Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-28 / 24. szám
1995. január 28., szombat HÁTTÉR A honfoglalók is megszerették A panyolaiak először keletnek veszik az Irányt, ha nyugatra akarnak menni Balogh Géza Panyola (KM) — Ha a gazdagságot az jelentené, hogy kinek mennyi a vize, akkor Panyola alighanem az ország leggazdagabb faluja lenne. Ennek az apró,- szatmári falunak három folyó is mossa a határát, a Tisza, a Szamos, a Túr. Ám ez csupán a távlatokban jelenthet gazdagságot, Panyolának ma ez a sok víz inkább hátrány, mint előny. Semmi baj sem lenne, ha nem egy furcsa zsákban élnének, ha Olcsvaapátinál híd ívelne át a Szamoson. Akkor Vásáros- naménytól tíz, Mátészalkától pedig húsz kilométer választaná el őket, Nyíregyházától pedig hatvan. De így, hogy kerülniük kell Tivadarnak, vagy Tunyogmatolcsnak, a távolság majdnem a duplájára nő, hiszen ha nyugatnak indulnak, előbb keletnek kell venniük az irányt. Ásatások A sok, közismert gond ellenére azonban a panyolaiaknak kevesebb az okuk a kesergés- re, mint a velük azonos cipőben járó településeknek, hiszen egyetlen fillér adósság sem terheli a falukasszát. Már pedig ez nagy szó, ha számba vesszük, mi mindent valósítottak meg az elmúlt négy évben. Ma már önálló körzeti orvosuk van, kis patikával, bevezették a gázt, a távhívásos telefont. — Négy évvel ezelőtt, amikor polgármester lettem, s azt találtam mondani, három éven belül vezetékes gázunk lesz, a legtöbben kinevettek — mondja Nagy László. — Persze nem csupán saját erőből értük el mindezeket, kellett az állami támogatás, és a lakossági hozzájárulás is, de az igazat megvallva kicsit még engem is meglepett az a nagyfokú öszA falu kicsi, de a főutca itt szefogás, amit a mögöttünk lévő időkben tapasztaltunk. A Tisza és a Szamos közrefogta zug elnyerte a honfoglaló őseink tetszését is, de egyes tudósok szerint már a magyarok bejövetele előtt is lakott volt. Még valamikor a harmincas években fedeztek fel egy hatalmas, cölöpvárra emlékeztető építményt, legutóbb pedig három éve tártak fel a régészek egy honfoglaláskori falumaradványt a Tisza közvetlen közelében. Tűzhelyeket, kovácsműhelyeket, földbe ásott házakat találtak, de közben elfogyhatott a pénz, az ásatások abba maradtak. Természeti adottság — Mi már annak is örülnénk, ha bemutatható állapotba jutnának az eddig feltártak, sajnos, önerőből ezt képtelenek vagyunk megvalósítani — folytatja a polgármester. — Nagyon bíztunk a világkiállításban, kaptunk is ígéreteket, hogy a feltárt települést beveszik majd a turistáknak ajánlott látnivalók közé, de hát tudjuk, a világkiállítás kútba esett. Mi azonban megtesszük, amit megtehetünk, nem hagysem kihalt Szondi Erika felvétele juk feledésbe veszni az eddigi munkát. Az ásatások szomszédságában, rögtön a Tisza mellett az önkormányzatnak sikerült szert tennie egy két- hektáros területre, ahol egy kis üdülőközpontot szeretnénk létrehozni. Gondoskodva természetesen a honfoglaláskori település védelméről is. A panyolai gazdák a jószágtartásukról voltak híresek mindig. Ha az utóbbi időkben csökkent is a tehenek, bikák száma, azért még ma is jelentősnek mondható állománnyal rendelkeznek. Ezért is született meg a gondolat, hogy alapítaniuk kellene egy új típusú tejfeldolgozó és szolgáltató szövetkezetét. Nagyszerűen indult a megvalósítása, már az induláshoz szükséges tőkét is sikerült összegyűjteniük, de aztán sajnos megfeneklettek. Ha a szövetkezetalakítási próbálkozásaikat nem is kísérte szerencse, azért a jószágtartó gazdák biztonságát mégiscsak sikerült növelniük. Két esztendeje hozták létre a legeltetési bizottságot, s alakították meg a gazdák önsegélyező egyesületét, amely egy érdekes biztosítási forma tulajdonképpen. A tagok befizetnek az egyesület kaszájába egy szerény összeget, s ha netán kimúlik egy tehén, akkor a közös pénztárból kártalanítják. A panyolai, olcsvaapáti földek a növénytermesztésre sem éppen utolsóak, a kaszálók, legelők pedig első rangúak. Persze csak akkor, ha kapnak elég nedvességet, mert ha be- köszöntenek a tavaly nyárihoz hasonló aszályok, lehet bármilyen kövér a májusi széna, augusztusra már ezek a legelők is kiégnek bizony. Ha tehát biztosra akarnak menni, akkor öntözniük kell. Hál istennek vízben aztán tényleg nem szűkölködnek, az Öreg-Túrból vígan locsolhatnak. Éppen e ritka természeti adottságot igyekeznek kihasználni akkor, amikor pályázni akarnak egy öntözőberendezésre, mely átsegítené őket a legszárazabb időkben is. Bármennyire is nagy azonban a jószágtartás hagyománya a Tisza-Szamos zugban, azért a panyolaiaknak is rá kellett jönniük, hogy létezik annál egy kifizetődőbb vállalkozás is. Ez pedig az uborkatermesztés. Ma már meg sem igen tudnák mondani, hány család egészíti ki azzal a jövedelemforrását. Korrekt üzleti kapcsolatot alakítottak ki a Papp-Ker Kft.-vel, mely hitelt is ad az öntöző-, s támrendszer kialakításhoz, s a kölcsönt nem forinttal, hanem a majdani terméssel kell törleszteni. Felfedezik Sajnos, a környékbeli falvakhoz hasonlóan Panyola is öregszik, lélekszáma fogy, de azért a helybéliek reménykednek. Egyszer csak megszakad ez a folyamat, és az ország gazdagabb vidékein élők is felfedezik őket! A rendezett, mégis valami megfoghatatlan melegséget árasztó falut, s a gyönyörű környéket azonban már ma is érdemes felkeresni. Nyírpulli: további fejlesztések Nyíregyháza (KM - Cs. K.) — Manapság leginkább leépítésekről és munkahelyek megszűnéséről szólnak a hírek. A munkanélküliek száma csak dagad, sokaknak kilátásuk sincs a közeli jövőben az elhelyezkedésre. Ezért is jó néha arról hallani, ha egy cég felfutóban van, s munkanélkülieknek nyújt stabil megélhetést. Ezek közé tartozik a Nyírpulli Kft., amely 1993 szeptemberében tizennyolcfős kollektívával alakult, s ma már hetven dolgozót foglalkoztat — tudtuk meg Bereczki Honától, a kft. vezetőjétől. Még több embernek tudnának itt munkát adni, mert szeretnék tovább fejleszteni az üzemet, varrodát nyitni, ahová húsz, de akár harminc asz- szonyt is felvennének. Csakhogy ebben a szakmában nehéz megfelelő végzettségű dolgozót találni. A német tulajdonú cég női kötött pulóverek összeállításával, vegytisztításával, vasalásával és csomagolásával foglalkozik. Hetente fordul a kamion: hozza a varmivalót és viszi a kész árut. Az eltelt jó egy év alatt nagyon sok dolgozót tanítottak be a nagy türelmet, precizitást igénylő munkára, s ehhez igénybe vették a munkaügyi központ bértámogatását is. Tehették, hiszen sok munka- nélkülit vettek fel, akik valamennyien nagyon szép teljesítményt nyújtanak. A munkaasztalokról exkluzív, minőségi termékek kerülnek le, amelyeket egyelőre kizárólag külföldi piacokon értékesítenek. Egyre több feladatot kap a kis kollektíva — naponta 800-1000 ruhadarabot állítanak össze —, s mivel sikerült maradéktalanul megfelelni a megrendelők igényeinek, most már teljes bizalmat élveznek. Jelzi ezt az is, hogy a németek a szabást és össze- varrást is ide szeretnék telepíteni. I” "-» -j o kérem, holnaptól ti- / los a krumplit krumpli Y linak szólítni, minimálisan is kijár ennek a zöldségfélének a burgonya elnevezés. Hogy nézne már ki, hogy egy ilyen drága, értékes élelmiszert csak pórias nevén szólítanak. Nem is beszélve a népi kolompér tájszóról. Egyszerűen sértésnek is veheti ez a külföldi termék. Amerika felfedezésekor nem gondolta volna Kolumbusz, milyen gondokat okoz majd ezzel a terménnyel Magyarország népgazdaságának. Őseink felelőtlen módon elterjesztették nálunk is ezt a növényt, sőt össznépi táplálékká tették. Az idők folyamán már-már a szegényebb Krumpliból burgonya néprétegek szinte egyetlen eledelévé vált, ha húsra nem is tellett, a héjában sült krumplira azért a legszegényebb családnak is futotta. Régen. Napjainkra azonban odáig jutottunk, hogy hiába emelkedett az ára csaknem száz forint közelébe, mégis elfogyott idő előtt és importra szorul az ország. A magyar krumplit megette a krumplibogár, az aszály, a mezőgazdaság átszervezése, no meg a fene. Nem is csoda, hogy ennyi zugfogyasztó mellett a boltokba nem jut belőle. A burgonya a gazdagság jelképévé válhat hamarosan kis hazánkban. Az étteremben amúgy is ritkán étkező vendégre gyanús pillantásokat vethet majd a pincér, ha a burgonyát ezentúl nem főételként, hanem köretnek kéri. Nem a libamáj és a kaviár lesz a kurriózum, hanem a krumpli, ez a szegény kis gumó, ami eddig korlátozás nélkül kerülhetett törve, főve, vagy rosejbniként az emberek asztalára. A rakott krumpliból már évekkel ezelőtt elveszett a kolbász, csökkent a tejföl mennyisége, de mi lesz vele, ha kifogy belőle a krumpli is? Mégis van egy megoldás. Csak egy új Kolumbuszra van szükség, hogy felfedezzen helyette valamilyen más, köretnek való növényt. Hallottam, a tengeri alga például nagyon egészséges és tápláló, ráadásul sok is van belőle. Igaz, nekünk nincs tengerünk, de a Balaton is eléggé algásodik, hátha jó lenne az is h'umpli helyett. Vagy visszatérhetnénk újra a puliszkára, hiszen azzal is telik a gyomrunk.-m—f gy bizonyos, a közelÍ-I jövőben senki sem 1—J fogja leduszizni a krumplipürét, s nem valószínű, hogy ezen a növényen hizlalják a malackát télire. Vk Agrárjövő Nyéki Zsolt zomorú vagy örven- V detes, de tény: az kJ erőltetett iparosítási korszak megkímélte térségünket, s a jelek szerint a közeljövőben sem számíthatunk jelentősebb ipari beruházásokra. Ugyanakkor földrajzi fekvésünkből eredő előnyöket sem tudjuk igazán kihasználni, a regionális kereskedelmi központ megteremtését célzó törekvések még gyerekcipőben járnak. Ilyen körülmények között a megye és polgárainak többsége csak a mezőgazdaságra támaszkodhat gondjainak enyhítésében, legyen szó gazdaságról, szociálpolitikáról, térségfejlesztésről, vagy akár az egyén boldogulásáról. A siker alapja mindegyik esetben a megfelelő mező- gazdasági alapismeretekkel rendelkező egyén, a kiműveltfő, a szakmai alapfogások mellett átfogó ismeretekkel is rendelkező gazda. Mert az már régen nem titok: az áru becsületes megtermelése nem elegendő az üdvözüléshez, a gazdálkodók nyakába szakad az értékesítés gondja is, de legalábbis gondoskodniuk kell róla. Ilyen determinált környezetben külön figyelmet érdemel az agrároktatás, s e téren megnövekedett felelősség hárul a kormány meghosszabbított karjaként funkcionáló önkormányzatokra. A mezőgazdászok, technikusok képzésében alapintézménynek számító mezőgazdasági szakközép- iskolák azonban nem igazán őrzik a gondoskodó kezek nyomát, megyénk székhelyén egyenesen létfenntartó küzdelem mellett folyik az oktatás. Pedig a logikusan gondolkodó azt várná el: a lehetőségekhez mérten a legkorszerűbb eszközökkel, berendezésekkel látják el az intézményt, hogy a felnövekvő generáció ezeken sajátíthassa el a szakma mesterfogásait, s még véletlenül se távozzanak a végzősök a „Tanár úr, megtanultam kapálni” keserű szájízével. Már régen bebizonyított tény, hogy a tudásszint növelésére fordított energia ha hosszabb távon is, de mindig megtérülő befektetés. Ezt önkormányzataink új testületéinek sem szabad szem elől téveszteni a koncepciók kidolgozásánál. — Olyan rövidek a szünetek, hogy még egy cigit sem tudunk végigszívni... Ferter János rajza Lobogó emléktüzek Dankő Mihály A ll. Magyar Hadsereg áldozataiért gyújtottak emléktü- zet a napokban a pákozdi a Doni Emlékkápolnánál, a doni áttörés 52. évfordulója alkalmából. A túlélők, az egykori bajtársak, az emlékező hozzátartozók ily módon rótták le kegyeletüket azokért, akik életüket vesztették a harcok során. Raka- mazon nemrégiben az el- hurcoltakért mondtak misét, Pátyodon emlékművet avattak. Évtizedek óta palackba zárva feszült az elfojtott bánat. Amiről addig csak suttogva beszéltek, most ezernyi torok kiáltotta világgá. A kis patakok folyóvá duzzadtak, az apró itt-ott felhangzó sóhajtások oldalas újságcikkekké, könyvekké nőtték ki magukat. Akik túlélték a nagy kohók égető tüzét, egyszerre mindenki el akarta mondani, miben volt része, hogy befolyásolta a sorsát a „nagy kaland”. Sokan féltek — mert sajnos volt rá példa —, a bajból, a bánatból az ügyesek pedig tőkét kovácsolnak. Féltek, mert emlékeztek egykor, hirtelen mennyi partizán lett, s most is forradalmárok és elhurcoltak kezdtek teremni minden bokorban. A kimondatlan fájdalom még nagyon sajgóit az özvegyek, anyák és gyerekek emlékezetében. Hogyan szenvedtek, haltak meg hozzátartozóik a doni mínusz 40 fokban, vagy fogságba esve hogyan vitte el őket a lágerek tizedelője, a kolera. S mikor már azt hitték mindennek vége, hogyan terelték őket marhavagonokba, hogyan omlott rájuk a szénbánya. A történelmünk fekete fátyollal borított napjaihoz épp úgy hozzátartozik a Don-kanyar és a dom- bászi tárnák, mint Muhi, Mohács vagy Isonzó. Aztán az utókor, a túlélők megtalálták a módját, hogy emlékezzen. Sírkeresztek, márványtáblák, kőbe vésett obeliszkek hirdetik mindenütt a tiszteletet. S azóta sem hervad el a virág, s gyakran lobog gyertyaláng az emlékműveknél. M.
