Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-24 / 20. szám

1995. január 24., kedd HÁTTÉR Mélyrepülés után az ég felé Amikor átvették, ki volt kötve a gáz, a villany, a telefon a tartozások miatt Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — Felka­varta az állóvizet a minap szárnyra kelt, ám utólag kacsának bizonyult hír, mely szerint a honvédség kapná meg a kezelői jogot a nagy múltú nyíregyházi repülőtér felett. Parkolópályára kény­szerült pilóták örültek volna az esetleges kezelői jogvál­tásnak, talán több esélyt lát­tak volna ú jra a repülésre. A honvédség legmagasabb kö­reiből származó cáfolat sze­rint a létszámában, techni­kájában jócskán megnyir­bált testület nem veszi a nya­kába a repülőtér gondját. Megnyugodhatnak a kedé­lyek, mert nem szállnak fel ka­tonai gépek a nyíregyházi ki­futópályáról. Ha a honvédség nem is jön, a repülés szem­pontjából kedvezőtlen széljá­rás ellenére is igyekeznek tisz­tes megélhetést garantálni a megmaradt kis csapatnak. Pilóta és gép... A jégbordás út mellett geo­metriai pontossággal sorjáz­nak a gépek. Orrukat, a gép lelkét ponyva óvja a mínusz 15-20 fokos hidegtől. Sasvári Ottó, a Nyír-Rep Kft. ügyve­zető igazgatója és Fejes Kál­mán műszaki igazgató kalau­zol a műhelybe. Kiderül: a költségtakarékosság jegyében a kft. nem alkalmaz külön főpilótát, a két évtizede repülő Sasvári Ottó tölti be ezt a tiszt­séget. Fejes Kálmán harminc éve jegyezte el magát a leve­gőéggel, légi közlekedési gé­pészetből szerzett diplomát. Ahogy elmegyünk az oldaluk­ra fordított gépek mellett, ke­zükkel és a tekintetükkel si­mítják végig a gépmadarakat. Pilóta és gép különleges viszo­nya ez. Szerelem mindha­lálig. Szakszerű magyarázatuk zökkent ki abból a nem min­dennapi hangulatból, amely a repülés világát övezi. Az utób­bi évek átalakulási láza felizzí­totta a repülést is. Ami állan­dó: a repülőtér tulajdonosa a magyar állam, a kezelői jog az Air Service-t (a MÉM Repü­lőgépes Szolgálata utódját) il­leti, míg 1992. július elsejétől a Nyír-Rep Kft. üzemelteti a repteret. A MÉM RSZ bázisán a nyíregyházi az első kft. a ja­Filep János repülőgép-szerelő AN-2-est javít vitás és a gyártás a profilja. A kezelői jogot gyakorló Air Service-zel kötöttek egy szer­ződést: a kft. nem fizet bérleti díjat az épületekért, ennek fe­jében üzemképes állapotban tartják a repülőteret. — Ellentmondásoktól ter­hes éveket tudunk magunk mögött — állapítja meg Sas­vári Ottó. — Amikor átvettük a repteret, ki volt kötve a gáz, a villany, a telefon a tartozá­sok miatt. A szolgáltatóknak hetente kellett fizetnünk. Az első évre még kaptunk meg­rendelést az Air Service-tői, de 1993-tól mi szervezünk munkát a dolgozóinknak. Ab­ban az évben például 92 kül­földi gép landolt nálunk, s ezért 160 ezer forint leszál­lási illetéket kaptunk. Az ide­érkezők túlnyomó többsége nyugati tőkés, akik Nyír­egyházára, illetve a megyébe üzletkötés reményében érkez­tek. Támogatás nélkül A potenciális üzletfelek jöttek a megyébe, hozták a tőkét, ám a repülőtér a megyétől és a vá­rostól az erkölcsi támogatáson kívül nemigen kapott semmit a működtetésre. Még a közel­múltban végrehajtott, 40 mil­lió forintos, az Állami Fejlesz­tési Intézettől kapott beruhá­zást is műszakilag elhibázott- nak látja Fejes Kálmán. — Hatszázról ezer méterre növelték a kifutópályát, de amelyik gépnek elég