Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-21 / 18. szám

1995. január 21szombat HÁTTÉR Kiszáradt kutak, csatornák Ha nem lesz több eső, természeti katasztrófa fenyegeti az élővilágot Nézd papa! Kéregetö hóember Ferter János karikatúrája Csalipénz Máthé Csaba n adtam, te adtad, ő J-/ adta, mi kamatoz- JL-J tattuk és eltettük. A népi mondókának is beillő mondat egy újabb megyebe­li befektetői botrány kezde­tét jelenti, hiszen a károsul­tak a rendőrségifelhívás óta folyamatosan jelentkeznek. Ok persze felháborodva mondhatnák nekünk, utólag könnyen kritizáljuk az egész befektetői műveletet, miért nem szóltunk akkoriban. Szóltunk, figyelmeztettünk, óva intettünk mindenkit a nehezen szerzett és meg­takarított pénz látványos ka­matoztatásától. Ha egy kicsit számolná­nak: 100 forintra ígértek 80 forintot kamatot, az 180 fo­rint, ehhez még vegyük hoz­zá a pénzgyűjtő és állítóla­gos befektető költségeit és hasznát, akkor 100 forintra közel 300 forintot kellett gyűjteni, hogy mindenki jól járjon. A példák azt mu­tatják, mindez minden sza­bályt betartva lehetetlen, és ha ehhez még hozzávesszük a befektetők mohóságát, akkor szinte kizárt. Mert egy darabig még el is fo­gadták, hogy másnak ka­matoztassák a beszedett pénzt, de amikor már nagy tételről volt szó, nemhogy a kamat, de még a törzsbetét is eltűnt. Hiszékenyek lennénk, kapzsik, túlzott pénzszere­tők vagy egyszerűen töret­len a bizalmunk? Valószí­nűleg így szép sorban min­degyik jelző igaz a betéteket adó károsultakra, akik kö­zül sokan nem is fognak je­lentkezni, mert egyszerűen szégyellik, hogy őket ennyi­re lóvá tették. Az egyik szat­márifaluban nem is mernek beszélni arról, hogy nekik a leadott állatokért egy fillért sem adtak, inkább letagad­ják a történteket. Lemondó­an legyintenek, ha a pénz sorsát hozzák szóba, ők azt az összeget rég behajthatat­lannak számítják. Két ügyes ember úgy­mond ismét lelejmolta a megyét, a kisösszegű beté­tek (10-20 ezer forint) ma­gas kamatainak visszafize­tése után a megszerzett bi­zalommal visszaélve zsebre vágta az átvett milliókat. A negatív példák talán vissza­rettentik a megyebelieket a bizonytalan betételhelye­zéstől, még akkor is ha a látványos kamatok rettentő csábítóak. Nyíregyháza (KM - BG) — A megyében a csapadék sok­éves átlaga hatszáz millimé­ter, a Felső-Tiszavidéki Víz­ügyi Igazgatóság összeg-zése szerint azonban a műit év­ben csak 480 milliméter hul­lott. Vannak körzetek, ahol még szomorúbb a helyzet, Kállósemjén környékén pél­dául 302, Tunyogmatolcs vi­dékén pedig 304 milliméter­rel kevesebb esett, mint az átlag. Aszálykárok De nemcsak a nyár volt száraz, hanem a tél is. Havat szinte nem is láttunk, s hiába hozta szokott formáját a tavasz, a nyár újból szikrázni kezdett. Jelentős aszálykárokat okozott ez a mezőgazdaságban, amit térségünkben nem csak a hő­séggel párosuló hosszan tartó csapadékhiány, de a kedvezőt­len talajadottságok is befolyá­solnak. Igaz, az ország más területein sem sokkal rózsá- sabb a helyzet, de Szabolcsban jelentős a rossz víztartó ho­moktalajok nagysága, így me­gyénket fokozottabban sújtot­ta a hetekig tartó szárazság, mint a jobb talajadottságokkal rendelkező vidékeket. Menetrendszerűen Nyíregyházán a másfél évszá­zada észlelt éves csapadékösz- szegek átlaga 