Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-10 / 59. szám
1995. március 10 péntek HATTER Amikor szakad a tan-madzag Bökönyben várják a pedagógusok fizetésük másik felét • Pontos dátum nincs Várakozók a tanári szobában — tanácstalanul Harasztosi Pál felvétele ' ' * -mm/ F Ä MM luiifitnAlif llitlVpillI Ír Osztásrend Kállai János Bököny (KM) — Sohasem tudhatja az ember, mikor érkezik váratlanul valahová. Nos, a bökönyi általános iskolába betoppanván, az volt az érzésem — jóllehet telefonon riasztottak —, a meglepetés erejével hatott hirtelen, gyors megjelenésünk. A tanári szobában tucatnyian ücsörögtek a hosszú asztal körül, várakozó s egyszersmind a tanácstalanság félreérthetetlen jeleit hordozó arckifejezéssel. Az igazgató úrnál épp megbeszélés folyt, az iskolában zajló monitorfelmérés dolgában. A helyettes, Kiss Katalin viszont a helyzet megismerését segítendő, tájékoztatott a történetekről. Hallomásból... — A fizetésnapon, március 3- án, vártuk a bérjegyzéket, s vele együtt a pénzt. Délutánba hajlott az idő, de nem járulhattunk a kasszához. Azt sejtettük, hogy valami nem stimmel, mert híre kelt: a banktól kevesebb járandóságot hozott el a polgármesterünk, bérre, különböző segélyekre, támogatásokra. Arról volt tudomásunk, hogy már hónapok óta munkabér-hitelekkel kénytelen a hézagokat foltozgatni az önkormányzat. Úgy tűnik, most elfogyott a cérna... Elmondják: pénteken délutánig semmiféle tájékoztatást nem kapott a tantestület a hivataltól, igaz, az iskolából sem eresztettek meg egy telefont sem. (Csak megjegyzem: a községháza és az oktatási intézmény között a távolság — már ami a métereket illeti — nagyobb ugrásnyi...) Hallomásból értesültek a hoppon maradottak: hétfőre, de keddre legkésőbb rendeződik minden. — Eljött a kedd (akkor szólt be a hírközlő a szerkesztőségbe — a szerk.), megérkezett a bérjegyzék. Megdöbbentünk: a munkabérünk felét számfejtették. Ezt a félpénzt ez idáig (13 óra körül járt az idő — a szerk.) talán még senki sem vette fel — folytatja a beszámolót a jelenlevők egyike. — Nem tudjuk, mi lenne a jó lépés. Átvenni az 50 százalékot, vagy kivárni a teljes összeget. A szakszervezeti bizalmink és a közalkalmazotti tanács képviselője épp most tárgyal a polgármester úrral az áldatlan és rendkívül kellemetlen szituáció feszültségeinek lehetséges kezelhetőségéről. Bennünk nem oszlanak a kételyek. Mi lesz a következő hónapban? Ki vállalja a garanciát, hogy amiért keményen megdolgozunk, azért majd fizetnek is... Ilyen még sohasem fordult elő, ezért a nagy zavarodottság. Végszóra érkezik meg Marschalkó Istvánné, a pedagógus szakszervezet bizalmija, valamint Páti Józsefné, a közalkalmazotti tanács képviselője. A bizalmi láthatóan ideges, nem örvend az újságírók jelenlétének; attól, hogy fotózzuk — mármint őt — teljességgel elzárkózik. Érthető, hiszen nem szívderítő tényeket kell közölnie. Legalább a felét — A polgármester úr a következőkről tájékoztatott bennünket— kezdi sorolni vázlatpontokba foglalt mondandóját. — Az OTP-ből egymillió forinttal kevesebb pénzt hoztak el az esedékes bérkifizetésekre. Az elmaradás oka: a személyi jövedelemadó és egyéb befizetések késedelmességével hozható összefüggésbe... A felvett összegből a rendszeres szociális segélyben részesülők, a munkanélküli járadékosok pénzeit osztották ki március 3-án, azt gondolván: hétfőre, keddre megkapja az önkormányzat a hiányzó summát. Sajnos, ez nem így lett! Akkor döntött úgy a fenntartó, hogy legalább azt a bért számfejtsék, ami megvan. (Hozzátéve: ez a pénz már múlt pénteken is ott volt, csak arra várt mindenki, hogy a felezettből kerek egész legyen — a szerk.) A továbbiakból az ügy háttérvonulataira is lehet következtetni. Igaz, röpke egy óra egy közösségben szinte semmi az összefüggések feltárására, az viszont kitetszik: az önkormányzat és az iskola együttműködése nem éppen felhőtlen. A pedagógusok épp a jelenlétünkben értesülnek arról: a polgármester egy alapos beszélgetésre szeretne leülni a kollektívával, mihamarább. A szakszervezeti bizalmi beszédét követően csönd telepszik az egybegyűltekre. Kérdések fogalmazódnak meg: mi a garancia arra nézve, hogy a mostani eset a jövőben nem történhet meg; mi legyen hát az ötven