Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-02 / 1. szám
1995. január 2., hétfő HAZAI HOUMI Képek egy torz tükörben Az új év küszöbén gondolataink élet és halál misztériuma köré csoportosultak Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — Áhítattal vártuk az ünnepet. Hetekkel előtte fényesedett a lelkünk, gondolataink élet és halál misztériuma köré csoportosultak. Az ajándékozási, bevásárlási, takarítási láz közepette vagy éppen azok után megálltunk-e egy percre, hogy megkérdezzük legfőbb urunkat, a lelkiismeretünket: méltók vagyunk lélekben is az ünneplésre? Túlvagyunk a szeretet meghitt ünnepén és a vidámságban töltött szilveszteren. Általában. De eszünkbe jutottak-e azok a társaink, akik csendben, magányosan ültek a fenyőfa mellé? Ha egyáltalán fontosnak tartották a karácsonyfa-állítás szimbólumát. Vagy gondoltunk-e rájuk a pezsgőspoharak összecsendü- lésekor, akiknek senki nem kívánt boldog új esztendőt és egyedül léptek át 1995 küszöbén? Pergő homokóra Valahol olvastam, az a legerősebb, aki egyedül él. Kétségtelen tapasztalati igazság, hiszen mind többeket kényszerít a sors, vagy éppen önként vállalják a magánnyal járó terheket. Amerikában évekkel ezelőtt felfigyeltek ugyanerre a jelenségre és megjelentek a szupermarketek polcain a „for one” (egyszemélyes) készételek, előrecsomagolt élelmiszerek. Nálunk még nem elfogadott öt deka felvágottat vagy egy kiflit kérni a boltban. A szeretet és a vidámság ünnepe azonban tükröt is tart az ember elé. Önkéntelen számvetésre sürget a múló idő: a homokóra pergő szemeit ki ne szeretné megállítani, hogy a vágyott vagy elért pillanatnyi boldogságot „örök időkre” megőrizzük. A kronológia persze, képtelen erre. Csupán az emberi emlékezet képes évtizedek távlatából felidézni csodálatos hangulatokat, a szürkeségbe mosódó mosolyokat, s újból átélni lélekben azokat a pillanatokat, amelyekért úgymond élni érdemes. Lelkisegély Nyíregyháza (KM) — Halló, szeretném, ha segítenének! — hangzik el ilyen, vagy ehhez hasonló mondat immár hat éve minden szombaton, vasárnap és ünnepnap a megyei Vöröskereszt által működtetett telefonos lelki segélyszolgálat vonalán. Akár egy végső kétségbeesett pillanat, akár csak egy megoldhatatlannak látszó gond késztette az illetőt, hogy kagylót ragadjon, a válasz készséges, és a megnyugtató hang valószínű segít. A beszélgetésekkor a vonal túlsó végén ülők nem elcsépelt tanácsokat adnak, hanem együtt, közösen próbálják kideríteni a probléma forrását, s keresik az esetleges megoldást. Érdemes tehát tudni: a vonalak a fent említett napokon reggel 6-tól 10-ig és este 18-tól 22 óráig élnek. S a 313-097 és a 313-804 telefonszámokon a hívások (fülkéből is) ingyenesek. Töprengés Az emlékezés ajándéka azonban nem jelent felhőtlen örömet mindannyiunknak. Az elvesztett társ, az eltávolodott gyermek, az idő nap előtt eltemetett szülő az ünnepi készülődés fényében más, régen elfelejtettnek hitt képben úszik be a tudat képernyőjére. Tudatunk, ez a speciális, de időnként torz tükör felnagyítja a szeretett lény hiányát és a bennünk rejlő isteni szikrát jelképező gyertyaláng szokatlan reakciót vált ki azokból, akiknek a lelkiereje megtörik a magány bilincsei között. Eldobott életek Orvosok, pszichológusok a megmondhatói, hogy az ünnepek számukra feszített tempót hoznak, hiszen soha annyian nem akarják önként eldobni maguktól az életet, mint a hirtelen rájuk szakadt magányban. Közismert tény, hogy a szuicidhajlam talán genetikai örökségként is elkönyvelhető. Ám semmiképpen nem magyarázat arra, hogy nagyságrenddel megnő ilyenkor a gyógyszert, italt, vagy ezek kombinációját választók száma. Hogy valójában tényleg el akarják-e dobni az életüket, vagy csak úgy érzik: betelt számukra a pohár, nehéz lenne objektív statisztikával kimutatni. De talán nem is ez a lényeg. Nincs köztünk olyan ember, aki ne játszott volna el a gondolattal: elég, véget vet ennek a cirkuszi komédiának és utána a vízözön. Szerencsére, az egészséges lélekkel megáldott ember a megpróbáltatások idején