Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-27 / 23. szám
1995. január 27., péntek HATTER., Diploma nélkül nem megy Három sors, három pályakép • Képesítés pedig kell • A posztját biztosnak véli Kállai János Újfehértó, Beszterec (KM) — A pedagógus pálya presztízsének nemigen használt, amikor — leggyakrabban a kényszerítő szükség szorításában — egyre-másra alkalmaztak oktatási intézményeink képesítés nélküli nevelőket. A személyi feltételekben támadt lyukakat aztán hol így, hol úgy tömködték be a nehéz helyzetű iskolák vezetői a gyakran frissiben érettségizett, de a tanár-tanítóképző felsőoktatás rendszerét még csak el sem kezdett „képnélküliekkel”. Közülük aztán sokan megmaradtak a szakma vonzáskörében, mi több: végigjárván a diplomaszerzés munka melletti rögös útjait, eredményes ok- tatóivá-nevelőivé lettek a felnövekvő generációknak. Fogyatkozóban — Régebben nálunk is sok volt a diplomával nem rendelkező, de pedagógusi munkakörben alkalma zott dolgozó — mondja Pallai Agnes, az újfehértói 4. Számú Általános Iskola igazgatója. — Az idei tanévtől a szó hagyományos értelmében már nincs egyetlen képesítetlenünk sem. Az iskola szabadidőszervező feladatait Cserbán _________ Andrea látja Gupcsi Gabriella el. A huszadik életévében járó lány a helyi gimnáziumban érettségizett. — A vizsga évében, 1993- ban, azonnal jelentkeztem a nyíregyházi főiskolára. Történelem-hittanári szakra. Nem sikerült bejutni. Próbálkoztam képesített mérlegképes könyvelői tanfolyammal is, de végül egy általános iskolában kötöttem ki, ahová — csakúgy, mint a jelenlegi munkahelyemen — szabadidő-szervezőnek vettek fel. Egy évig intéztem a gyerekek délutáni program-koordinálását; moziba, színházba, múzeumba vittem őket, no meg alkalmanként bevontak az iskolai adminisztrációs feladatokba. Andrea, mint megtudtam, 1994-ben újfent jelentkezett az egyszer már megcélzott szakpárra. Ismét elutasítás. Pedig a történelem a kedvenc tantárgya volt mindig, de úgy látszik: az üdvösséghez nem volt elegendő. Munkahelyet változtatott: átjött a 4-es suliba, szabad időt szervezni. — Jó, hogy azzal foglalkozhatom, ami ténylegesen a feladatkörömbe Urbán Róbert tartozik. A terhelésem hullámzó, de mindig van mit csinálni. Kiveszem a részemet a bábszakkör munkájából is. Szeretek itt lenni. A fizetésemből biztosan nem fogok meggazdagodni, a B2 kategória egyes fokozatába soroltattam be, jogosan, hiszen csak érettségim van. De még nem adtam fel! Harmadszorra rugaszkodom neki a felvételinek; most már tanító szakra. Nappali tagozatra. Nagyon akarom, hogy összejöjjön a dolog. Diplomát kell szereznem. latom, hogy megéljek belőle. Munkanélküliként értesültem a besztereci napközis nevelői lehetőségről. — Most itt vagyok. Pedagógiai asszisztensnek közvetítettek ki, de a feladataimról vajmi keveset tudtam, itt mondták el, mi a teendőm. Rendet tartok az ebédeltetésnél, délután kettőtől pedig a házi ' ladatok elkészítését ellenőrzőm, kikérdezem a leckét; a harmadikosoktól éppúgy, mint a nyolcadiko- Hozzájuk osztottak Nem kedvelte A besztereci általános iskolába — a megyei munkaügyi központ közvetítésével és engedélyével — közhasznú munkásnak vették fel Urbán Róbertét. Ő szintén 1993-ban érettségizett a nyíregyházi Bánki Donát Szakközépiskolában, autószerelő szakon. A besztereci fiú teológusnak készült, de mivel a tervét nem tudta megvalósítani, a Bánkiban maradt a technikusi évfolyamon, ahol bizonyítványt szerzett. — Úgy éreztem, elég volt a tanulásból. Dolgozni akartam, de nem autószerelőként. A bánkis években nem igazán kedveltem meg a szakmát. Úgy érzem, kevés a gyakorsoktól. be... Róbert szavaiból kisilabi- zálható: vannak kételyei, vajon alkalmas-e egyáltalán ezekre a feladatokra. A továbbtanulás, mint cél nem lebeg előtte. Az autószerelést illetően sem izmosodtak meg elképzelései. Maga bökte ki: nem lennék jó tanár. A teológia? Arról sem gondolkodik már perspektívaként. Húszéves mindössze, s a jövőről szűkszavúan ennyit mond: ha itt kitelik az esztendő, tovább- állok. — Van azért, ami engem is érdekel — jegyzi meg sokat sejtetően. — A tételes vallással nem, de a Bibliával sokat bíbelődöm. Forgatom, ér- telmezgetem, amikor csak tehetem. Valami jótékonysági, karitatív elfoglaltságot el tudnék képzelni magamnak. Sok az elesett ember, rajtuk segíteni szeretnék. Legyen így, Róbert! — fogalmazom meg búcsúzás gyanánt. A haramadik sors (vagy életvonu lat) talán a legegyszerűbb. Gupcsi Gabriella — Róbert munka- Cserbán Andrea társa — 1992- Harasztosi Pál felvételei kalmasság. No, ben kezdett meg az igazolt dolgozni Beszterecen. A vá- végzettség kell ahhoz, hogy sárosnaményi lány 1991-ben kiegyenesedjenek ezek a gir- érettségizett a fehérgyarmati be-gurba, fiatal életutak. gimnáziumban. Két pontja hiányzott, hogy felvegyék a nyíregyházi tanárképző magyar-orosz szakára. — A sikertelen próbálkozás után egy évet kihagytam. Otthon voltam. Újsághirdetésből tudtam meg, íiogy napközis nevelőt keresnek a besztereci iskolában. Mindig szerettem gyerekek között lenni, velük foglalkozni, így hát jöttem. 1993-ban ismét nekiduráltam magamat a felvételinek. Magyar-tanító szakra. Sajnos, az ének-zene alkalmasságin kiestem. Gabriella visszafogottan határozott szavaiból kitetszik: változatlanul pedagógus szeretne lenni. Igazgatója szerint igencsak alkalmas a pályára, csak hát az a fránya alkalmassági ne lenne! Tanulni és a tudást átadni — egyik dolog sem riasztja. Bizonyítani akar. Talán ezért is végezte el a főiskola szervezte egyéves pedagógiai asszisztensi tanfolyamot. Szakdolgozatot írt, záróviszgázott, de magáról a kurzusról nem beszél valami hízelgőén... Alkalmas lennék — Az iskola meghosszabbította a szerződésemet, úgy érzem, számítanak rám. Maradni szeretnék, de tisztában vagyok azzal, hogy ehhez nem elegendő a tanfolyami bizonyítvány. A posztomat egyelőre biztosnak vélem, hiszen nem tolonganak a diplomások a besztereci napközis státusra. Csak egy példa: két hónapig két álláshely feladatkörét láttam el. Pillanatnyilag azon töröm a fejemet: milyen tanári szakkal próbálkozzak. Az énekhangom ugyanis továbbra is „el fog zárni” a tanítói hivatástól. Pedig tudom: alkalmas lennék rá. Igen. Az al-m—T gyszer volt, hol nem t-j volt... Ma már így 1 J kezdődnek az igaz történetek is. Nincs bennem semmilyen különleges nosztalgia, csak azért említem, mert mély nyomot hagyott bennem. Amikor a hetvenes évek elején Moszkvában töltöttem néhány hónapot, az első időszakban nagyon meglepett, hogy milyen fürgévé válnak a bottal járó nénikék, ha a zebrán közlekednek. Tűnődtem, vajon az öregséggel járó bot nem igaz, vagy mélyebb okok húzódnak meg a jelenség mögött. Aztán rájöttem, hogy valódi a bot is meg az öregség is, mert a