százaléknyi bérrel; egyáltalán: miért lehet mindig a pedagógusok toleranciájára hivatkozni... Csak pont aziránt nem tudakozódik senki, hogy az elmaradt másik ötven százalékot, amit akár már el is lehetett volna költeni, mikorra vághatják zsebre, akik megszolgáltak érte... A polgármester a hivatalában fogad bennünket. Utunkra elkísért a szakszervezeti bizalmi és a közalkalmazotti tanács képviselője. Nyugodt légkörben kezdjük a túl sok újat már nem ígérő eszmecserét. Jaksi József polgármester jobbára csak megerősíti, amit már úgyis tudunk. — Forráshiánnyal küszködik a község. Ezért nem tükröződtek a bérjegyzékben a különböző átsorolási procedúrák növekményei. Nem volt meg a fedezet a 8500 forintos szorzószám alkalmazására sem ez idáig. Az április 1-jei fizetésekkel majd mindez „jönni fog”. És, hogy miért nem tájékoztattuk a tantestületet a mostani bérelmaradás okairól? — kérdez vissza az önkormányzat 'első embere. — Miért nem jött legalább egy telefon az iskolából, hogy: na, mi van, mi a probléma? — fogalmazódik meg a kissé fura válasz. O Nekem mindössze egyetlen kérdésem maradt (a számomra egyelőre átfoghatatlan és beláthatatlan, inkább csak sejdített, más motívumok boncolgatása mellett): mi a határideje az elcsúszott kifizetéseknek? — Hogy mikorra kapjuk meg a hiányzó pénzt? Tegnapra... — hangzik a polgármester ironikus válasza. Majd még hozzáteszi: — Pontos dátumot nem tudok mondani, de ebben a hónapban egészen biztosan meglesz a fedezet... No comment Ennyi. No comment. Azazhogy mégis! Mert a bökönyi eset — sajnos — előrevetíti az árnyékát a bekövetkezhető többi hasonlónak. Mert a tanmadzag rohamosan vékonyodik, majd előbb-utóbb elszakad. A madzagok márcsak ilyenek... Balogh József íz napja épp, hogy drágábban gyógyulhatunk: március I -jén emelték fel a gyógyszerek árát. Tiltakozott is ellene a Nemzetközi Gyógyszergyárak Egyesülete, mondván: ez az áremelés hosszú távon nem szolgálja sem az egyén, sem az egészségügy érdekeit. Négy százharminckét termék ára másfélszeresére, százhúszé még ennél is nagyobb mértékben, duplájára, négyszeresére vagy hatszorosára emelkedett. Vajon mit is mondhatna a magyar beteg ha a külföldi gyógyszergyár így reagál az áremelésre, pontosabban arra az intézkedéscsomagra, amelynek csak egy része áremelés. A másik, s talán a nagyobb, hogy a tb nem vagy kevésbé támogatja a külföldi gyógyszereket, mint a hazai gyárak termékeit? Tulajdonképpen ha nem kellene mélyen a zsebünkbe nyúlni, akár örülhetnénk is ennek, hiszen a magyar gyógyszergyáraknak nem mindegy, mennyit vásárol tőlük a hazai piac, pláne ha azt is hozzátesszük: leg-Kováts Dénes Megalapozatlan pánikhangulat alakult ki az önkormányzatok vélelmezett csődhelyzete miatt, de a Belügyminisztérium információi szerint legfeljebb tíz csőd szélén álló önkormányzat van hazánkban — vélekedett a minisztérium egyik helyettes államtitkára, aki elmondta: ha megkésve is, de készül a törvénytervezet e probléma megoldására. Hogy megalapozott vagy megalapozatlan-e a hangulat, nyilvánvalóan megítélés kérdése. Elképzelhető, túl korán kongatják egyesek a vészharangot, de az sem kizárt, hogy valós veszéllyel kell jó néhány településen szembe nézni. Tény azonban — legalábbis megyénkben — hogy igen sok önkormányzat jelentős gondokkal küzd. Lehetne vizsgálni azt, mennyire felelősek a polgármesterek és a képviselőtestületek tagjai' a kialakult helyzetért, kevésbé vitatható viszont, hogy az eladósodás oka jórészt a szükségszerű fejlesztésekben keresendő. A különféle beruházások megvalósításához — említtöbhször nem a gyógyszerek hatóanyagában lévő különbség miatt kell többet fizetni a külföldiért, hanem mert nekik van pénzük arra, hogy népszerűsítsék termékeiket, s az egészségügyben dolgozók sokszor ezért ismerik jobban ezeket a termékeket. De kanyarodjunk vissza az árhoz, amelynek egyre kevesebb részét fizeti a társadalombiztosítás, egyre kevesebb összeggel képesek támogatni az önkormányzatok azoknak a visszafordíthatatlan, vagy krónikus betegségekben szenvedő idős és szegény emberek gyógyszervásárlását, akik igazán rászorulnának. Az a fura helyzet állt elő, hogy az ország gazdagabb vidékein rendkívüli mértékben megemelkedett a közgyógyellátásban