Kelet-Magyarország, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-17 / 41. szám
1995. február 17., péntek HATTER Pisti érthetetlen tette Széljegyzetek egy fiatalember tragédiájához, amely megrázta a közvéleményt Tanítás után a tiszaberceli iskola előtt Harasztosi Pál felvétele Gazdátlanul Kállai János Tiszabercel (KM) — A szerencsétlen sorsú paszabi iskolásfiú önpusztító cselekedetének a társadalmi rezonanciája hihetetlen erejű volt. A médiumok mindegyike rámozdult a borzalmas eseményre, s azonnal ítélkező pózba vágta magát az úgynevezett közvélemény is. Lapunkban — a lehetőségek adta keretek között hitelesen és elfogulatlanul — igyekeztünk mi magunk is beszámolni a gyermektragédia talán sohasem megfejthető motívumrendszeréről. Közös tragédia Mondhatják: meg kellett volna nevezni a bűnöst, kibökni a rejtőzködő igazságokat. Azonban, nem árt tudni, a sajtó — még ha olykor-olykor netán abban tetszeleg is — nem nyomozó és ítélkező hatóság. És sohasem lehet célja (nem szabadna, hogy ez legyen!) az indulatok szítása, emberek ellehetetlenítése, a bűnbakkeresés össznépi rossz szokásának a továbbvitele. — Lehet, hogy sokak szerint túl lett exponálva ez a nagyon- nagyon szomorú eset — próbálja megvonni az eddigiek mérlegét Hajnal András, Tiszabercel polgármestere, azé a településé, ahová nyolcadikosként átjárt Tarjányi István —, de én sem tudtam mindmáig megnyugodni. Tragédia, ami történt. A családé, a pedagógusé, egy iskolai közösségé, az egész falué. Számomra az a legérthetetlenebb, hogy az áldozat kora és a tett súlyossága között semmiféle logikus összefüggés nem fedezhető fel. Egy félévi, a vártnál esetleg gyengébb osztályzatszéria egy mindeddig semmi személyiségzavart nem mutató kamasz kezébe nem adhatja a gyilkos fegyvert. Ez, természetesen így semmire sem megoldás... — Hogy ki a felelős? Mindenki és senki. Tudom, ez üres okoskodásnak tűnik, de én így látom. Talán a kor, melyben élünk, melyben a gyerekeinket próbáljuk nevelni, talán a viszonyok? Azok zilálódtak össze annyira, hogy már bogozni sincs erőnk? Mindenki a legtöbbet, a legjobbat szeretné kihozni az utódjaiból. A legjobb iskolába adni a csemetét, hogy jobban boldoguljon, hogy magasabbra vigye, sikerüljön kitörnie. Persze, hogy senkisem akarja, hogy aztán belepusztuljon az erőpróbába, mielőtt még bizonyíthatott volna. (Tiszabercelen az a hír járja: aláírásokat gyűjtenek Pisti osztályfőnöke, matematikatanára katedráról letiltása céljából. A tehetetlen keserűség elsősorban a családtagokat, a szűkebb-tágabb rokonságot hangolhatta — majdnem érthető módon — a vétkesnek vélt pedagógus ellen, jóllehet: a feltételezett bűnösség kör- vonalazhatatlan. még ilyenolyan hipotézisekkel, vádakkal sem megalapozott. Az a névvel-címmel ellátott levél, mely szerkesztőségünkbe már jóval a temetést követően érkezett, nos az az iromány is régmúlt, személyes sérelmeket sorol, a konkrét bajhoz, amit már nem lehet visszacsinálni alig vagy csak általános etikai relációkba helyezve van némi köze.) A polgármester helyzetértékelése másként hangzik, mint a szállongó híresztelések. O úgy érzi: a lehetőségekhez képest konszolidálódott a helyzet a községben. Ülepedett a dolog — fogalmazta meg őszinte véleménynyilvánítása summázataként a polgármester. Csöndes munka Az általános iskola tanári szobájában ennek az érzelmi lehiggadásnak szintén fogható jeleit tapasztaljuk. Zajlik a tanítás, mint mindig a saját kerékvágásában, csak minden csöndesebb — valahogy szokatlan az ilyen mértékű lehal- kítás egy gyermekintézményben. — Megy a munka, lezártuk a félévet — jegyzi meg visz- szafogottan Hegedűs Józsefné, magyar-orosz szakos tanár. — Bukás? Persze, hogy volt bukás, de nem emiatt rossz a hangulatunk. Ebben az iskolában ilyen szörnyűség, mint a Pisti értelmetlen halála, még nem történt. Nagyon megrázott bennünket. A tragédia által leginkább érintett kolléganőnk még mindig küszködik, vívódik, töpreng. Mint köztiszteletben álló pedagógus, két évtizedes gyakorlattal a háta mögött aligha tehet mást, minthogy igyekszik megválaszolni az önmagának feltett kérdéseket. Pedig ő semmi mást nem tett, mint amit osztályfőnökként és szaktanárként — legjobb belátása szerint — meg kellett cselekednie a gyerek tanulmányi előmenetelét a maga realitásában bemutatandó. — A hogyan tovább, most már ezt kell végiggondolnunk — szögezi le Zsíros Antalné, az iskola igazgatója. — Még az eddigieknél is alaposabban meg kell hányni-vetni: hogyan, mit és kit osztályozunk, mit jelentünk ki általában, vagy címzetten. Nálunk a gyerekek 30 százaléka cigány. Többségük halmozottan hátrányos helyzetű. Sokan munka- nélküliekkel, alkoholistákkal, betegekkel terhelt családokban nőnek fel. Sérülékenyek, érzékenyek. — Nehogy félreértsék: Tarjányi Pisti nemhogy hátrányos, hanem kifejezetten rendezett helyzetű, jó családi körülmények között felnőtt fiúcska volt. Nem tanult rosszul, problémák sem voltak vele, sokan szerették, a társai, a kollégák. Ezért is sújtott ránk kegyetlen erővel a tette. Az eset után megfordult a fejemben: a szülők biztosan elviszik tőlünk a kisebbik fiút. O szintén a mi diákunk. Most negyedikes. De, hála Istennek, erre nem került sor. Az anyuka — napokkal a temetés után — behozta a kisfiút; találkoztam vele, beszélgettünk. Azt mondta: nem szeretné, ha a kicsi lemaradna a többiektől. És ami szerintem a legfontosabb: kérte, gondoskodjunk a most már egyetlen gyermekéről. Szomorú, nagyon szomorú ez az egész, de úgy érzem, az idő valamit tompíthat majd a fájdalmakon. Bízzanak benne Már hazafelé vesszük az irányt, amikor betérünk a levélíró asszonyhoz. A negyvenes korú, nyíltsza- vú hölgy egy percig sem rejti véka alá: igen, neki határozott célja volt a levélbeli megkeresésünkkel. így fogalmaz — szóban: — Fel akartam rázni a ber- celi-paszabi szülőket, akiknek ebbe az iskolába jár a gyerekük, hogy figyeljenek jobban rájuk. Mert azt is tudom: nemcsak mifelénk történnek ilyen balesetek, ez általános gondja a ma nevelésének-ok- tatásának. Hogy a kissé harsány, de alapjában véve jószándékú asszonynak honnan van rálátása az országos gondokra, titok. De mondja a magáét, nem vitatkozunk, nem lenne értelme. — Az én gyerekeimet is érték sérelmek. Máig emlékszem egyre-kettőre. De nehogy azt gondolja, hogy én a tanárokat akarom bántani. Dehogy. Csak azt szeretném, ha mindenki belátná: a gyerek sohase érezze magát kiszolgáltatottnak, ne szégyenítsék meg; seholsem. Bízzanak benne. Es ne higgye senki, hogy tévedhetetlen! Ebben egyetértünk! Orémus Kálmán zakemberek csaknem V egybehangzó véle- L/ ménye szerint Magyarországon jelenleg senki sem tudja, hogy a szeméttelepeken mennyi és milyen összetételű hulladék halmozódott fel, márpedig enélkül biztonságos tárolásról, netán újrahasznosításról aligha beszélhetünk. Többször is hallhattunk már olyan esetekről, amikor tonnaszám szállították bármiféle engedély nélkül valamelyik isten háta mögötti telepre a veszélyes hulladékot, és ezt nem vette észre senki. Mivel ezekre az esetekre általában véletlenül derült fény, nagy valószínűséggel állítható, hogy a többi tároló körül sincs minden rendben. Más. Egyik hivatásos környezetvédő ismerősöm panaszolja, ha egy lakossági bejelentés érkezik, sokszor maguk is nehezen tudják eldönteni, mely hivatal kompetenciájába tartozik. Mert nálunk még a hatáskörök sem tisztázottak kellőképpen. Ezek után aligha várható el az átlag állampolgártól, hogy eligazodjék a hivatalok útvesztőjében. Márpedig annyit már igazán megtanultunk, hogy aminek sok gazdája van, annak egy sincs. Azaz, sok bába közt elvész a gyerek. Ez a gyerek jelen esetben a környezetvédelem, melyre a mai gazdasági helyzetben alig jut pénz. Am amíg ennyire átláthatatlan a helyzet, addig