gyalog- átkelőn való haladás hétköznapi élet-halál harc volt a javából. Itthon eddig mindig nem titkolt büszkeséggel említettem, hogy én milyen udvarias vagyok. Ha közeledik egy autó, bal kézzel — jól láthatóan — intek: haladjon nyugodtan. Könnyebb nekem megállni, mint neki. A volán mögé képzeltem magam, és azt gondoltam: ez az egyetEgy tévedés története len helyes megoldás. Önelégülten vettem tudomásul, a magam szerény eszközeivel hozzájárulok az udvariasabb közlekedés kialakulásához. S ha mindenki követi majd a példámat, nem lesznek többé a zebrán elütött gyalogosok. Ilyen egyszerű az egész. Aztán, amikor olyan országba vetődtem, ahol a közlekedés valóban része a morálnak, s eleven alkotóeleme a magatartás kultúrának, rájöttem, eddig nagy tévedés áldozata voltam. Bámészkodó turista voltam, aki egy egész életre gyűjti az élményeit. At kellett mennem az úttesten. Már megtettem néhány lépést a zebrán, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy hatalmas, Búd Spencer-i kamion száguld felém a jobb oldali sávon. Jobb a biztos, gondoltam magamban, s szabad utat engedtem. A sofőr azonban megállt, s nem volt hajlandó megmozdulni. Kénytelen voltam élni a gyalogátkelő biztosította jogommal. Amikor ez több alkalommal megismétlődött, be kellett látnom, hogy a gépkocsi- vezetők magatartása nem a véletlen műve. Ók így közlekednek. Nincs idegesítő tülkölés a csúcsforgalomban, elvétve tapasztalni az erőszakosságot, a lóerők versenyét. Talán azért, mert az életből nem hiányzanak azok a terepek, ahol meg lehet mutatni: ki a legény a gáton... A közlekedés azonban nem lehet az ideges emberek levezető pályája. Mindenki ott vesz részt a forgalomban, ahol él. Keserű példáim, negatív tapasztalataim tehát elsősorban megyebeliek. Úgy látom, a legtöbb autós KRESZ könyvének lapjait elsodorta a szél. Alig van, aki irányváltoztatáskor, sávváltoztatáskor indexek Sőt! A legújabb divat szerint a belső sávból (ahonnan balra kellene) kanyarodnak jobbra, mert túlságosan hosszú a sor. A legtöbb autós ott áll meg, ahol lehet, de ott is, ahol tilos. A gyalogátkelőnek pedig végképpen nincsen becsülete. Cikáznak a gépkocsik a gyalogosok között. S ha az egyik sávban véletlenül megáll valaki, a másikban biztosan elhúz mellette egy autó. Amikor este bezárom a garázs ajtaját, átsuhan rajtam: szerencsém volt ma is, megúsztam baleset nélkül. Nem gázolt el senki, nem jött belém egyetlen autó sem oldalról vagy hátulról. Szerencsés ember vagyok. Félre bú és bánat. Tölthetek magamnak egy pohár bort. Minden okom megvan az ünneplésre. Nem a pohár bor tette, de hirtelen megvilágosodott az elmém: rájöttem, amikor Magyarországon előzékenyen magam elé engedem az autót, voltaképpen félek. Félek, mert egyáltalán nem bízom abban, hogy megadja nekem az elsőséget. S attól is, hogy erről nem lesz módom meggyőződni. Rövid élet Orémus Kálmán A zt mondják, a külföldiek nem értik, miért ilyen pesszimista nép a magyar, amikor a nálunk sokkal rosszabb körülmények között élő népek is jobban bíznak a jövőben. Való igaz, szinte divattá vált nálunk a panaszkodás, s nem csupán a sanyarú körülmények között élőkre jellemző, hanem azokra is, akiknek igazán van mit a tejbe aprítani. Jó lenne persze most már tudományos alapossággal megvizsgálni, mi lehet ennek az oka. Mert hogy a borúlátás nem véletlen, azt bizonyítják egy egészségügyi felmérés