Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-28 / 24. szám
1995- JANUÁR 28., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete 1 11 Lángolnak a fényben a templomok A tervek szépek voltak, a pénz előteremtése azonban nem volt könnyű — Az nálunk természetes, hogy ilyen célra adakozunk — mondja. — Persze, az állami támogatás is elkelne. Kocsis Jánosné nyugdíjas a meghatottság könnyeivel küszködik: — Belső indíttatás volt, a lélek akarata — mondja aztán. — Istenhez fordultunk, benne bíztunk. Látja, férjemet is visszahozta a Teremtő szinte a megsemmisülésből. Hogyne adtunk volna a templomra, hiszen a miénk az, őseink is úgy építették. Elég baj, hogy negyven évig ezt nem tehettük. Dócs István és felesége is nyugdíjból él szerényen. — Mindig istenfélő emberek voltunk — mondja a feleség —, szeretjük, ha rendben van a templomunk. Bodor Miklósné nyugdíjas: — Hittel szeretjük a mi Úrjézusunkat, sajátunk a templom, azt nekünk kell rendben tartani. Özvegy Fodor Pálné nyugdíjas: — Mikor megláttam a felújított templomot, ösz- szetettem a két kezem, hálát adtam Istennek, hogy ezt még megérhettem. A megszólaltatott adakozók között van olyan, akinek 11 ezer forint a nyugdíja. De 15 ezer forint fölötti alig. Valamennyien igen szerény jövedelmüket legfeljebb a kertből egészítik ki. * * * Érdekelt, hogyan valósult meg a gégényiek (reformátusok és katolikusok, hívők és nem hívők) vágya — szakmai oldalról. Felkerestem hát Károlyi Gézát, a lelkész által említett cég ügyvezetőjét. — Mikor megkeresett Szendrey János tiszteletes úr, látván a tiszta szándékot, úgy éreztem, hogy el kell vállalnunk a munkát. Rögtön hozzá kell tennem, hogy ez esetben nem a nyereséget tartottuk elsősorban szem előtt. Mondhatnám úgy is: nonprofit vállalkozás volt. A legaprólékosabb előkészületek után — mint például falminta laboratóriumi vizsgálata — választottuk meg a legmegfelelőbb anyagokat. Szerencsére előkerült az eredeti tervrajz, ezután állítottuk vissza a díszítéseket, hisz azokat az ötvenes években leverték. A falakat a korabeli minták és színajánlások alapján a fehéren kívül halványzöldre és sárgára színeztük, hogy kiemeljük a szép díszítéseket. Meg kellett akadályoznunk a salétromosodás továbbterjedését a falban, ezért a Terrasan vakolatrendszert alkalmaztuk, melynek lényege a só lekötő és intenzív párologtató hatás. Ez a vakolat- rendszer nem zárja le a nedvességet, hanem magába szívja, majd — még így télvíz idején is — elpárologtatja. Nem akarok szakmai részletkérdésekbe merülni, hiszen nem is ez a lényeg, hanem a végeredmény. És még az, hogy a munka egy részét referenciában készítették el, mintegy 270 ezer forinttal olcsóbban, mint egyébként. Ez — ha úgy tetszik — a cég ajándéka. Szép gesztus ebben a profitéhes világban! A templombelső helyreállítása még a jövő „zenéje”. Ha Gégény is úgy akarja — persze, nem ártana némi külső támogatás is — már az idén hozzáláthatnak. * * * Joó Lászlóné jegyző: — Ma Gégénynek 2071 lakosa van. A faluban mintegy 900 nyugdíjas és szociális járadékos él. A munkanélküliek száma megközelíti az ötszázat. Jövedelempótló támogatásban 108-an részesülnek. A költségvetésnek több mint húsz százalékát szociális ellátásra fordítjuk. „Alig tudok Gégényben olyan családot, ahol ne adakoztak volna” — jutnak eszembe a tiszteletes úr szavai. A történet nemcsak azokról szól, akik e riportban megszólaltak, hanem mindazokról, akik e szép álom megvalósításáért bármit is tettek és tesznek — önzetlenül. Györke László Dócs István és felesége. Egy idős házaspár a sok adakozó közül A szerző felvételei A gégényi református templom, amelynek léséért a falu összefogott Á téli, havas tájat beragyogja a nap. A gégényi templomok a fényben szinte lángolnak. Különösen a református, hisz annak külső felújítását nemrég fejezték be. De a görög katolikust is alig két éve. Szendrey János református lelkész két éve került ebbe a rétközi községbe. — A régi templomot, amely nem a mostani helyén állt, a századfordulóra az akkor még egyházas Gégény kinőtte, hiszen 80-100 ember fért csak el benne. Tehát kellett egy új, tágasabb templom. Az 1900-as években Vas Mihály volt itt a lelkész, aki kölcsönöket vett fel, hogy felépíthessék a templomot, a parókiát, és az egyháznak vásároltak 300 hold földet. A mostani templom két tervrajzát Sárospatakon készítette Katona György 1900 és 1903 között. Végül is a második tervrajz alapján épült fel apró módosításokkal. Az építkezést 1903-ban kezdték és még abban az évben be is fejezték. A külseje eklektikus stílusban készült, a belső pedig a szecesszió jegyeit hordozza magán. A templomot az ötvenes években „felújították”. Az idézőjel nem véletlen, hiszen a kor szellemének megfelelően a díszítéseket leverték. Éppen attól fosztották meg, ami széppé tette. — Mikor idekerültem — folytatja a tiszteletes úr —, a parókiát már rendbe hozták. A templomon volt a sor. Először azt gondoltuk, hogy a torony és a tető bádoglemezeit lefestjük. Csak mikor a mester megnézte az állapotát, akkor látszott, hogy sok helyen lyukas, beázik. Megbontás után kiderült, hogy az egész tetőszerkezet felújításra szorul. Megvettük a bádogot, a faanyagot. Kétneri György bádogosmester irányítása mellett a torony és a tető társadalmi munkában a falu hozzáértő lakosságának köszönhetően készült el. Nagy munka volt. Már ekkor érezhető volt, hogy a gégényieknek szívügyük a templom. Ezt a munkát tavaly januárban fejeztük be. A presbitérium úgy döntött, hogy a templomkülsőt, a homlokzatot is rendbe kell hozni. Több vállalkozóval tárgyaltunk. Amellett voltam, hogy olyan szakemberekre bízzuk a felújítást, akik ennek igazi megszépü- mesterei. így kerestem meg az AS Terranova Centrumban Károlyi Gézát. Az ügyvezető igen pozitívan állt hozzá a dologhoz annak ellenére, hogy bizony a pénz még nem volt együtt. Arra kért: az egyházi levéltárban próbáljunk a nyomára bukkanni az eredeti tervrajzoknak, s akkor lehetővé válik, hogy aszerint végezzék el a felújítást. A tervek szépek voltak, a pénz előteremtése azonban nem volt könnyű, hisz a 440 ezer forintos állami támogatás, a még 1992-ben az önkormányzat által erre a célra folyósított 200 ezer forint ekkora munkának nyilván csak a töredékére lett volna elegendő. A költségvetési pénzzel együtt is hiányzott még jócskán a végösszegből. — Csak felső fokokban beszélhetek a gyülekezetről, de úgyszólván az egész faluról — mondja Szendrey János. — Alig tudok Gégényben olyan családot, ahol ne adakoztak volna. Mintegy egymillió-kétszázezer forint folyt be közadakozásból. Nemcsak reformátusok, hanem katolikusok, is adakoztak. * * * Cserépkályha melege fogad Láczayéknál. — Amikor a templom épült — mondja Láczay Lászlóné —, akkor is összefogott a falu. Most sem vagyunk szegényebbek. Mondhatnám, nálunk hagyománya van a közadakozásnak. Megvallom őszintén, én éppen ezért szeretek gégényi lenni. Láczay László nyugdíjas tanár aranydiplomájának díját ajánlotta fel. a km vendége Az egykori szemtanú Cservenyák Katalin — Látni akartál? — emeli rám fürkészve nyugodt, szép szemét, s egy pillanat múlva már huncut mosoly terül el az arcán. Ugyanaz a mosoly, mint alig tíz évvel ezelőtt. Amikor elromlott a lift és ő nagy szatyorral, gyalog jött fel a negyedikre, míg néhány évvel fiatalabb húga bosz- szankodott, s valamelyest lemaradt tőle. — Ezek a fiatalok! — mondta akkor, de csak színlelt rosszallással, mert hát azért mindketten a nyolcvan körül jártak már. Néhány éve nem találkoztunk, de nem sokat változott — bár ezt sohasem ismeri el. És azt sem érti, miért kell őróla írni, hiszen semmi különös nem volt az életében. Végtére is: kinek érdekes az, hogy tavaly ősszel volt ötven éve, hogy 1944. november 8-án Nyíregyházán megjelent a Magyar Nép, lapunk, a Kelet-Magyar- ország elődjének első száma. S a nyomdában ő volt az első berakónő, vagyis az, aki a körforgó gépre feltette a nyomtatáshoz a papírt, aztán ő volt az, aki az első, még nedves lapot kezébe vette, s készre hajtogatta. Akkor talán nem is gondolta, hogy azon a napon egy kicsit történelmet csináltak a nyomdászok. Még az első világháború után állt be tanulónak. Szeretett volna középiskolába menni, de akkoriban csak nagyon keveset vettek fel. Alig egy tucatnyit a jelentkezők közül. Pedig tanító ja szerint eszes lány volt, mondta is a szüleinek: tessék ezt a gyereket beíratni középiskolába, mert jófejű. Első hallásra mindent Ä megjegyez, s visz- szamondja a leckét már az óra végén. Aztán csak nem tanult tovább. Mert valaki meg azt kérdezte tőle: — Mi az édesapád? — Kisiparos — válaszolta, mert édesapjának kocsikerékgyártó műhelye volt. — Akkor eridj te is az iparba — s ő ment. Nem is igen volt más választása. Édesapja korán meghalt, s neki kellett segítenie a családot. — Tudod, milyen fáradságos munka volt az? — kérdezi, s én persze nem tudom, honnan is tudnám. Géppel vágták és kézzel hajtogatták a kinyomtatott újságlapokat. Akkoriban nagy volt a különbség a vidéki és a fővárosi nyomdák között. Kolléganője fel is költözött az édesanyjával Budapestre. Hívták őt is mindenáron, de nem ment. Mert munkaadói meg marasztalták, és nem akarta itthagyni a beteg édesanyját sem. így maradt Gerbár Erzsébet az első berakó Nyíregyházán, a Széchenyi utcai nyomdában Jóba Elekéknél. Néhány év múlva nehezebb idők köszöntöttek a Jóba Elekék nyomdájára, sok gépet eladtak, így Erzsiké néni munkahelyet váltott: a Klafter Nyomdába ment dolgozni, az ott volt, a Takarékpalota átjárójában. Klafteréknál a „világon” mindent nyomtattak. Brossurákat, űrlapokat, tanácsi anyagokat. De most ugorjunk egy nagyot: át a második világháborút, mert arról az időről nem szívesen beszél. Borzalmas volt. S bár a nyomdában megszakítás nélkül folyt a munka, sok gép tönkrement a háború végére. Mégis örültek. Hogy elmúlt. S boldogan vették kezükbe a Magyar Nép első számát. Néhány év múlva új munkahelyre helyezték: lerakatvezető lett a Papírértékesítőnél. A települések jegyzőit ők látták el nyomtatványokkal, az iskolásokat pedig füzetekkel. Innen ment nyugdíjba több, mint harminc évvel ezelőtt. Hát, ennyi az ő élete. — Na, aztán olyat írjatok, hogy bűnbe ne essek! — szól utánam, mielőtt bezárnám a nappali ajtaját. De pillanat múltán már ő nyitja belülről. Kezében a távirányító: — Kapcsoljátok már be a tévét, egy kicsit nézném — mert egy nyomdagép kezelése mégis csak egyszerűbb lehetett, mint ezeké a mai, modern huncutságoké! Gerbár Erzsébet A szerző felvétele
