Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
EE Napkelet • A KM hét végi melléklete Andics Árpád: Tükröződések tükrözése Lázár Zsolt: Tél a Kárpátokban Nagy Tamás reprodukciói TÁRLAT Fotókiállítás Dremák Albert: Amerika Batár Zsolt: Velencei karnevál D ebrecenben, a Csapó utcán található az a fotóbolt, amely nemcsak egyszerűen szolgáltat, hanem mércét mutatva kamarakiállításokat is rendez több, mint egy éve. Tavaly bemutatkozott a Kodak Galériában két nyíregyházi fotográfus is. Most viszonzásképpen látható az ott szereplő többi kiállító Andics Árpád, Balogh Tibor, Batár Zsolt, Dremák Albert, F. Szilágyi Imre, Gervai Tamás, Lázár Zsolt, Máthé András közös tárlata Nyíregyházán, a Városi Művelődési Központ fotógalériájában. Koncz Zoltán hagyatéka Kitűnő kolorista volt, műfaja az akvarell és az olaj Koncz Zoltán új fehértói református lelkész és kiváló festőművész örökre elment közülünk. Nyolcvanéves volt. 1995. január 9-én hétfőn sokan kísértük el őt utolsó útjára a nyíregyházi Északi temető papi parcellájába. Megható szavakkal búcsúztatta őt egyháza megyei főesperese és az újfehértói nagytiszteletés úr. Régen ismertük egymást, még abból a hőskorból, amikor a megyei képzőművészcsoportot csak néhány név fémjelezte, pl. Berecz András, Kerülő Ferenc, Pál Gyula, Koncz Zoltán, Huszár István, Soltész Albert. A később idetelepült kollégák is nagyon megszerették tiszta emberi alapállása miatt. Bizonyára az újság szerkesztőségében is tisztelettel idézik fel olykor-olykor szerény megjelenését, ha valamit bevitt köziére. Minden megyei őszi tárlaton velünk szerepelt képeivel, utoljára még 1994 őszén is a Városi Galériában. A külföldi tárlatokon is ott volt velünk Ungváron és Nagybányán. Egyénileg is számos külföldi kiállítása volt Németországban és Svájcban. Kitűnő kolorista volt. Műfaja az akvarell és az olaj. A hajdúböszörményi tartózkodása alatt került fiatalon kapcsolatba az ott élő olyan kitűnő művészekkel, mint Pál Nagy Zsigmond, akitől a legtöbbet tanult és akit mesterének tartott. Királytól az akvarell technikáját sajátította el, de sokat tanult Káplártól és Kamplertől is. Az utolsó pillanatig lankadatlanul dolgozott. Jó lenne, ha a most készülő és a megye művészeit bmeutató könyvben ő is helyet kapna... Én különösen fájó szívvel fogok visszaemlékezni arra a 25 évvel ezelőtA Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei képzőművészek kiállítása alkalmából Nagybányán 1991-ben. Balról jobbra az előtérben: Koncz Zoltán és Soltész Albert festőművész ti időre, amikor egy hétig meghívott vendége lehettem Új fehértón a kedves családjának. O mutatta meg nekem igazán a község minden szépségét, ahol apám is született. Egy hét alatt sok-sok képet festettünk ügy, mintha egy művésztelepen lettünk volna. Talán még egyszer ott fenn, ahol szálláscsinálónk leszel a mennyei tájakon, folytatni fogjuk szép felfedező útjainkat, de addig is nagy tisztelettel és az emlékeidet hűen szívembe zárva idézlek meg olykor-olykor alkotásaim csendes óráiban. Soltész Albert festőművész A Szabolcs megyei képzőművészek kiállítása Ungváron, a Vármúzeumban 1970 áprilisában. Balról jobbra: Soltész Albert, Pál Gyula, Koncz Zoltán és Huszár István művei láthatók. A szobor Nagy Sándor alkotása Archív felvételek Kállai János J"éli £Yl teviŐV takarít a szél söpri telünkből a lázat holnapra tiszta lesz az ég csillagtalan hold nélküli alázat kimozdul sarkából csöndes szobád hintaszéked tétovázva billen édes kedveskedőn alánkterül a vágy szemed sarkában cinkos hunyorítás gyertya lobban mentaillat lebeg odatelepszik közénk a bársony béke egyensere vált a görbe kérdés moccan kezed hívásomat időben elérje mit akarhatnék még voltál vagy és leszel szakadhat szála szerelemnek takarít a szél lázat söpör virágzik dús ajakid karéja mosolyod csak mi eltemethet CSAPLAR VILMOS: Barcs, aki nincs — Papa, éhes vagyok! — rángatta a karját a kislánya. — Jól van, mindjárt veszünk valamit. — De egy órája is ezt mondtad! — Most már tényleg mindjárt. — Miért megyünk le akkor a metróba? Miért, tényleg miért? Ezt Barcs is megkérdezhette volna. Magától. — Hűvös van. Fúj a szél. — Nem fúj! — toporzékolt a kislánya. Azért persze követte. Barcs figyelte Klárika lábát, hogyan lép a mozgó szőnyegre, ami csak később lett lépcső. Fönn fehér csíkok jelezték, hogy hol lesz majd a lépcső széle. Klárika a csíkra állt, innen lehet aztán orra esni. — Nem tudsz vigyázni! — rántott rajta egy nagyot Barcs. — Állj már a két csík közé! A gyereket a fekete gumiszalag kötötte le, a fogódzkodó. Rátette a kezét és figyelte, hogy a keze külön utazik. Barcs a reklámokat böngészte. Valamilyen erős érzés fogta el, ugyanakkor, amikor mindent tompán élt át. Neki még videója is volt, nem csak színes televíziója. Ez jutott az eszébe az egyik reklámról, amin színes televíziót nézett egy család. Besütött a nap az erkélyről, el kellett húzni a függönyt, ha filmet akart nézni. Látta maga előtt a zöld, vastag függönyt, amit már szintén eladott. Milyen nap van ma? Csak nem vasárnap? Vasárnaponként szokott napközben filmet nézni. O is a gumiszalagot fogta, most egy kicsit mégis a marógépe fogantyúját érezte a tenyerében. Szép, modern gép volt, vajon mi lehet vele? Áll. Nem dolgoznak rajta. Sötét csarnokban látta, szinte nem is látta. Miért kell egy gyárat bezárni, ha ilyen modern a berendezése? Úgy a lépcső közepe táján Barcs egyszerre csak elkezdte furcsállani, hogy ő a Barcs. Ilyesmi már előfordult vele, de most úgy érezte, hogy ő nincs is. Nem tudott megijedni, mert az ijedtséghez enni kell. Ezért hagyta el szegény Ani. Megsejtette valahogy, hogy nincs. Á nők az ilyesmit azonnal kiszagolják. Építkezéseken dolgozott, de hát csak szórványosan... nem úgy van az, hogy mindig bejön a jó munka. Estére holtfáradtan ért haza, piszokul kihajtották. És így se lett semelyik brigádban állandó. Nem vették be, mert ő nincs. Az a göndör hajú, mosolygós zöldséges, az bezzeg...! így asszonyom, úgy asszonyom! nyugodtan tapogassa meg! Válogasson, hölgyem! Micsoda? Leépítés? Elvesztette a munkahelyét? Ó, szegénykém! Valahogy így folyhatott köztük csevegés. Állandóan volt otthon friss gyümölcs, pedig már a gázt is kikapcsolták. Nem válaszoltak ők a fölszólításokrá, csak ültek a lakásban szinte egész nap. Elbújtak, vártak. Havonta egyszer elment a munkanélküli-segélyért, míg adták. Ma kellene megmondania Klárikának, hogy meghalt az anyja. Majd holnap. Nem meri. Megszokhatta a hiányát, mégse. A zöldséges bácsinak nem kellett a gyerek, csak az anya. Pénzt fizettek gyerektartásként. Elfelejtették őt a placcokon. Eleinte még kijárt, vitte Klárikát, ezzel is ment az idő. Nehezen szokott bele az anyaszerepbe. Beszélgetett az ismerősökkel, számon tartotta, hogy alakul a napszám, kiszámolta, hogy mennyit keresne egy hónapban, ha dolgozna. Á gyerek meg nézelődött. Egy gyerek akkor is szórakozik, ha unatkozik, látszólag. Mire teljesen kikopott a piacéról, Ani meg a zöldséges fölcsavarodtak egy oszlopra. Veszik ezek a bolondok a jobbnál jobb autókat, elfelejtik, hogy már nem Trabantba ülnek. A gyorsabb az gyorsabban eléri az oszlopokat is. Fürgék ezek az új autók, nem lehet visszatartani őket, ha föl akarnak kenődni valahová. — Menjünk inkább haza! — követelte Klárika. Igen, ha a gyerek hangját hallja, nem any- nyira erős az az érzése, hogy ő nincs. Vigye le falura a nagymamához? Belelustult az anyaszerepbe. Megbénítja ez az érzés!
