Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
1995• JANUÁR 21., SZOMBAT Az arisztokrata repülőtiszt Ötven éve végezték ki Odeschalci Miklós herceget Sopronkőhidán Ötven esztendeje, 1944. január 21-én a nyilasok a sopronkőhidai fegyházban kivégezték a magyar királyi légierő egyik hadnagyát. Az elmúlt fél évszázad alatt méltatlanul kevés szó esett erről megyénkben is, pedig a kivégzett pilóta szabolcsi volt. Herceg Odescalchi Miklós Tuzséron látta meg a világot 1902. májusában Lónyay Pálma és Odescalhi Jenő Zoárd fiaként. A fiatal herceg élte a magyar arisztokraták szokásos életét. Erről viszonylag kevés dokumentum áll a rendelkezésünkre, Nyéki Károly egy tizenkét évvel ezelőtti, a Szabolcs-Szatmári Szemlében megjelent tanulmányában azt írja, hogy magániskolában tanult, majd Nyíregyházán, a Kossuth gimnáziumban érettségizett, s a felső tízezerhez tartozó ifjak ismert alakjaként tartották számon. A bohém, szertelen ifjú azonban öt nyelvet beszélt kifogástalanul, köztük a csehet, mert az apja szerint Kö- zép-Európában nem teljes értékű a műveltsége annak, aki nem beszél egy szláv nyelvet. A példaképe II. Rákóczi Ferenc, s az anyai ükapja, gróf Forgách Simon, aki a nagyságos fejedelem egyik kedves generálisa volt. Nagyon hamar felnőtté kellett válnia, hiszen az apja, aki az első világháború idején a szabolcsi ipartelepek parancsnokaként tevékenykedett, 1917 áprilisában öngyilkos lett. Megcsapta a háború szele a fiát is, szinte gyermekfejjel jelentkezett a seregbe többször is, de persze mindannyiszor elutasították. Ez alaposan elvehette a kedvét a katonáskodástól, mert még a tényleges szolgálata idején is csak karpaszományos tizedes- ségig vitte, ami fölöttébb furcsa egy arisztokrata esetében. A harmincas évek végén ismerkedett meg a repüléssel, az akkori idők legjobb szakembereitől leste el a mesterfogásokat. Hamarosan tartalékos repülőtiszt lett, Nyíregyházán léptették elő hadnaggyá. Negyvennégy elején hívták be, s átképezték a Me-10 gyorsbombázó vezetésére. Ismert volt a németellenességéről, s több társának felvetette a szövetségesekhez való átrepülés tervét, de a megvalósítás még váratott magára. Negyvennégy májusában Hajdúböszörményben állomásozott, s megszerzett egy légiforgalmi térképet, amely a Budapest-Milánó vonalat ábrázolta. Június elején Nyíregyházán vacsorát adott a bajOdescalchi Miklós érettségi képe társai, s barátai számára, mely, mint kiderült búcsúvacsorának is felfogható, mert másnap reggel egy gyakorlórepülés során Olaszországnak vette az irányt. Miután nem tért vissza időre, balesetre gyanakodva keresni kezdték. A kémelhárítás azonban hamar rájött az eltűnés igazi okára, ráadásul Odescalchi hátrahagyott iratai között megtalálták a szóban forgó térképet. Nyomban letartóztatták a vacsora résztvevőit. Közben persze a Me-10-s gép már rég megérkezett Olaszországba, de, valószínűleg téves navigáció miatt, nem az amerikaiak által megszállt területen, hanem a még német kézen lévő repülőterek egyikén landolt. Ideig- óráig még félre lehetett vezetni a németeket, de rövidesen megérkezett ide is a körözés híre, s a Gestapo nyomban letartóztatta a pilótát, s a rádiótávirászt, Bajusz Ferenc szakaszvezetőt is. Nemsokára Bécsbe kerültek, ahonnan január közepén vitték át őket Sopronkőhidára. Három nappal később álltak a bíróság elé, de a szakaszvezetőt hamarosan elengedték, mert kiderült, vele csak a levegőben közölte az úticélt a gép parancsnoka. A statáriális bíróság január 21-én reggel fél nyolckor hirdette ki az ítéletet: kötél általi halál. A fent idézett tanulmány szerzője, Nyéki Károly kapott egy levelet attól a római katolikus paptól, aki felkészítette a hadnagyot a halálra a siralomházban. Ő azt írja, hogy a németek azzal a paranccsal adták át a Sopronkőhidán működő hadbíróságnak, hogy halálra kell ítélni és az ítéletet azonnal végrehajtani. így is történt. A szemtanúk elbeszélése szerint, mikor az akasztófához kísérték, ezt kiáltotta rabtársainak: Nem fogtok szégyent vallani velem! A kivégzett repülőtisztet a háború befejeztével 1945-ben post mortem őrnaggyá léptették elő, s a szülőfalujában temették el katonai pompával. Máig sem tudni, mi vezette Odescalchi Miklóst Olaszországba. Megbízásból repült, valakinek az útját készítette volna elő...? A kutatók dolga a válaszadás. A mienk pedig az emlékezés. A tuzséri kastély Archív felvételek Harasztosi Pál illusztrációja Nem, nem bírna egyedül lenni... Pedig most már Ani nem jön... Soha többet. — Haza akarok menni! Hallod? Leértek. Mintha valamelyik irányú járatra föl szándékoztak volna szállni. A kislány ezt gondolta, Barcs viszont tudta, hogy semerre nincs dolguk, amerre a szerelvények mennek. Az új lakásukba nem is juthatnának el metróval. Klárika még meg se szokta, hogy máshol laknak, pedig már a különbözeiét elköltötték. Sejteni lehetett, hogy egyszer csak nem lesz több pénz, hiába osztja be. Ki kellett fizetnie az összes elmaradt számlát, csak úgy engedték elköltözni. Rémesek az árak! Egy darab kenyér is már egy vagyon! Ahogy zsugorodott az összeg, úgy erősödött benne az az érzés, hogy valaminek történnie kell. De mi lesz az? A lépcső alján hirtelen azt gondolta Barcs, hogy nem akarja ő, mégis bekövetkezik. Leült, rögtön ott a lépcső tövében, hátát a falnak támasztotta. A kislánya is annyira bódult lett, hogy már meg se kérdezte, miért ülnek le, egyszerűen az ölébe telepedett. Ijesztette ez is Barcsot. A gyerek szótlansága. Még az imént is akaratoskodott, jó volt hallani a hangját. Most meg szinte ráhullt. A beszédhez is enni kell. Annyira ijesztő volt ez az egész, hogy képzeletben csak legyintett. Nagyon jó, hogy végre csöndben van, gondolta. Nem mert fölfelé nézni. Annyian ülnek mostanában mindenhol a földön, nem föltűnő. Mégse. Mi van, ha erre talál jönni egy ismerős? Végig tudta ezeket gondolni, közben meg az sem érdekelte, amit gondol. Ült, ült, ült. A könyökét a térdére fektetve lógatta a kezét. Egyszer csak valaki hozzáért a kezéhez. Valamit tett bele, aztán a saját kezével összeszorította az ő tenyerét, hogy ne essen ki. Egy idős nőt látott maga előtt, amikor fölkapta a fejét, de az már ment is tovább. —- Mit adott neked a néni? — kérdezte Klárika. Fölélénkült a gyerek egy kicsit a bódulatból, szétfeszítette a tenyerét. Barcs tudta, hogy mi van a markában, mégis amikor megpillantotta a húszast, mint egy vad, akit meglőttek vagy megszúrtak, rándult egyet, és sírva fakadt. Klárika megijedt a mozdulattól, aztán meg az apja sírásától. Ő is rákezdte. A zokogó apa meg a kislány már föltűnő volt. Többen megtorpantak a lépcső végénél, a zsebükben vagy a pénztárcájukban kotorásztak. Nem tudták hogyan átadni a pénzt, ledobálták Barcs lábai közé a gumipadlóra. Aztán mentek tovább a dolgukra. — Papa! Miért adnak nekünk pénzt? — kérdezte Klárika. Barcs képtelen volt abbahagyni a zokogást. Rázta a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy fogalma sincs, miért. 13 MÚZSA Kölcsey Ferenc Csolnakon Ültem csolnakomban Habzó vizen, Hallék zúgni darvat Röptébe fenn. Röpülsz égi vándor, Föld s víz felett, Vajba szállni tudnék Én is veled! Indúltál keresni Más jobb határt, Langy tavaszt, virítót, S tenyésző nyárt. Én is, hajh, keresnék, Szállván veled, Más boldog határon Hű fedelet! Lelnék én tanyácskát, És szép eget, Hol telet ne látnék S búfelleget; Hol teljes reménnyel, Mint szivárvány, Tűnne fel minden nap Más nap után. S ott, hol esti szél leng Zöld fák közűi, Forrás ömledezne Kunyhóm körűi. Isten hozzád, csolnak, S te vészes part, Hű kegyes nyit ott rám Remegő kart. Ülök csolnakomban Habzó vizen, Hallok zúgni darvat Röptébe fenn. Röpülj, égi vándor, Föld s víz felett, Sorsom, ah, nem adta Szállnom veled! Cseke, 1822. dec. 28. (172 évvel ezelőtt, 1823. január 22-én írta „Csekében” Kölcsey Ferenc a Himnuszt. Erre emlékezve tartjuk holnap a Magyar Kultúra Napját.) Kölcsey szobra Szatmárcsekén, Marton László alkotása Balogh Géza