részesülők száma, a szegényebb vidékeken pedig alig változott, mert az önkormányzatok képtelenek nagyobb támogatásra, sőt minél több beteget fogadnak be az ingyenes ellátásban részesíthetők körébe, annál többfelé kell osztani az erre fordítható pénzt. Igazságosabb osztásrend kellene! sük például a gázhálózat kiépítését — a lakosság mellett jelentős áldozatokat vállaltak az önkormányzatok, hitellel egészítve ki az állami támogatásokat. De az vesse az első követ rájuk, aki az adott szituációban azt mondta volna: nem kell a fejlesztés, amit megyeszerte felvállaltak a települések, minek a gáz, a szennyvíz, az út... A másik oldalról közelítve a dolgot azt is mondhatnánk: jobban át kellett volna gondolniuk nemcsak a jelen, de a jövő lehetőségeit is, hiszen a hitelkamatok és hitelek törlesztése hosszabb távú elkötelezettséget jelent. Ez a megfogalmazás is sántít egy kicsit, hiszen az állampolgárok jogos igénye, hogy komfortosabb legyen lakóhelyük, részesüljenek a gáz, a szennyvízcsatorna és az aszfaltos út előnyeiben. Az államtitkár is elismerte, kissé megkéstek a törvényalkotással, de talán még nincs veszve minden. Ki kellene használni a privatizáció adta lehetőségeket, s a gazdasági kényszer, a megszorító intézkedések mellett is elérni: az önkormányzatok alaptevékenysége ne lehetetlenüljön el. A pénzszállító mindig pontos volt. Sohasem változtatott az útirányon, sem az időponton. Szinte kihívta maga ellen a sorsot a vastag lírakötegeket tartalmazó táskájával. Alkonyaikor már üres volt a tengerparti utca. A sors, Salvatore képében hirtelen toppant a pénzszállító futár elé. Kezében fenyegetően tartotta a kést. Baljával a pénzestáska felé nyúlt. A szerencsétlen fiatalember, mintha csak a sajátjáról lenne szó, verekedni kezdett. Salvatore szúrt, s a dulakodás során a futár elkiáltotta magát. Az utca hirtelen megtelt lármázó emberekkel. A támadó az épülő gyár felé menekült. Ha átmászik a kerítésen, megmenekült, gondolta. Rendőrautó közeledett szirénázva, majd nemsokára felvillant a pásztázó fényszórója is. Hangosan zihált az erőltetett hajszától. Aztán hőhul-Baráti tartozás lám öntötte el, majd úgy érezte, hogy fázik; a táska! Elvesztette a zsákmányt! Dühében ordítani szeretett volna, de csak a kést markolta szorosabban. Aki most az útjába áll, annak vége, mert ha elkapják, hosszú időre bevarrják... A tenger sötétlett előtte. Mintha egy mozgó foltot látott volna. Hát persze, egy halászbárka! Ócskaság, amilyennel ezek itt halászni járnak. A bárkáról valaki intett feléje. — Siess! — Nem tudok úszni! — A menekülés ösztöne azonban erősebb volt a félelemnél. A vízbe ugrott. A csónakban álló fiatalember figyelte, hogyan közelít hozzá a csapkodó, nagyokat nyelő és köpködő alak. Amikor a bárkába húzta, kimerültén rogyott össze. Akkor szinte derékszögben indult és a móló felé tartott. — Köszönöm... — motyogta Salvatore. Aztán erősebben hozzátette: — Gyorsabban nem tudnál menni? A fiú a fejét rázta. A menekülő így is hálálkodni kezdett, s ez meg is felelt pillanatnyi őszinteségének. Hogy majd később mit fog tenni megmentőjével, az más lapra tartozik. Erre nem is akart most gondolni. — Hová megyünk? — kérdezte. — Kifelé. — Na jó, de mégis hová? — Mindent láttam — mondta a halász tompán. —A közelben tankoltam. Fejével az utca felé bökött, ahol vendége a futárra támadt. — A fiú, Franco a barátom volt... Salvatore azonnal megértette, hogy az önzetlen segítség az ítélkezést jelenti. Megmarkolta a kést. A halász felindultság nélkül, szenvtelenül mondta: — Nem akarom, hogy a barátom gyilkosa megússza néhány évvel. Salvatore gúnyosan elnevette magát. A halász ekkor hirtelen megrántotta a gázt és azonnal elengedte a kormányt. A bárka váratlanul irányt váltott és a kés elzúgott a feje mellett. Salvatore ekkor dühösen a fiú felé ugrott. A halász elhajolt, hagyta, hogy utasa a vízbe , zuhanjon.-» -r éhány nappal később /Y / egy férfi holttestét ve- J. 1 tette partra a tenger. Az azonosításkor több szemtanú is egybehangzóan vallotta, hogy a férfi azonos azzal a támadóval, aki leszúrta a pénzszállítót. Az orvos is elvégezte a dolgát, megállapította, hogy a halál oka vízbe fúlás volt. Hiábavaló erőfeszítés Ferter János rajza Csődhelyzet és pánik