mindig fennáll a veszély, hogy ezt a keveset sem hasznosítják elég hatékonyan. Jó lenne végre gazdát találni ennek a nemes ügynek. Mivel a megmentésre érdemes természeti értékek zöme az ön- kormányzatok tulajdonában van, a megoldás kézenfekvő lenne. Azonban a feltételes mód használata jelen esetben nagyon is indokolt. Hiszen az önkormányzatok a környezetvédelemre szánt kevés pénzből alig, vagy egyáltalán nem kapnak és hatáskörük is erősen korláto- / zott. Es amíg így van, addig felmérhetetlen a valós helyzet, addig minden pénz kevés lesz. Aggály — Idegesnek látszol. Mi van veled? — Velem semmi. A feleségem miatt aggódom. — Mi van vele? —A kocsim. Sajnos... — Uram, adjon nekem egy helyes kis kényelmes cipőt, erre a lábra. — Sajnálom hölgyem, nem fog menni. — Ugyan, miért nem? — Nincs olyan cipőnk, ami kívülről 37-es, belülről 42-es. A kocsi és a nászutasok Nevelés — Tudja uram, engem még úgy neveltek, hogy esküvő előtt semmi intim kapcsolat a menyasszonyommal. Nem is volt ilyen. És magának? — Nem emlékszem. Hogy hívják a hölgyet? Hálapénz — Tessék, a borravaló. Vegyen rajta virágot a feleségének. — Nem vagyok nős. uram. — Akkor a menyasszonyának. — Menyasszonyom sincs. — Akkor menjen a templomba és vegyen rajta hálaadó gyertyát. Helyzetgyakorlat A rendőriskolán az önvédelmet tanulják az újoncok. A bemutató után az őrmester az egyik új fiúhoz fordul. — Maga például ezek után milyen lépéshez folyamodna késes támadás esetén? — Futólépéshez, őrmester úr. Szempontok — A legszebb szobámat adom önöknek. Azt, amit nászutasoknak szoktunk adni — mondja a tulaj az új vendégpárnak. — Megható a kedvessége uram, de mi már húszéves házasok vagyunk. — Na és?! Ha a báltermet adnám, akkor egész éjjel tán- colniok kellene? — Ne butáskodj Lacika! Hol látsz te itt négy gömböt?! Ferter János rajza Fele munka, fele bér Nagy István Attila Y y l*sz évvel ezelőtt, i W amikor harminc A A. dollárral a zsebemben kiengedett a Nemzeti BankNyugatra, az első megdöbbentő élmény a párizsi piacon ért. Mivel sajnáltam minden alvásra fordított percet, jó korán odaértem. A kofák rendezgették az asztalokat, dekoráltak. Még nem lehetett vásárolni, mert nem volt ott az ideje. Töröl- gették, fényesítették az almát, egyenként sorba illesztették. Pusztán azért, hogy megakadjon rajtuk a vásárló szeme. Elnéztem őket és eszembe jutott az előző esztendő ősze, amikor tanítványaimmal — szokás szerint — kivonultunk két hétre az állami gazdaságba almát szedni. Minden erőfeszítés ellenére nem lehetett sok köszönet benne, bár nálunk csak az egyetemisták dolgoztak rosszabbul. Olyan volt a minőség amilyen, Tuzsérön átvették a kollégák. Mint ahogy mi sem fordítottunk különösebb gondot az odaátról érkező termékek minőségére. Belefért a barátságba... Almacsatát vívtak a diákok, tapostak a hulló almán, s tört, pusztult minden a szemünk előtt. Bőviben volt az érték. Talán éppen ezért nem kellett. Fillérekbe került egyetlen darab alma előállítása. Olcsó volt. Ma a fák tövébe dobált almának negyven-ötven forint kilója. Akkor rá se néztünk, most pedig dédelgetjük, megforgatjuk, fényesítjük. Lehet, hogy sokan kiátkoznak ezért, de nem is bánom. Éppen ideje volt. Meg kell végre becsülnünk, amit a két kezünkkel hozunk létre, amiben a szívünk, agyunk, tettvágyunk, gyötrődésünk rejtőzik. Egyszóval, a munkát. Sokkal előbb kellett volna. Mert sohasem tanuljuk meg tisztelni, ha az eredményét egyetlen mozdulattal a semmibe lökjük. Valaha csak sejlett, most viszont érzékelhetően is fáj, ha a munka díjazása elmarad az értékétől. Most azt mondjuk, többet ér a munkánk, mint amennyi bért kapunk érte. Pedig csak az történik, ami évtizedek alatt beleivódott az idegeinkbe és az országirányítók gyakorlatába, hogy jó nekünk a törött alma is, meg a fele fizetés. •:$É*-Í%V : i:|H ;■ r ?.-3- Jf « | * T * J | & <||| MtoeTMagyarorszá^a^