570 mm, amihez képest az 1994-ben mért csa­padékmennyiség 161 mm-rel, vagyis majdnem 30 százalék­kal marad el. Május-augusztus hónapokban, amikor a leg­nagyobb a növények víz­igénye, a Nyírségben csak az átlagos értékek 50 százaléka esett, alig különbözött ettől az egyébként valamivel csapadé­kosabb Bereg és Tisza-Sza- mosköz helyzete. Ez az önma­gában is számottevő csapa­dékhiány még nem is okozna különösebb gondot a vízgaz­dálkodásban, ám az aszály 1982 óta tart! Ha ennek az át, alapanyagot faló gyár költségeit, gyorsabban ol­vad majd a nyolc és fél mil­liárd, mint a kohóban a vas. Tegnapelőtt a szénbá­nyák kaptak félmilliárdot a bőség kosarából, mint hal­lani a mezőgazdasági lobby erőfeszítései sem eredmény nélkül valók. Ott azonban már tízmilliárdokban szá­molnak, ha jön a kikelet. Nincs olyan érdekcsoport széles e hazában, amelynek igényei ne volnának jogo­sak. Rászorultságuk pedig egyenesen kétségbeejtő. Mégsem biztos, hogy a megfelelő utat járja gazda­ságpolitikánk a kibontako­zás érdekében. Annyi pén­zünk ugyanis, amennyit tá­mogatásra adunk, egysze­rűen nincs. És mégis van. A befolyó adó még a be nem hajtottál együtt is kevés vol­na. A különbözet a meglen­dült infláció formájában össznépi adomány — saját magunknak. És ha az is ke­vés, akkor jöhet a kölcsön­felvétel. Vagy pedig adják oda azt ez egymillió-hét­százezret az ózdi munkások közül azoknak, akik hajlan­dók elköltözni onnan. Eny- nyiből már lehet valamit kezdeni. A nyüzsgés lassan meg­szűnt. Az utoljára ér­kezett vonat utasai is sietve széledtek szét az is­merősen idegen csarnokból. A nagyvárosi pályaudvar vá­rótermei szinte észrevétlenül alakultak át éjszakai mene­dékhellyé. A fiatal sorkatona bosszú­sága, amit afölött érzett, hogy lekéste a hazafelé tartó utolsó esti csatlakozását, már mólóban volt. Gondolat­ban épp, hogy meg nem bo­csátott annak az ökör tiszthe­lyettesnek, aki az alföldi kis­város laktanyájából eltávo­zásra elengedettek állomásra igyekvő csoportjából éppen őt szúrta ki a teljes három(!) centire megnőtt „lobogó” haja miatt. Ezt az akadályt, még akkor úgy érezte, jól si­került vennie, miután a kör­letben a haverok öt perc alatt jóval szabványon belülivé varázsolták a frizuráját zsi­lettpengével. Am a varró- készlet hiánya miatti máso­dik hátraarcnál már tudta: vesztett. Csak a későbbi vo­nattal tud elutazni ebből az istenverte városból. Most már túl van az egé­szen. A lényeg, hogy a centi­méterszalagnak, amit a be­vonulás óta nap mint nap egy vonásnyival megkurtít már a harmada hiányzik. Ami pe­dig hátra van, azt a hét hóna­Resti Kornél korsója pót akkor is kibírja, ha na­ponta fát vágnak a hátán. — Istenem, mit szól majd a mama, meg a hugi, amikor meglátnak — mormogta fél­hangosan az angyalbőrbe bújása óta kiserkent „ritka szép” bajusza alatt. Nehezen tudott parancsolni mindunta­lan mosolyra húzódó arciz­mainak, amikor az apjával való találkozásra gondolt. Most már biztosan egyen­rangú félként kezeli majd az „Öreg” is, akinek annak ide­jén szájtátva hallgatta hábo­rús élményeit. Koccintanak is egy pohár borral, ahogy az férfiak között illik. Már kétszer is megnézte, így jól tudta: bő három órája van hajnali kettőig, az első hazafelé tartó személy indu­lásáig. Valamivel el akarta ütni az ólomlábakon járó időt. Előbb arra gondolt, sé­tál egyet a városban és elné­zegeti a lányokat. Még ho­mályosan egy kaland lehető­sége is felsejlett benne. Ki is lépett a téli utcára, ám né­hány száz méter után vissza­fordult. Amint az első két szembejövő „fantasztikus” nő rá-, s visszarebbenő, je­ges pillantását észlelte, hir­telen rátört valamiféle szé­gyenérzet. Visszafordult hát a pálya­udvarra, s a még éppen nyit­va tartó resti felé vette az irányt. Gondolta, iszik vala­mit. A padokon iszonyatos alakok. Némelyikük elter­peszkedve feküdt, néhány lé­pésről eszméletlen szagokat árasztó lehúzott cipővel, fej alá gyömöszölt, félig tö­mött reklámszatyorral. A söntésnél a záráshoz készü­lődve mosogatott a csapos. — Egy korsó sört kérek — mondta a kiskatona, de mi­után úgy érezte, nem csengett elég magabiztosan a hangja gyorsan, az előbbitől határo­zottabban hozzátette — meg egy fél rumot! A csapos a rumot töltötte ki hamarabb egy bizonytalan színű pohárba és rakta úgy a vendég elé, hogy közben az ellenkező irányba vizslatott valamit. De már neki is látott a hidegvíz alatt villanásnyi idő alatt elöblített korsó megtöltésének. Mire a kato­na a vízízű rumot — meg­próbálva a nem épp biza­lomgerjesztő poharat egy pillanatra sem a szájához érinteni — legurította a torkán, már oda is csúszott elé a tele krigli. Forgatta a pálinkás pohárnál is szuty- kosabb, ráadásul repedt üve­get, melyik oldalát emelje a szájához, hol a legkevésbé undorító. Végül rövid medi- tálás után úgy döntött, azért is onnan iszik, ahol a korsó füléhez közel, egy kis üveg darab már kitörött a perem­ből. Azzal szájához emelte és lehunyt szemmel, ahogy a ri­cinust szokták, gyorsan kor­tyolni kezdte az italt: Körülbelül a sör jó felénél járhatott, amikor közvetlenül mellette megszólalt egy re­kedtes vénasszony hang, amelyik egy foszladozó ma- muszba és több harisnyába bújtatott lábú, legalább négy-öt egymásra vett bő és mocskos kabátot a dereka tájékán spárgával összekötő szipirtyóból jött: — Látom, vitéz úr a kor­só kicsorbult részről iszik maga is, ahogy én szoktam. Úgy-e, hogy onnan esik ma­gának is a legjobban az a rongy sör. A katona az italra, az­tán a barátságosan hunyorgó töpörödött vénasszonyra nézett, végül a pultra tette a maradékot. A resti ajtajából még látta, ami­kor a vénség szájához emeli az ő félbehagyott kriglijét. A sört pontosan a korsó füle mellől nyeldekelte, ahol egy darab kitörött valamikor a repedt üvegből. Esik Sándor A boldogtalan emlé­kezetű KGST vég­napjaiban járta egy vicc, miszerint a szervezet címerét tervezik és azon zöld mezőben hét sovány tehén szopja egymás tőgyét. Ezt juttatja eszembe kormá­nyunk gazdaságpolitikája, amellyel kapcsolatban a lát­tam már valahol érzése kerít hatalmába. Minden megelő­legezett bizalmam a készülő hároméves kilábalási prog­ramé, ám addig is gondol­kodóba ejt, miből telik ne­künk ilyen nagyvonalú tá­mogatási programra? A minap az ötezer ózdi munkás fejenként egymil­lió-hétszázezer forinthoz jutott. A nyolc és fél milli­árd forint azonban mégsem a markukat üti, hanem az üzemüket tartják fenn belő­le. Érdemes volna egy szá­mítást végezni a második év végén, amely idő alatt ezt a horribilis összeget kifizetik, hogy bér és szociális jutta­tás formájában végül is mennyit kapnak meg a több