nemrég napvilágot látott döbbenetes eredményei is. Például, hogy a Magyarországon ma megszülető fiúgyermekek átlagosan 65 évig fognak élni, de a falun élők kilátásai még ennél is rosszabbak öt évvel. Még elkeserítőbbek ezek az adatok, ha nemzetközi összehasonlításban vizsgáljuk őket. Hiszen a hetvenes évek elején életkilátásainkat tekinve még egy szinten álltunk a finnekkel, az osztrákokkal, most pedig az előbbiektől hét, az utóbbiaktól pedig öt évvel maradunk el. Persze tudom, válságos időket élünk, mellyel együtt jár az önpusztító életmód, a stressz. Am biztos vagyok abban, hogy egy nép egészsége nem csupán gazdasági kérdés. Aligha kétséges ugyanis, hogy éljen bármilyen nehéz körülmények között, ha egy nép látja a célt, a fényt az alagút végén, akkor bízni fog a jövőben és tenni is akar érte. Am ha csak azt halljuk, hogy meg kell húzni azt a bizonyos nadrágszíjat, de nem mondják, hogy meddig, akkor aligha lesz okunk az optimizmusra. Igaz, ennek a népnek már elég nehéz ígérni. Mert aki ennyiszer csalódott, az csak annak hisz, amit lát. Lassan már ezt lyukaszthatjuk... Ferter János rajza Sántító elemzés Balogh József-m-jr ét alakuló statisztika iú adatai kerültek a ke- J. \_ zembe a minap. Egyik arról szólt, hogy a megyében csökkent a szabálysértések száma, a másik meg arról: tavaly lényegesen kevesebb bűncselekmény történt a megyében, mint akár az azt megelőző évben, a három-négy évvel korábbihoz pedig szinte már nem is hasonlítható. Az ember azt gondolhatná: nincs mese, ha két oldalról is ilyen információ érkezik, akkor annak már igaznak kell lenni, vagy valahol meghamisították az adatokat. Esetleg jószívűek voltak a jogalkalmazók. Nemrég a megyei Köz- igazgatási Hivatal vezetőjével beszélgettem ellenőrző tevékenységükről és tőle hallottam a következőt. Az mondja: hivatalának nem csak fellebbezések esetén kell ellenőrzéseket tartani, hanem minden olyan esetben, amikor hivatalból vagy egyéb módon tudomásukra jut, hogy törvénysértő gyakorlat alakult ki, illetve olyan tevékenységet folytatnak, vagy éppenséggel nem folytatnak, amely jogellenes, mert ilyenkor közösségi érdek sérül. Hogy kerül egymás mellé az érdeksérelem és a szabálysértés? Úgy, hogy sántít az a statisztikai elemzés, amely azt a követkéztetést vonja le például az 1993- 94-es statisztikából, hogy a megyében javul az önkéntes jogkövetés, hiszen a szabálysértések száma egyre kevesebb, a kiszabott bírság majdnem a fele, mint a ’90-es évek elején. Mert itt egyszerűen arról van szó, hogy nem mernek feljelenteni, nem mernek bírságolni, hiszen egy kistelepülésen, ahol a 4-500 lakos szinte mindennap találkozik egymással és a hivatal dolgozójával is, ahol nagyon közeláll az ügyintéző az elkövetőhöz, ott nem biztos, hogy kellőképp érvényesülnek az együttélésre, a rendre vonatkozó szabályok. Ezért gyakori aztán, hogy egy figyelmeztetéssel lezáiják az ügyet, s ez egyeseket arra ösztönöz, hogy ha nincs szankció, akkor szabad a gazda, úgysem lesz következménye. Ami a bűnügyeket illeti, talán egyszerűbb a helyzet. Lehet, hogy kevesebb az esetek száma, de nagyobb a hangja, mert nyilván többet beszélünk egy fényes nappal elkövetett fegyveres támadásról, mint egy kocsmai verekedésről. Ha egyáltalán van még aki annyit képes költeni italra, hogy utána verekedni támadjon kedve. mmm — í I X«T *Y* 1 11 m BftlÉiMÉi ilÉMÉIÉli