a jelenle­gi húsz méter széles beton, an­nak nem kell ezer méter a fel­szálláshoz, amelyik viszont igényelhetné a hosszabb utat, annak keskeny a mai pálya. Nagyobb gépek úgysem száll­hatnának le, egyébként az épü­letekhez is túl közel van a fel­szállópálya. Nemcsak műszaki gondok adódnak, hanem a rendszeres légijárat is megszűnt fél év alatt. Fehéren-feketén bebizo­nyosodott: hazánkban a rend­szeres légijáratnak nincs létjo­gosultsága. A mi jövedelmi viszonyaink között igen drága a jegy, s az érintett városok re­pülőtereiről csak hosszú autó­zás után lehetett bejutni a köz­pontba. Nyíregyházán a távol­ság ugyan elenyésző, de a KGST-piac és a sorompó mi­att araszolva haladtak a gyors utakhoz szokott nyugati üzlet­emberek. — Az Air Service magáno­sítása igen ellentmondásosan halad, így egy éve alig talá­lunk döntésképes embert a cégnél — folytatta Sasvári Ot­tó. — Repülőgép-szerelőink szakmai hozzáértésében bízva nekiláttunk a javító, szerelő te­vékenység kiszélesítéséhez. Német megrendelésre készít­jük az AVID Flyer gépeket. Havonta egyet, 2-4 millió forint közötti összegért. Vagy nézze meg ezt a hobbirepülőt — állunk meg egy csinos kis „szúnyog” mellett. — A szol­gálati csúcsmagassága 8 ezer méter, 8 órát tartózkodhat a le­vegőben. Általában 3-500 mé­teren röpködnek vele, még több megrendelést is kaphat­nánk, annyira népszerű a vi­lágban. Horvát, szlovák, angol, lit­ván repülőgépeket javítanak. Zömében AN-2-esek, szinte Elek Emil felvétele teljesen újjászületnek itt. Egy paprikapiros, sárga szárnyú gép a légi akrobata cirkuszban villoghat majd. — Idős, tapasztalt szakem­bergárdánk azt szeretné, ha 1996. december végéig meg­szereznénk a kezelői jogot, s akkor nyugodtabban szervez­hetnénk a repülőtér hosszabb távú jövőjét — folytatta Fejes Kálmán. — Még létszámbő­vítésre is sor kerülhetne. Úgy vélem, meg kell becsülnünk a szaktudást, mert ez nem ván­dorköszörűs tevékenység. Egy kicsivel még az átlagkereset felett vihetnek haza a szere­lőink, ennek ellenére március­tól — a lehetőségek függvé­nyében — emelnénk a bére­ket. (A két vezető viszont tízez­rekkel kevesebbet kap, mint a kft.-knél az megszokott.) A jövőt tervezik A Nyír-Rep csak a szaktudásá­val üzletelhet. Mezőkovácshá- zától Nagyatádig kötöttek szerződést a növényvédelmi repülős brigádokkal: pilótaor­vosi vizsgálatot, szakmai to­vábbképzést, a hatóság által előírt dokumentumok szakmai felügyeletét, javítást, szerviz- munkát vállalnak. A több lá­bon állás jegyébdn az autók­hoz zöld kártyát adnak a leg­korszerűbb műszaki berende­zés révén. A repülőtér éves fenntartási költsége 20-22 millió forint. Nincs egyetlen fillér tartozá­suk és a gazdaságban, a repü­lésben tapasztalható bizonyta­lanság ellenére a távolabbi jö­vőt tervezhetik. Ilii ú Fi f fi? SFf r*j - iImFT F lljj ~ ■ ■F , A lakótelep sűrűjében él a 80 éves bácsi. A má­sodik emeleten. Na­ponta többször kiáll az erkély­re, fejét előreveti, de tekintete már nem szárnyal messzire. Rövidlátó öreg korától. Am a hallása valahogy kifinomult. Felrezzen minden zajra, zö­rejre, ha pedig megszólal a la­káscsengője, nyomban feltá- pászkodik a kopott, de öblös fotelból. A nyugdíjhoz közele­dő fia minden délben ételes- ben viszi neki az ebédet, az ő érkezését már jelzi az éhes has, valamint a két rövid és az egy hosszabb csengetés. A hosszú, agresszív csengetés­től