sem veszíti el a fejét. Azt azonban megkérdezhetnénk legalább az ünnepek táján önmagunktól: észrevet- tük-e a környezetünkben a magányos, a lélek kínjaival bajlódó társunkat? Hányszor kérdeztük meg a másiktól: hogy vagy? És figyeltünk-e a válaszra vagy csak gépiesen daráltuk el a szokványos sablont? S érez- tünk-e valamit — megdöbbenést, netán lelkifurdalást — amikor a környezetünkben valaki mégiscsak kiszállt a mókuskerékből? Vagy a másik ember magánügyének tartjuk, hogy oldja meg az előtte tornyosuló akadályokat? Meddig magánügy, és mikor lép közüggyé elő az ismerős, a szomszéd, a barát, a rokon esete? Garay Gábor írja az Artisták című versében: „a másik létéhez egész létemmel van közöm.” Micsoda metafora! Ott, a kupolában egymás rezdülését, az idegszálak megfeszített küzdelmét is halálpontosan kell ismerniük. Ahhoz, hogy a halálugrás alatt pisszenés nélkül figyelő közönség megkönnyebbült tapssal jutalmazza az összecsiszolt bátorságot. Halálugrás De ha kilépünk sorsunk színpadára, tudjuk-e ugyanezt a teljesítményt nyújtani? Nem bénítja-e meg tetteinket a közömbösség? Nem húzódunk-e csigaházunkba és csak a saját problémáink megoldásán fáradozunk? Bármely vallás tíz- parancsolatának számító etikai kódex a történelem ködébe vesző időkben is azt sugallta az embereknek: segíts, adj önzetlenül, hisz azt úgyis busásan visszakapod. Az azért más lapra tartozik, hogy milyen belső indíttatásból nyújtunk segítő jobbot a szűkölködő- nek: későbbi saját hasznunk reményében, vagy azért, mert akkor ott nekünk lehetőségünk volt segíteni. Az ünnep fényei mögött látnunk kell az árnyat. Hisz a látható világot az ellentétek egysége kormányozza előre: fekete-fehér, szép és rút, jó és gonosz, jin és jang teremt összhangot. Az éppen a napos oldalon állók erkölcsi felelősségét bizonyára senki nem vitatja: észrevenni köztünk a gondok közt sínylődő társat. Akkor talán kevesebben határoznák el magukat a végzetes halálugrásra... jogúságát. Az érintetteket általában a mentők, vagy a rendőrség szállítja be. A detoxi- kálóban levetkőztetik őket, a belgyógyász elvégzi a vizsgálatokat, ellenőrzik az alkoholszintjét. (Ha szükséges, a sürgősségi osztályon elvégzik a gyomormosást.) Lefektetik, hagyják, hogy kialudja mámorát, ami általában eltarthat hat, de tíz, tizenkét óráig is. Maximum egy napot tölthet a beteg bent. A pihenés után az illető saját lábán távozhat, hozzátartozóit nem értesítik. Ha az előírt időn belül nem javul az állapota, vagy komplikációk lépnének fel, akkor elszállítják őt a kórház valamelyik belgyógyászati osztályára. Ä illetékesek azt is elmondták: manapság nem olcsó mulatság egy ilyen kórházi vendéglátás. Maga a kezelés 3000 forint (korábban 1000 volt), a mentők szállítási díja 70 Ft/km, ehhez jön még 500 Ft kocsitisztítás és 500 Ft őrzési díj. Drága a kijózanítás Naponta többen is megfordulnak a detoxikálóban Kialudni a mámort Nyíregyháza (KM - D. M.) — A magyar ember iszik, ha örül, ha bánat éri, meg egyáltalán... Ismerősöm szavai jutnak eszembe, mikor a nyíregyházi kórház kijózanító osztályán, vagy ahogy sokan ismerik, a detoxikálóban érdeklődöm: hogyan teltek az intézmény számára az ünnepek, és milyen esztendőt zártak? Különösen szégyenteli, aki közterületen, nyilvános helyen Harasztosi Pál felvételei veszti el józanságát. Nos, velük találkoznak elsősorban abban a bizonyos kijózanítóban. Mint megtudtuk, karácsony alatt hét páciensük volt, a két ünnep között viszont jelentősen megnőtt a kezeltek száma. Összességében 1994-ben közel 1200-an „élvezhették az intézmény vendégszeretetét”. Sajnos, a nemek közötti arány szinte egyenlő, nők, a gyengébb nem itt is kivívta egyenI "1 Az ünnep(ek) árnyéka Györke László t incs műszer, mérce, l\l mely a szilveszteri A 1 alkoholfogyasztást akár tájegységenként, akár országos pontossággal kimutatná. Az azonban aligha vitatható, hogy ilyenkor a szokásosnál is jóval több fogy a legolcsóbb kábítóból. Ami a viszonylag rendezett családi körülmények között élőknél (hogy azt ne mondjam: akinek van munkahelye, családi fészke stb.) általában a jókedvre derítés egyik — nem biztos, hogy a leghatásosabb — eszköze, az a nehéz sorsúaknái a hétköznapok köddé tételére „szolgálna”, ha épp nem lenne túl veszélyes az egészségre. Emlékszem olyan szilveszterekre, amikor kevés volt a „pia", mégis jó volt a hangulat. És fordítva... A társadalom perifériájára vetett, nem ritkán hajléktalanná, de mindenképpen otthontalanná — a szó teljes értelmében — vált emberek számára egyfajta menekülés a kilátástalanság- ból, ha a pohár után nyúlnak. A kábított és egyébként is rossz közérzetű ember bizony meggondolatlanabb, a nihil számára elviselhetetlenebb. És akkor könnyebben következik be a tragédia. A visszafordíthatatlan. A megsemmisülésnél pedig nincs kilátástalanabb, hisz ahonnan nincs visszaút, már semmit nem lehet jóvátenni. Ott már remény sincs. Reményt pedig csak az élet táplálhat. „Az élet él, és élni akar” — írta Ady. Előtte is megfogalmazták már e gondolatot. És mégis... Hányán és hányán élnek közöttünk, akik egy gyenge pillanatukban — nem ritkán az alkohol hatására — úgy döntenek: elég volt. Soha nem felejtem el nagymamát, aki hál’istennek kilencvenesztendős korában hunyt el végelgyengülésben. Télen, februárban vitte el a kegyetlen kaszás, de azelőtt nyáron még ő gondozta a kiskertet, melyben egy szál gyomot nem lehetett találni. Számára természetes volt az élet. Pedig voltak igen kemény események életében. Több gyermekét is elhurcolták, férjét harminc évvel korábban temette el. Soha nem gondolt másra, csak az életre. Mert számára ez volt a természetes akkor is, amikor pedig kutya nehéz volt... Békességben... ...telt a karácsony és a szilveszter a Szent Katalin Görög Katolikus Szeretetotthonban. A „személyzet” gyermekeinek karácsonyi műsorában gyönyörködhettek az otthonlakók. A negyvenhat bennlakó közül tízen a családjuk körében töltötték a szeretet ünnepét. (KM) Egymillió-... ...hétszázezer forintos állami támogatással hamarosan rendbe hozzák az idősek otthonát Beregsurányban. Elelmiszercsomagot... ...osztottak a nyugdíjasoknak és a 18 éven aluliaknak Pátyodon az ünnepek előtt. Pét hő András polgármester elmondta: több mint 800 ezer forintot költött erre a célra az önkormányzat. (KM) Kisegítette... ...a sóstói szociális otthon a Hit és Erkölcs Kulturális Alapítványt a napokban: az intézetben főzhették meg a 150 adag ételt, amit a rászorulók közt osztott szét az alapítvány. (KM) Otthonra találók Nyíregyháza (KM - Gy. L.) — A Sóstófürdői Általános Szociális Otthonnak (az Etel közi „leányvállalatával” együtt) jelenleg 410 lakója van. Jobbára olyanok, akiknek vagy nincs családjuk, vagy nincsenek „olyan” viszonyban. Jellemző, hogy karácsonyra csak húsz otthonlakót vitt haza a családja. A többiek itt töltötték a szeretet ünnepét (is). Kállai Zoltán igazgató elmondta, hogy a kettős ünnep, de legfőbbképp a karácsony előtt több olyan program is volt, amely feledtetni igyekezett az idős emberekkel magányukat. A katolikus egyház például megszervezte, hogy gyermekek adjanak ünnepi műsort az otthonlakóknak. A Karitasz is felkereste a szociális otthont. Az idős, magányos emberek számára nemcsak az fontos, hogy meleg étel jusson nekik, hanem a meleg szóra, a lelki táplálékra legalább annyira éhesek. Erről az egyházak gondoskodtak. — Próbáljuk családiassá tenni az ünnepeket — mondja Kállai Zoltán. — Akik már évek óta itt laknak, azok, hogy úgy mondjam, beletörődtek a megváltoztathatatlannak tűnőbe. Elfogadják ezt az életformát. Ám, akik új lakók, azokon látom, hogy ilyenkor szomorúbbak, hiányzik nekik a család. Az újévvárás, a szilveszter jó alkalom a számvetésre. Sajnos, a kilátástalan helyzetbe kerültek közül sokan ekkor szánják el magukat a végzetes lépésre. Szerencsére, s talán ez az otthonteremtési törekvésnek is köszönhető, itt nem történt semmi hasonló eset. Igaz, külön programo(ka)t nem szerveztek, mint karácsonyra, ám a menü érzékeltette, hogy ünnep van. Intézményesített pezsgőbontás ugyan nem volt, aki akart koccinthatott az új esztendőre.