mint másfél millió helyett? Ha ez a cég becsületesen fizeti a tb-t, a drága energi­Szenvedett az aszályban a kukorica is utolsó tizenhárom évnek az éves csapadékösszegeit vizs­gáljuk, kiderül, hogy a múlt század közepe óta (amióta ren­delkezésünkre állnak mért adatok), ez messze a leghosz- szabb és legsúlyosabb aszá­lyos időszak. Az említett évek összesített csapadékhiánya meghaladja azt az 1300 mm-t, ami meg­egyezik két esős év csapadék­összegével. Tehát számunkra nem az 1993-ban vagy 1994- ben kialakult szárazság okoz­za a fő nehézséget, hanem az a rendkívüli jelenség, hogy több mint egy évtizede szinte me­netrendszerűen minden évben különböző intenzitással, de bekövetkezik az aszály. A szárazság, a magas hő­mérsékletek hatására megnőt­tek a párolgási veszteségek is, s emiatt a talajnedvesség a megszokott értékek felét sem éri el. A talaj- és rétegvízszin­tek évek óta látványosan süly- lyedő tendenciát mutatnak és ez nem javult az őszi, téleleji csapadékok hatására sem. Sok helyen két méternél is többet csökkent a talajvízszint. Pél­dául a vízügy Nyíregyháza- Polyákbokorban lévő kútjában tavaly decemberben az átlag­nál 372 centiméterrel mértek alacsonyabb szintet, s nem sokkal kedvezőbb a kép a be­regi öblözetben sem. Mind kevesebb vizet hoz a Tisza is, a nyírségi csatorna­rendszer tagjai pedig egyes időszakokban teljesen kiszá­radnak. A vízutánpótlás hiá­nya, a gyors és nagy mértékű párolgás miatt egyre több gon­dot okozott a megye tizenegy jelentősebb, öntözési célokat is szolgáló víztárolójának fel­töltése. Az 1993 decemberi ti­szai árhullám idején elárasz­tott Rétközi tó mellett 1994- ban csak a Harangodi tározót lehetett teljesen feltölteni. A többit, minden erőfeszítés el­lenére csak felében, harma­dában. Úszó lápok Például a természetvédelmi te­rületté nyilvánított vajai táro­zót tavasszal ugyan még sike­rült körülbelül félig feltölteni, de a nagy vízveszteségek, a párolgás, elszivárgás miatt a kevés vízmennyiség a nyár fo­lyamán rohamosan csökkent. Mire a falevelek lehulltak, már csak néhány kisebb tócsa ma­radt a mélyedésekben. A neve­zetes úszó lápok leültek, a jel­Balázs Attila archív felvétele legzetes vízinövények és álla­tok katasztrofális helyzetbe kerültek. Mivel az őszi, és tél eleji eső nem tudta pótolni a vízhiányt, a helyi önkormány­zat és a természetvédelmi szervezetek kezdeményezésé­re rövidesen megkezdődik a tározó kútból történő vízpótlá­sa. Természetesen ez a hu­szonnegyedik órában, kény- szerűségből történő mestersé­ges beavatkozás nem kis anya­gi áldozattal jár, ennek elle­nére azonban sajnos nem szá­míthatunk látványos ered­ményre. Sajnos, a meteorológusok semmi jóval nem biztatják a mezőgazdászokat. Előrejelzé­sük szerint az év első fele az átlagosnál ismét szárazabb lesz, vízgazdálkodási szem­pontból semmi javulás nem várható. Ezt megsínyli majd az öntözés, és a halgazdálko­dás is, hiszen a tározókat nem tudják majd megfelelő szin­tekre feltölteni. Szomorú, de számítani kell arra, hogy kör­nyezeti katasztrófa fenyeget­heti a természetes tavainkban és tározóinkban, valamint az környékükön kialakult jelleg­zetes, nagy értéket képviselő élővilágot. jl Osztogatunk Y- • 4: :x:"x$|S:: :: §1, f4 *J * It i ill

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents