Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-03 / 2. szám
1995. január 3., kedd HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Az önállóság útvesztőin Mindenki keresi a maga lehetőségeit, de ezt rendszerbe kellene foglalni A záhonyi szakközépiskola egyik belső tere Sánta János Nyíregyháza — A megyei irányítású intézmények száma négy évvel ezelőttihez képest jelentősen csökkent. 1990. óta a megye hatásköre csak a saját fenntartású intézményekre terjedt ki. A 90-ben megállapított fejkvóták, állami normatívák már egy ideje nem elegendőek. Ezek a megyei fenntartású oktatási intézmények működési kiadásának kb. 2/3-át fedezik csak. A többit a megyei önkormányzat költség- vetése pótolja, ami oktatási intézményenként évente átlagosan 9-10 millió forint pluszkiadást jelent. Egyre kevesebb marad felújításra, a felszerelések, berendezési tárgyak, szemléltetőeszközök pótlására, a minőségi munka díjazására, jutalmazására. Ezekről a gondokról beszélgettünk Pataki Józseffel, a megyei önkormányzat intézményfenntartási osztályának vezetőjével. Fejkvóta és...? □ Milyen oktatási intézmények tartoznak Önökhöz? — A tiszaberceli, tiszadobi szakmunkásképző, a záhonyi közlekedési szakközépiskola, a csengeri gimnázium és nevelési szakközépiskola, melynek van egy cipőipari szakmunkásképző részlege is, a demecseri, tiszalöki és ibrányi gimnázium. Ez utóbbi rendelkezik számítástechnikai szakközépiskolai ágazattal is. Mi vagyunk a fenntartói a fogyatékosokat nevelő bentlakásos intézményeknek is. Ilyen van Nyíregyházán, a Szarvas utcán, Tiszalökön, Nagydoboson és Nyírbátorban. Az oktatási intézmények az összes megyei fenntartású intézménynek kb. egyharmadát teszik ki. Ezekhez megkapjuk a normatív állami támogatást, az úgynevezett fejkvótát, ami — mint az országban általában — a működtetésre sem elegendő. A szükséges felújításokra így állami fedezet egyáltalán nincs, holott az ilyen típusú igények folyamatosan jelentkeznek. A teljesség igénye nélkül említem, hogy ebben az időszakban került sor a nyílászárók cseréjére és a homlokzat felújítására a demecseri gimnáziumban, a vizesblokk és a tető felújítására a tiszalöki bentlakásos általános iskolában, a nyílászárók részbeni cseréjére az ibrányi gimnáziumban. Állami céltámogatással emeletráépítést végeztünk Csengerben a kollégium épületén, így 40 hellyel bővült az intézmény. A költségek negyven százalékát csakúgy, mint az ibrányi tornaterem építése esetében állami céltámogatásként kaptuk, a többit a megye fizette. Az oktatási intézményekkel együtt a megyei ön- kormányzatnak 36 intézményről kell gondoskodnia. De hozzánk tartoznak a gyermek- otthonok, a szociális otthonok, a nyíregyházi megyei kórház és a nagykállói intézet, a múzeum, a levéltár, a színház és a bujtosi sportcsarnok. Veszélyhelyzet □ Mivel a megyének nincs saját bevételi forrása, a fejkvóta pedig azonos szinten van 90 óta, így nem kis nehézséget okozhat a működőképesség fenntartása. — Az infláció mértéke miatt reálértékben valóban csökkent az intézmények költségvetése. Gondot okoz a közalkalmazotti törvény végrehajtása. Az adható kategóriát nem tudjuk finanszírozni. Az igazgatók keze is meg van kötve, hisz nincs lehetőségük a jobb munkát végzők igazi ösztönzésére. Ráadásul ebben a bérrendszerben nincs egy rugalmas tól-ig határ. Megszűnt az úgynevezett dologi automatizmus, mely legalább megpróbálta kiegyensúlyozni az inflációt, vagy legalább követte azt. Az intézmények működése egyre inkább veszélybe kerül. Nincsenek beszerzések, a szemléltetőeszközöket nem tudják megújítani, korszerűsítésről pláne nem lehet beszélni. Minden romlik. Lehetetlen pénzt megtakarítani. A pedagógus lelkiismerete, ambíciója, szakmaszeretete tartja életben az iskolát, no és az igazgatók leleményessége. Magukra maradtak □ Megszűnt a szakfelügyelet. Vannak ugyan szaktanács- adók, de ez nem ugyanaz. Úgy tűnik, mindenki azt csinál, amit akar. — A pedagógiai intézet működtet szaktanácsadókat, valóban más funkcióval, mint a szakfelügyelet volt. Oda mennek, ahová hívják őket. A szolgáltatásért pedig sok esetben fizetni kell. Az iskolák magukra maradtak. Nincs összehasonlítási alapjuk. Nincs aki ezt megszervezze. Nincs az a fajta ellenőrzési rendszer sem, amelyik végül is az iskolákat rendszerbe szedi. Önálló iskolák autonóm köztársaságairól beszélhetünk. Az az iskola, amelyik most nem akar különösebben csillogni, abból nincs hátránya, legalábbis belátható időn belül nincs. Ilyen helyeken a pedagógusok és az igazgató együtt érdekszövetséget kötnek. Jó érdemjeggyel rendelkező gyerekek ugyan kikerülnek az ilyen iskolából is anélkül, hogy kellő tudásfedezettel rendelkeznének. De megáll- ják-e majd a helyüket egy újabb közösségben, egy másik iskolában, vagy továbbtanulás esetén? Ez a fajta ellenőrizetlenség egy rendszertelen, parttalan iskolarendszert takar. Mivel az értékrendek nem Harasztosi Pál felvétele azonosak, becsapott lehet a gyerek is és a szülő is. □ Mi tehát a megoldás? — Az ellenőrzés, a tesztek, a felügyelet és a folyamat végén az alapvizsga, amelyik összehasonlít, orientál. A Megyei Pedagógiai Intézet most is végez hasonló irányultságú felméréseket tesztek segítségével. A számítógépes feldolgozásuk is megoldott lenne, csak a tesztek széles körű alkalmazásának nincsenek meg az anyagi feltételei. □ A szaktárgyi versenyek nem alkalmasak az iskolák rangsorolására? — A versenyek jók, de igazán nem alkalmasak arra, hogy annak alapján egy-egy pedagógus, vagy iskola szakmai munkájáról messzemenő következtetéseket le lehessen vonni. A teljeskörű felmérések alapján összeállított lista, rangsor segíthetné a nevelőt, az intézmény vezetését is abban, hogy el tudja magát helyezni, hol is áll? Elég-e a számára vagy feljebb akar kerülni? Másfelől, előtérbe kellene helyezni a tehetséggondozást. □ Az elitképzésre gondol, Pataki úr? — Nemcsak erről van szó. A középfokú intézmények már maguk is elkezdtek egyfajta átalakítást. Mindenki keresi a maga útját, de ezt rendszerbe kellene foglalni. Amikor kiderül egy gyerekről, ő miben tehetséges, nyitott útja legyen abba az irányba. Szükség lenne tehát megyei tehetséggondozó alaprá. Ezt a pénzt összeadhatnák az önkormányzatok, szponzorok, alapítványok. / ajong az olcsó szájharmonika, bugyborékol az esendő dallam, a szívfacsaró; ott ül a férfi az aluljáró kövén, ölében a kutyája, alszik a gazda testmelegében, ketten egymás testmelegében, a férfinak már az egyetlen testmelegben, leszámítva néha az olcsó lőre el- langyuló mardosását; de most színjózan, ezért olyan szívhez szóló a dal, az édesanyát szólongató bakanóta az első háborúból, a nagypapadal, a soha nem látott nagyapádé, az unokánál fiatalabb nagyapáé, aki az első év őszén sártengerbe veszett Galíciában, péppé morzsolták a nagy ütközetek, ma sem tudni, hol emésztődött el; akinek hiánya egy életen át vándorolt apádban, mint láthatatlan repeszdarab a testben, a tízSzájmuzsika éves fővel elvesztett apa, neked teljes nagyapahiány, a meg nem ismert öregkori bölcselkedések, a göbös ujjú kezek, a dörmögő megbocsátás, már ahogy elképzelted, apádnak az alig-apa, a hirtelen elszállt, akire igazán a kamasznak lett volna szüksége, helyette jött a korai robotolás, a meg nem beszélt élet, a magányra vetettség, bár a kamaszok meg szoktak vívni az apákkal, így érnek meg arra, hogy utólag beismerjék: az apáknak is lehet igazuk; szól az olcsó szájmuzsika a gyerekkorból, amikor a második háború után még erre sem futotta, és fésűre selyempapírt tettetek—ismeri-e azt a fajtát a nejlonkorszak gyermeke? —, és arra zümmögtétek, búgtátok a dallamot, zizegett, ciripelt a papír és fésűfogak felett, a kidúdolt dallam tü- csökszó-színt nyert, valóságos kis zenekari kíséretté cif- rázódott a híg sláger, az örökzöld kupié meg az improvizált melódia, miért van az, hogy a kutyát, a tekergőt, a kicsapottat, az elbitangoltat mindig a kukabúvárok fogadják magukhoz, a szemétben turkálók, a nejlonzacskókat zörgető, űzött tekintetű hab- latyolók, akikkel ha leállsz egy szóra, mindig kiderül, derék foglalkozást hagytak abba, mert szétment a vállalat, eltört a, házasság, jött az ital jótékony kegy elme-átka, elveszett filozófus mindahány, aki utcahosszat szórja szét bölcselmeit-szitkait, mígnem belehal üszkös sebeibe, puf- fadt májába, a téli hideglelésbe, de előtte még gyakorolja a krisztusi nagylelkűséget, mert egy szikrára visszavágyik a szemernyi lángocskára, ami a kutyaszemekből visszapislog, és oly földöntúli bizalommal teli, hogy méltóvá kell lenni hozzá, megosztva a néhány falatot, ami langyos napokon még összegyűlik a szájharmonikaszóra, amely ott tekergőzik az aluljáróban, a néhány hajléktalan, a virágárus öregasszony s pár' habókos társaságában, aki mindig összeverődik; no meg a verődő emlékek, kelet-európai emlékek, már akinek eszébe jutnak, már akinek ez jutott az élet nevű nagy osztozkodásban. Ami elérhető Orémus Kálmán A zt hiszem, a reklámmal valamennyien úgy vagyunk, hogy szeretjük is, meg nem is. Elfogadjuk, hogy szükség van rá, de amikor már ömlesztve kapjuk, elegünk van belőle. Különösen ha olyan érzésünk támad, hogy csak bosszantani akarnak vele. Már hosszabb ideje figyelem némi gyanakvással a televízió műsorait, különös tekintettel a reklámokra. Azt eddig is tudtam, hogy ezek egy része nem Magyarországon készül, de egyre inkább az az érzésem, hogy az alkotóknak fogalmuk sincs az itteni helyzetről. Vagy ha igen, akkor még rosszabb, mert nyilván a nézők közérzetét akarják feljavítani a ködösítéssel. Kedvenceim közé tartozik például az a reklám, melyben egy hölgy élete legsúlyosabb gondját, illetve annak megoldását ecseteli. Ha ezek után azt hinnénk, hogy a hölgynek megélhetési gondjai vannak, esetleg baj van az egészségével, nagyon tévedünk. Nem, neki egyetlen problémája van, nevezetesen, hogy túl száraz a bőre, ezért nem használhat szappant. Persze, én el tudom képzelni, hogy kicsiny hazánkban ilyen emberi gondok is vannak, de attól félek, hogy nem ez a jellemző. Mint ahogy aligha a lakosság nagy tömegeihez szólnak azok az autóreklámok is, melyek hárommilliós csodákat kínálnak állítólag elérhető áron. Szerintem, maga a megfogalmazás abszolút telitalálat, mert arról szó sem esik, hogy kinek elérhető. Mielőtt valaki azzal vádolna, hogy savanyú a szőlő, leszögezem, senkitől sem irigylem a drága autókat és luxuscikkeket. Annak örülnék igazán, ha ezeket az átlagember is meg tudná venni. Csak azt szeretném, ha a reklámok egyszer már olyasmit is kínálnának, ami annak is elérhető, aki mélyen az átlagos életszínvonal alatt él. Mert a kispénzű fogyasztó is fogyasztó, akit illik megbecsülni, hisz sok kicsi sokra megy. Új év, új fények... Ferter János karikatúrája Eltűnt formák Dankó Mihály M ár a két háború között rájöttek az illetékesek, a népnek kell egy ház, egy otthon, ahol eltoltheti szabad idejét, művelődhet, szórakozhat. Aztán a szocialista ideál létrehozta a kultúrházakat, a nagytermes „kultúrhodá- lyokat”. A műveltséget, a tudástfentröl, mint dézsából a vizet, öntötték a nép nyakába. Végül az intézmény új nevet kapott, művelődési otthon lett belőle. Otthona a kultúrának. Csakhogy milyen otthona? A Művelődési és Közoktatási Minisztériumban nemrégiben készült egy felmérés az országban működő művelődési otthonokról, ifjúsági és közösségi házakról. Kiderült, jelenleg az országban 2674 ilyen jellegű intézmény működik, ezekből 103-at a szakszervezetek, 11 -et alapítványok, 10-et lakóközösségek, míg 6-ot az egyházak tartanak fenn. A többit az önkormányzatok működtetik, az államtól kapott fejkvótából (jelenleg 250 Ft), a helyi támogatásból és az intézmény saját bevételeiből. Mint az a beszámolóból kiderül, a központi támogatás a működtetés 30 százalékát fedezi csak. A minisztérium szerette volna ezt 40 százalékra felemelni, de a pénzügyi kormányzat nem járult hozzá. Akkor mi várható jövőre? Az ismert emelések miatt, valószínűleg még jobban ellehetetlenül az intézmény. Gondoljuk végig, milyen a legtöbb épület állapota, azok berendezése. Vajon, hogy tudja felvenni a versenyt a modern diszkóklubokkal és szórakozóhelyekkel? Ugyanakkor, egyre nehezebb a feladata a közművelődési szakembernek is. Mára elsősorban a pénzgyűjtés vált első számú tevékenységgé. Örök kérdés, milyen programokra jönnek be, mi a kifizetődő? A klasszikus formák eltűntek. Már régen nincs varázsa a fővárosi „istennek” sem. Marad a vásár, a börze, a kiállítás! Talán ha tele a has, ha nem lyukas a cipő, nagyobb figyelmet kapnak a kulturális termékek és szolgáltatások is. BIB k 4j®XrsJ ll “Pl iCC^ iLtfl S 5E fÍJ f<i9fC«9J«Í
