név, földterület, vetésterület, tehén­létszám, családtagok száma és még több másféle adat feltűn­tetésével. Kenyérgabonából bevezetésre került a szűkre szabott fejadagrendszer. Élet­be léptették az aranykoronán­ként! 4 kg-os búzaföldadót, amit természetben kellett leró­ni. Kötelezően írták elő a föld­terület utáni beszolgáltatást. A beszolgáltatás első helyén a kenyérgabona volt. Ezt követ­te a tojás, tehéntartók esetében a tej, a nyershús (vágóállat for­májában). A beadási termé­nyekért és termékekért a sza­badár egynegyedét fizették. A cséplőgépekhez feleske­tett ellenőrök voltak beállítva. Szigorúan mérlegeltek az utol- mezőgazdasági jövedelema­­só szemig. A cséplőgép elvo- dót, házadót, ebadót, borfo­­nulása után nyomban elszá- gyasztási adót a mezőőri járu­­moltak a gazdával. Először lékot a kötelező mezőgazdasá­­jött számításba az adógabona, gi biztosítási járulékot, vala-Napi fél kenyérért ostro­molja a tömeg a kántorjá­­nosi fmsz boltját Maticsák Jutka nagy türe­lemmel várja a kenyér megérkezését (1958-ban) káról megérkezett. Ilyenkor az éhes tömeg valóságos ostrom alá vette a boltot. Az üzletet ilyenkor bezárták és csak az ablakon át adtak ki egy-egy fél A cséplőgéptől a begyűj­tési raktárba szállítják a kenyérnekvalót majd a beszolgáltatásra meg­állapított mennyiség a kö­vetkező évi vetőmagszükség­let és legvégül a fejadag. Ha a megtermett mennyiségből az előbbiek nem teltek ki, akkor a fejadaghoz nyúltak. Nagyon sok olyan termelő volt, akinél a cséplés és beadás után csak a szalmakazal maradt. A bea­dási terhek mellett következ­tek az újabbnál újabbak. Be­vezették a juttatott föld utáni megváltási ár törlesztését. A mint az „önkéntes” tervköl­­csönök jegyzését. Ezek telje­sítése után még szegényebbek lettek az emberek, mint ami­kor cselédek, részes munkások voltak. Azok az emberek, akik megtermelték a javakat, ki let­tek téve a nélkülözéseknek. A bőven megtermett kenyérnek való mellett olyan sorsra jutot­tak, hogy az fmsz boltja előtt sokszor fél napot is várni kel­lett a kenyérért, mire a 2-3 mázsás szállítmány Mátészal­kenyeret. (Mi volt az egy hét­tagú családnak?) A kötelező beszolgáltatás, a szigorú adóztatás mellett még több minden mással keserítet­ték az emberek életét. Minden oldalról és minden módon nyúzták, idegesítették a falu népét. 1961 február elsején a községből tsz-község lett. Beküldte: Nagy Miklós (volt kántorjánosi lakos) Nyír­egyháza, Dobó István utca 2. JL

Next

/
Thumbnails
Contents