frászt kap a kis öreg. Fél. És bizalmatlan. A villanyszámlás, valamint a nyugdíjat hozó postás is­meri a jelszót, pontosabban a csengetés módját. E két em­ber hangját is jól ismeri az öreg. Őket bizalommal been­gedi. Más meg nem igen csenget, nem igen nyitja rá az ajtót. Mély az ő magánya. Csengőfrász Hogy oldja e magányt, haj­naltól késő estig rádiót hall­gat. A tv képernyője elhomá­lyosul előtte. Újság csak rit­kán kerül a kezébe, akkor az orráig húzza a lapot, csak úgy látja a betűket. Hej, pe­dig vagy fél évszázadnyi idő alatt de sokat olvasott! Itt ez a sok könyv a polcain. Na­ponta olvasta az egyik köz­ponti lapot, meg a kedvencét, a megyei lapot. Az olvasásról (is) le kellett mondania. Szó­val, hallgatja a rádiót. Ép­pen azért költözött be hozzá a félelem. Mert miket hall a rádióban! Miket? Hát egyebek közt azt, hogy jól öltözött, szélhá­mos fiatalember biztosítási ügynöknek adta ki magát, hamis igazolványt is lobog­tatott a lakótelepi lakásban neki ajtót nyitó idős hölgy­nek. Behatolt a lakásba, fél­holtra verte a nénit, betömte a száját, majd vitte magával amit vihetett. A rádió azt is bemondta, hogy egy nagy magyar városban három bandatag napközben becsen­get a lakótelepi lakásokba, s akkor örülnek, ha senki nem nyit ajtót. Előveszik a kulcs­készletüket, feszítő vasukat, s már bent is vannak. Kifelé persze nem üres kézzel jön­nek. Aztán itt ez a sok bank­rablás. A minap is bemondta a rádió, hogy egy 30 év körü­li férfi egy fegyvernek látszó tárggyal, vagy egy tárgynak látszó fegyverrel bement a takarékba és a nyitott pán­célszekrényből magához vette a pénznek látszó összes forintot. Az öreg azt mondja, ennyi fekete hír még sósén szállt ki az éterbe, mint az utóbbi négy évben. Ezért fél. Félelmét azzal is indokol­ja, hogy az ajtaján a kémlelő nyílás borsószem nagyságú. Azon át nem látja, hogy ki áll az ajtó előtt. Hogy is látná szegény. Megbocsátható a bizalmatlansága. Nem neki kellene megváltozni, hanem a körülötte lévő világnak. Az öreg délelőtt tízkor egy újságírót nem engedett be a két hosszú csengetés után. A tollforgató hiába lobogtatta a kémlelő nyílás előtt az új­ságíró igazolványát, hiába mondta, hogy ő csk egy rövid, színes cikket szeretne írni a jeles, 80. születésnap apropóján. Udvariasan, de határozottan mondta az öreg: — Legyen szíves délben visszajönni, akkor a fiam be­engedi. A megértő, a már semmin sem csodálkozó újságíró dél­ben visszament, leült az öblös fotelba és a belső zse­béből előrántott egy tolinak látszó tárgyat. Hajléktalan? Balogh József M ióta nem dolgozik? — hangzott hétfőn reggel a Króniká­ban a riporter kérdése a reggeli szendvicsért sorban álló hajléktalanhoz. 1991 óta, akkor léptem ki a mun­kahelyemről. Aztán jött a rendszerváltozás, munkahe­lyek szűntek meg — hang­zott a hajléktalan válasza, ami ha csak eddig tartott vol­na, akkor is felkeltette az em­ber figyelmét. Merthogy munkanélkülivé, hajlékta­lanná többnyire olyanok váltak, akiknek megszűnt a munkahelye, akiket elküld­ték, s nem önként választot­ták a munkátlan életet. A riport azonban ennél tovább tartott és a végén le­vonható következtetések igazán nem tettek jót még azoknak a hajléktalanok­nak sem, akik valóban önhi­báikon kívül lettek azzá. Mert a riportalany azt mondta: azért nem hajlan­dó a hajléktalanok szállá­sára menni, azért alszik kint a szabadban, mert nem haj­landó elviselni másokat, köztük az alkoholistákat, az agresszíveket. Haza, vidék­re pedig azért nem megy, mert a mamája férjhez ment, a férj egy bigottan vallásos ember, és ő ezt nem hajlandó elviselni. Ennyi. És ezután jut eszé­be az embernek: vajon aki olyan nyomorult helyzetbe kerül, hogy nincs hol lefe­küdni, megengedheti-e ma­gának, hogy semmilyen kompromisszumra nem haj­landó senkivel, semmi­lyen közösséget nem visel el, ha neki is alkalmazkodni kell? Noha a költői kérdésekre most egy nemleges válasz következhetne, tulajdon­képpen igennel is válaszol­hatunk. Igen, megengedheti magának. De akkor nem biztos, hogy jogosan várhat másoktól megértést, nem biztos, hogy elfogadja a dolgozó, a magáról gon­doskodni akaró ember: miért kötelessége neki és főképp a karitatív szerveze­teknek törődni azokkal is, akiknek eszébe nem jut pél­dául egy éjszakára ezer fo­rintért hólapátot fogni. Igaz, reggel így is auto­matikusan érkezik a szend­vics. — Főnök! Az úr olajszőkét rendel és ha lehet, ol­csón... Ferter János rajza .................................................................................................................................................... Keveredő funkciók v' 1'—'—' ..................................... wmSKmm k ) * 1*1 á 1 • Jelenleg a polémia a vég­játék szakaszába érkezett, merthogy a szaktárca tör­vénymódosítási, illetve kon­cepcionális törekvései a „tokos” funkciók szétosztá­sát— ezzel magának a szer­vezetnek a megszüntetését — célozzák meg. Ezek a szándékok nem újkeletűek; még a múlt évi parlamenti választásokat megelőzően kinyilváníttattak különböző pártok felvezetésében. Most tehát; várhatóan a feladatok szétporciózása következik. Lesznek orszá­gos szintre visszaemellek, lesznek az erősödni látszó megyei hatáskörbe transz­ponáltak, s dögivei kapnak majd belőle a pedagógiai intézetek. Az „empéiknek” a tervek szerint kell majd foglalkozniuk méréssel, ér­tékeléssel, szaktanácsadás­sal, továbbképzésekkel, tankönyvtár létrehozásá­val, statisztikai és igazgatá­si típusú szolgáltatással, versenyekkel, tehetséggon­dozással, pályaválasztás­sal. Sok ez, pedig a sor nem teljes. A lista sejteti: az igazgatási és a szolgáltató szerep szimbiózisa tűnik ki az előszámlálásból. Pedig: a feladatok mixtúrája nem lehet gyógyír betegeskedő oktatásügyünk kórságaira. Kállai János A z oktatásirányítás időszerű kérdései is szerepeltek egy kö­zelmúltbeli — Nyíregy­házán megtartott—szakmai beszélgetés témaválasztéká­ban. Érthető, hogy sokakat érdekel: mit hoz a jövő, mi­lyenek a kilátásai a szerve­zési, lebonyolítási, ellenőr­zési, véleményezési felada­tok összefogása, kezelése dolgában az oktatási-neve­lési intézményeknek. A kétpólusú irányítás—a minisztériumi és a helyi (önkormányzati) szintek ér­tendők ezen — közbülső fokozatként feltételezte a szakmai szolgáltató szerve­zetek (a megyei pedagógiai intézetek) ténykedését, va­lamint a törvényben megje­lenített tankerületi oktatási központok (TOK) munkál­kodását. Ez utóbbi szerve­zetek megszületésük óta a viták középpontjában áll­tak, mondván: a már ki­épült szolgáltató hálózat cselekvési kompetenciája nagyobb nehézségek nélkül be tudná fogadni a TOK- okra ruházott penzumokat, amiből következhet: a regi­onális központokra nincs szükség.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents