Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-25 / 21. szám
1995. január 25., szerda HÁTTÉR Kelei-Magyarország 3 Gyümölcskosár a nappaliban Egy parasztember beszélt a gyönyörűen karbantartott kertjéről: szeretni kell! Oly kívánatos, hogy meg kell enni... Harasztosi Pál felvétele Nyéki Zsolt Nyíregyháza (KM) — Vitathatatlan tény, a magyar gyümölcstermesztés hozammutatói nem is olyan régen magasabb értéken álltak, s hogy napjainkban a mutatók pörgése a zuhanó repülőgép műszeréhez hasonló süllyedést jelez. Viszont azzal a jóslattal sem vitatkozik senki, mely szerint a mélyrepüléssel küszködő ágazat a jövőben is emberek százezreinek segít megélhetési gondjaik enyhítésében. Sokan és sokféleképpen magyarázzák, miért jutott mélypontra a magyar gyümölcs, s benne központi helyet elfoglaló alma termesztése. Törvény- szerű, megállíthatatlan folyamatnak vagyunk szemlélői, vagy tehetünk azért valamit? Van-e jövője egyáltalán a családi költségvetést kiegészítő kiskerteknek? A válasz több szakember megfogalmazásában sem tűnik egyszerűnek. Értő kezek — A téli alma jövedelmezősége az elmúlt néhány évben drasztikusan lecsökkent — szögezi le a szigorú tényt Szentpéteri József, aki mint Kemecse polgármestere, az Alma Terméktanács elnöke, s mint ültetvénybirtokos több oldalról is érintett a gyümölcs-, illetve az almatermesztés kérdéseiben. — Ennek több oka van: egyrészt a termelés költségei többszörösére növekedtek, a felvásárlási árak azonban nem követték ezt az ütemet. A termelői szférában szükségszerűen bekövetkezett a tulajdonosváltás, de emiatt az ültetvények többsége kikerült a szakértők kezéből. Az ültetvények elhanyagolt, elöregedett állapotban nem teremnek, az egy kilogrammra vetített termelési költség irreálisan magas. Az új és tapasztalatlan tulajdonosok szövetségeinek, érdekvédelmi szervezeteinek kiépítése lassan halad, s nem áll rendelkezésükre megfelelő anyagi háttér a termesztési vagy értékesítési problémák megoldásához. Ugyanakkor a felvásárlói és feldolgozói kör nagy része sem elég tőkeerős ahhoz, hogy megfinanszírozza a termés átvételét. — A jövőt illetően — mert hiszem, hogy van — megyénkben nincs létjogosultsága az aranykorszak 22-23 ezer hektáros gyümölcsöseinek. Megfelelő fajtaösszetételű intenzív ültetvényekre van szükség, a telepítések állami ösztönzésénél pedig nem elegendő az egyszerű kamattámogatás. A telepítésekkel párhuzamosan el kell indítani a hűtőtárolók rekonstrukcióját a céltárolás érdekében. Az 11,2 millió tonnás almatermés ma már rémálom, ez csak a hazai árak letöréséhez vezetne. Ma az ország mintegy 500-600 ezer tonnás termést bír el, fő termőtáj továbbra is megyénk marad, de eredményesen csak az termelhet, aki valóban ért hozzá. Csak selejtezés — Mindenképpen van jövője megyénkben az almatermesztésnek, az ágazat mélypontja csak átmeneti — látja optimistán a helyzetet dr. Kovács Géza, aki az anarcsi Felső- Tisza-vidéki Almafeldolgozó Kft. igazgatója, s az Alma Terméktanács elnökhelyettese egyben. — Kérdéses, hogy a termőfelület és a termésmeny- nyiség csökkenése miatt kialakult elmúlt évi magas felvásárlási árak mennyire tartják magukat. A fajtaváltás szükség- szerű, de talán nem ez a legsúlyosabb probléma, hiszen az étkezési alma exportjánál legnagyobb partnernek számító Oroszországban és a FÁK tagországaiban a jonatán az első számú kedvenc. Ezt kiegészíteni csak hasonló tulajdonságú fajával lehetne, s a fizetőképes kereslet olyan nagy, hogy nincs az a mennyiség, amit ne tudnánk most eladni. Fejszére tehát csak abban az esetben van szükség, ha a gyümölcsfa elöregedett, s nem lehet rajta elérni a minimálisan elvárható terméshozamot. Ellenkező esetben csak bosszúságot okoz a gazdájának, hiszen ő a termelési költségeiből indul ki, pedig az adható ár a világpiaci árak visszaszámlálása után jön ki. — Az ipari alma esetében teret nyernek a kettős hasznosítású fajták, de ehhez változtatni kell a művelési módjainkon. Az új telepítések kormányzati támogatására jelenleg folynak az egyeztető tárgyalások, s minden jel arra mutat, ebben az évben napvilágra kerül az új, a korszerű ültetvények létesítését segítő rendelet. Az országban 6-700 ezer tonna almára van szükség, ebből 120-140 ezer tonnát adhatunk el étkezési almaként, 40 százalékot dolgozhatnának fel a léüzemek, a maradék pedig belföldi fogyasztásra kerülhetne. Ehhez nagyon fontos az alma fogyasztási kultúrájának visszaállítása egységes piaci terítése. Bízni a jövőben Mintha csak ezt erősítené meg Sallai Pál véleménye is, aki a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Növényegészségügyi és Talajvédelmi Állomás igazgatójaként, s az alma integrált növényvédelmének fejlesztésével foglalkozó nemzetközi kutatócsoport tagjaként viseli szívén az alma sorsát. — A jelenlegi helyzetben megkerülhetetlen a hazai piac felértékelése. A jelentősebb almatermesztő országok szállodáinak halijaiban gyümölcskosár fogadja a vendégeket, mint ajándék. Természetesen ez is benne van a szobák árában, de ez csak egy mód a gyümölcs hazai fogyasztásának növelésére. Hazánkban a friss fogyasztással legfeljebb a pálinka tartja a versenyt, hiányoznak megyénk éttermeinek kínálatából a tájjelegű ételek, amelyek alapanyaga az alma. — Az almatermesztésünket jelenleg az eszköztelenség jellemzi, nem hatékony a termelés, nincs tőke az egyéves termesztési ciklus megfinanszírozására. A szaktanácsadói hálózat és az érdekvédelmi szervezetek a kormány támogatása nélkül nem indulnak be, hiszen a termelő addig nem áldoz pénzt ezekre, míg abból nem lát konkrét hasznot. Anyagi hozzájárulás nélkül viszont a szervezetek nem működnek hatékonyan, így a kezdő impulzust az államnak kell megadni. És ami a legfontosabb: nem árt időnként felhívni a figyelmet a gondokra, de a jót, a biztató jeleket, a lehetőségeket, az alagút végét sem szabad szem elől téveszteni! Számos sikeres exportot bonyolítottunk le az elmúlt évben, s olyan helyekre is, ahol eddig nem voltunk jelen, az újfehértói kutató állomás nemzetközi kiállításon ért el díjat fajtakísérleti eredményeivel. Egy őstermelő, egy paraszt ember beszélt a gyönyörűen karbantartott almáskertjéről így: szeretni kell! Y y sz<*Utál meg, csak l—A nem a Hiltonban? — A A kérdeztem nyíregyházi ismerősömet, akivel a minap a Nyugati pályaudvar előtt futottam össze. Bólintá- sából arra következtettem, hogy veszi a lapot. Aztán ugyancsak meglepődtem, amikor kiderült, tényleg az ország egyik legelőkelőbb, legdrágább szállodájában, a Hiltonban lakik, ahol a kétágyas szoba ára egyetlen éjszakára megközelíti a harminc-harmincötezer forintot. Nem én fizetem, nyugtatott meg ismerősöm, egy volt iskolatársam, aki rokoni és egyben üzleti látogatásra jött haza Ausztráliából. Az üzleti ügyei miatt, szülővárosán Nyíregyházán kívül a fővárosban is tölt néhány napot, meghívta régi jó barátját, iskolatársát, hogy töltsön vele néhány napot a fővárosban. Nem szeretnék visszaélni régi jó ismerősöm bizalmáSegítő kezek val, nem kértem ugyanis a hozzájárulását, hogy a nekem elmondottak egy részét közreadhassam. Csupán beszélgettünk, örültünk egymásnak. Néhány apróságot azonban — így ismeretlen szereplőkkel — mégis továbbadok, amit az egykori nyíregyházi földi tapasztalt mostani néhány napos itt- tartózkodásakor. Az szinte szóra sem érdemes, hogy először a reggeli árát is ki akarták fizettetni velük a szállodában, holott ez benne van a nem éppen filléres szállásdíjban. Az is szinte mellékes, hogy ha az itthoni iskolatárs, barát foglalta volna a szobát a saját nevére, az csaknem a felébe kerülne, mint a külföldi állampolgár számára. Ha ilyen a tarifa, ilyen. Ezen is túl lehet jutni. De akadt néhány dolog, amin — hogy a köznyelvi sablonnal éljek — ugyancsak kiakadt a távolra szakadt hazánkfia. Ez pedig a magyar partnerek lezsersége, pontatlansága, akikkel üzleti ügyekben találkozott. Egyetlen esetben sem tartották magukat a megbeszélt időponthoz, nem voltak felkészültek, s még az üzletkötésnek legfeljebb a halvány körvonalai kezdtek csak kirajzolódni a hevenyészett tárgyaláson, a magyar üzletemberek máris úgy vélték, nyeregben vannak, már-már diktálni szerették volna az általuk kigondolt feltételeket. Ez a stílus merőben idegen a nyugati üzletemberek számára, magyarázta az ausztráliai vendég, aki egy bizonyos szakmai területen szerzett nemzetközi tapasztalatait is szerette volna megosztani a tárca magyarországi képviselőivel, ha azok igényt tartottak volna rá. Nem tudom milyen alapon akarják a magyar üzletemberek nyugati befektetéseket, üzletkötéseket, ha minduntalan elodázzák, elhessegetik a felkínált lehetőségeket — kérdezte az ötödik földrészen élő, jelentős nemzetközi üzleti kapcsolatokkal rendelkező barátunk. A magyar privatizációs, üzleti gépezet adhatna választ a sajnos nem egyedüli kérdésre, amely sok külföldi szemében nehézkes, esetleges, s olykor valamilyen újraéledt magyar virtus jóvoltából még pökhendi is. Ezek után pedig ne csodálkozzunk, ha egyre több külföldi gondolja azt, süljetek meg a saját zsírotokban. így aztán könnyen magunkra maradhatunk, ha eltaszítjuk a felénk nyúló segítő kezeket. Januári eső Sípos Béla A lapvetően télpárti vagyok. És nyárpárti. Meg szeretem, amikor az évszakok szabályosan, váltva követik egymást. Nem folyik egybe az ősz a téllel, amikor elkülönül a tavasz a nyártól. Télen legyen hideg, akár mínusz tíz, tizenöt fok is, hóval, jéggel, nyáron pedig harminc fok, időnként záporral, zivatarral. Mert le kell verni a port, és a csapadékra minden évszakban nagy szükség van. Azt hiszem nem vagyok ezzel a teóriával egyedül, minden bizonnyal többen valljuk ugyanezeket. Am mostanában ugyancsak megfordultak az évszakok, a mai gyerekek majdhogynem kuriózumként élik meg a havat, s ha éppen van néhány napig hó és jég, azonnal szánkóznak és korcsolyát húznak. Ezek a gondolatok kedden hajnalban értek meg bennem, amikor arra ébredtem, hogy csorog az eresz, s kis túlzással, zuhog az eső. Miközben a félhomályos íróasztalon január 24-ét mutatott a naptár. Január és eső. Egyre megszokottabb párosítás ez, sajnos. Mert ugyan tavasz- szal és nyáron a gazdálkodók imádkoznak a csapadékért, télen ugyancsak örülnek, ha esik, de nem az eső. Ilyenkor a hideg és a hó kell. Az őszi vetés még úgy alszik, mint a mormota, pontosabban aludna, ha nem csapná be az időjárás. Mert becsapja a gyümölcsfákat, a hóvirágot és az orgonát is. Van olyan házak közötti védett terület, ahol már pattanásig feszültek a rügyek. Épp csak egy piciny napsugárzás hiányzik, s szétbomlanak a levélkék. Várjuk az időjárás megváltozását, hogy a hó védőtakaróként borítsa be a földeket, s a tavaszi olvadáskor szépen lassan minden csepp víz a talajba szivárogjon, s onnan táplálja a fejlődő növényeket. A gondos gazda már most gondol a tavaszra, a nyárra. A felkészülés ideje ez a tavaszi munkákra, a sok évi szárazságot nem feledve az öntözésre. Mert lett légyen bármennyi csapadék — hó vagy eső—a télen, oly száraz a talaj, amit csak mesterséges esőztetéssel lehet- (ne) pótolni. Olvadáskor ezt nem szabad kifelejteni a számításból. — Atyaúristen, Boris! Mi megtermeltük és odaadtuk egy húszasért... Ferter János rajza Üres pártkassza...!? Kovács Éva A legfrissebb hírek szerint az Állami Számvevőszék kezdeményezi az Országgyűlés illetékes bizottságainál, hogy a jövőben a pártok költség- vetési támogatását ne csak politikai támogatottságukkal hozzák összefüggésbe, hanem gazdálkodásuk átláthatóságával is. Az ASZ ugyanakkor azt is javasolja az illetékeseknek, járjanak el azon pártokkal szemben, akik nem tartják be a törvényeket, csökkentsék a nekik nyújtott állami támogatást. A mulasztók közül a legtöbb fényt, legnagyobb nyilvánosságot, ezáltal talán a legsúlyosabb büntetést is a Parlament egyetlen független képviselője, a Zwack Péter vezette Vállalkozók Pártja kapta, ők közel hatmillióval sárosak. A másik nyilvánosan sokat emlegetett adós az MDF, melynek tartozásai négy- százmillióra rúgnak. Zwack Péter elismeri a hibát, s annak mielőbbi kiigazítását, a tartozás rendezését ígéri. Szabó Iván ezzel szemben úgy védekezik, hogy közben támad. Azt mondja, nem azt kellene nézni, miért nem fizetett az MDF, hanem azt, miképpen, miből tudott fizetni a többi párt..? Mellesleg Szabó Ivánnal nagyon is egyet lehet érteni. Magam is azt mondom, igaza van. Derüljön ki, tudja csak meg végre országvilág, miből és hogyan gazdálkodnak ma nálunk a pártok, hány alapítványból csordogál hozzájuk a pénz, miféle hiteleket kértek és kaptak a választások előtt, visszafizették-e azokat, megadták-e tartozásaikat. Kérdés lehet az is, ha fizettek, miből tették, ha pedig nem, ugyan miért nyújtózkodtak tovább, mint ameddig takarójuk ér, s ha végül mégis fizetni kell, ugyan ki fogja majd a fedezetlen számlákat rendezni? Kíváncsiságunkat cseppet sem csökkenti, hogy mindnyájan tudjuk: drága mulatság a demokrácia, a többpártrendszer pénzbe kerül. De ha az ország szegény, a pártok sem költekezhetnek felelőtlenül. Mondjuk úgy, nekik most nem illik. Tényleg nem... >' í-f ■C® J ®X* J | I a||| M0 «wifcJÉ'<8t má ffmVKVIISIIwliio«
