Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-13 / 11. szám
1995. január 13., péntek HÁTTÉR Síleckék kölcsönlécen Téli vakáción a sóstóhegyi gyerekek a Magas-Tátra hegyei között Sánta János Sóstóhegy — Az átélt élmény felejthetetlen és csodálatos, vallják a szlovákiai sítúrán részt vett Szabó Lőrincz Általános Iskola szerencsés diákjai és az őket kísérő tanárok. Negyvenhetén vágtak neki a Magas-Tátra hegyeinek, hogy élvezzék a tél örömeit a néhány nappal megnyújtott karácsonyi szünet utolsó hetében. — Január másodikétól nyolcadikéig tartott a szlovákiai sítábor. Nagyon sok élményben volt részünk a Magas- Tátrában. Amint lehetett, elkezdtük a síleckéket. Minden nap kirándultunk valahová, voltunk például Poprádon és a Csorba-tónál. A szálláshelyünk közelében lévő uszodát is többször kipróbáltuk. Megtanultuk, hogyan kell használni a sífelvonót. Legemlékezetesebb mégis a lesiklás volt — kezdi élménybeszámolóját Lencsés Zsanett és Novák Brigitta. Fábián Nóra, a sóstóhegyi iskola szabadidő-szervezője nem először vezet efféle táborozást. Már negyedik éve járnak a Tátrába. Az idei volt azonban az első alkalom, amikor ilyen nagy létszámú gyereksereg öltötte magára a síruhát és csatolta fel a léceket. Ezúttal elsőstől nyolcadikosig jóformán minden korosztály képviseltette magát, köztük nem egy most volt életében először külföldön. — Előnyös ajánlatot kaptunk a Volbusz Utazási Irodától, így érthető, hogy őket A sóstóhegyi gyerekek első síórája Ó-Tátrafüreden választottuk, folytatja mosolyogva Fábián Nóra, miközben az ott készült fényképeket nézegetjük. Minden lehetőséget felkutattunk, hogy minél kevesebbe kerüljön ez a téli külföldi kirándulás egy-egy gyereknek. A szlovák korona beváltásával is nyertünk pár száz forintot, öröm volt nézni odakint azt a sok vidám gyermekarcot. A sízés talán a tehetősek sportja, morfondírozok közben magamban. Ideje hát megkérdezni, mégis mennyibe került ez az egy hét a gyerekeknek? A választ dr. Czövek Istvánnétól, az' iskola igazgatójától kapom. — 4300 forintot fizettek a gyerekek egyénenként. Ehhez hozzátettünk kettőezret a Soros Alapítvány által iskolánknak nyújtott tízszázalékos keretéből. A reggeli és a vacsora benne volt a szállás költségeiben. Az említett kétezret a gyerekek napközbeni étkezésére fordíthattuk. Pásztor Tünde, Soltész Miklós és Tamás Zoltán vállalkozott még a gyerekek kíséretére. A két férfi tanár a síoktató szerepét is ellátta. — Az első néhány sílécet pár éve vettük a vasgyűjtésből származó 60 ezer forintból. Az induló készletet aztán fokozatosan gyarapítottuk. Ma már 28 pár sílécünk van a hozzá tartozó botokkal és bakancsokkal. — Az idei túrához szükséges többi felszerelést a Széchenyi szakközépiskolától kaptuk kölcsön, mondja Tamás Zoltán tanár úr, akinek a Ötezer pályakezdő állás nélkül Nyíregyháza (MTI) — Ötezer pályakezdő fiatal szeretne munkához jutni Szabolcs- Szatmár-Bereg megyében. Valamennyien másfél éven belül végeztek felső-, vagy középfokú oktatási intézményben, s azóta próbálkoznak sikertelenül az álláskereséssel. A Nyírségben nyilvántartott mintegy 47 ezer munkanélküli közül minden tíz-tizenegyedik pályakezdő fiatal. Segélyük összege a mindenkori minimálbér 75 százaléka, jelenleg 5610 forint, s azt is csak legfeljebb hat hónapig kaphatják. A legrosszabb a helyzet Nyíregyháza térségében, ahol a hú- szonéves állástalanok aránya meghaladja a 15 százalékot, több mint 1800-an keresnek munkahelyet. Csenger, Kis- várda és Ujfehértó körzetében szintén rosszabb a helyzet a megyei átlagnál, továbbá a mátészalkai, a tiszavasvári, a A ggodalmasan leste az ablakon keresztül, esik-e még a hó. Esett. Sőt. Zuhogott. Arra gondolt, holnap milyen csúszósak lesznek az utak. Koccanások, farolások, ha csak az apróbbakat vesszük is. A nagyobbaké aj óbb nem is gondolni. A minap alig hullott pár puha pihe az útra, a közeli sarkon nyomban összecsúszott — mit összecsúszott? egymásba szaladt! — két autó. Az egyik tropára ment. A másikat nem is látta. Lehet, hogy valamelyik bontóban kötött ki? Ki tudja? Lenn a téren a gyerekek lármásan örülnek a lágy, friss fehérségnek. Vannak vagy hatan-nyolcan. Nem számolta. A legkisebbik kitátja a száját, hadd hulljon bele a csiklándani a sok apró fehér moszat. A többiek csúszkálnak, dobálódznak, nagyokat hüppennek a hó- dunnában. Élvezik, hogy bármekkorát esnek, nem ütik meg magukat. Az, hogy már szinte valamennyien úgy néznek ki, mint valami eleven hóemberek, szemmel láthatóan nem zavarja őket. Máskor talán bosszantotta Ebsztori a hóban volna ez a ricsaj, de látván a gyerekek felhőtlen, féktelen jókedvét, eszébe sem jut, hogy haragudjék rájuk. Addig jó nekik — gondolja —, míg ilyen őszintén tudnak örülni a kis dolgoknak is. Közben a tévében — valamilyen fórumféle műsor ment éppen — az egyik kérdező szerint a nemzet elfeledkezett arról, hogy apákat, anyákat neveljen. Eltűnődik ezen egy kicsit. Hát igen. Korábban a társadalom, most a nemzet sok mindenért hibás, felelős. A személytelen. Az általános. Nem azok, akik a törvényeket — rosszakat és még rosszabbakat— hozták, hozzák zsákszámra, hanem a nemzet, a társadalom. Nem én meg te, hanem ők. Úgy, mindnyájan. Újra kinéz az ablakon a hancúrozó gyerekekre. Aztán az órára. Kilenc körül jár. Este. Az iménti mondat jut eszébe a tévéből. Tényleg. Vajon ezeknek a gyerekeknek — van köztük nyolc-kilencéves is, a legkisebbik meg jó, ha hat — pontosan tudják a szüleik, hol csavarognak? És ha tudják, vajon helyesnek tartják-e, hogy ilyen késén órán még nincsenek otthon? Míg így töpreng a váratlan egybeesésen, a gyerekek lenn hirtelen elhallgatnak. Egy nagyobb srác — lehet vagy tizenhárom éves — jelenik meg a téren. Egy hatalmas farkaskutyát vezet pórázon. Még kölyökkutya lehet, mert farkcsóválva közelít a megszeppent gyereksereghez. — Vidd már innen ezt a dögöt! — szólal meg a röpke szünet után a legbátrabbnak tűnő srác a kicsik közül. — Még belekap valakibe. — Hadd hulljon a férgese! — mondja az ebtulajdonos valami elviselhetetlen nyegle gőggel. Humornak szánhatta az ő sajátos, ám a többi gyerek számára nehezen értelmezhető stílusában. Ott fönn, az ablak mögött, csak most kezd igazán figyelni. Úgy érzi, hogy itt valami gonosz játék kezdődik. Hiszen ha kölyökkutya is a kutya, mégiscsak eb. Amit hozzá hasonló éretlen gazdija csinál, nem egészen veszélytelen. A következő pillanatban a kutyás leveszi a pórázt. A hatalmas dög megérezvén a szabadságot, eszeveszett fut- kározásba kezd. Mindig ahhoz ugrik, aki éppen mozog. A legkisebbik, a hónyelő, már ordít, hogy csináljanak valamit ezzel az állattal. A kutya meg csak hajku- rássza a gyerekeket. Egyiktől ugrik a másikhoz, hatalmas pofáját kitátja, nyelvét kiölti. A srácok yisonganak. Ki azért, mert tetszik neki a dolog, ki meg félelmében. — Te teljesen hibbant vagy? Kösd már meg! Az egyik gyerek megcsúszik, a hóra huppan. A kutya vakkant egyet, s rohan a srácra. Nem engedi felállni. A gyerek artikulátlanul ordít. A gazdi röhög. A látvány félelmetes. Tenni kellene valamit. A gyerek sivít. A gazdi végre megszánja a kicsit; visszakerül a póráz a kutyára. Egy pillanat alatt kiürül a tér. Aztán nyomasztó csend. A tengerfehérségben egy sötét folt. Talán a gyerek sapkája? Aztán azt is belepi lassan a hó... Amatőr felvétel sízésen kívül mániája, kedvelt hobbija a túrázás, táborozás szinte minden vállfája. A Magas-Tátrában töltött napok élményeiről szívesen beszélgetnek egymás között a résztvevők. A kezdők érthető botladozásai, huppanásai után a harmadik napon már képesek voltak lesiklani a gyerekek a két kilométeres pályán. Saját síleckéik mellett megnézhették a síugrók edzését, kipróbálták a libegőt, gyönyörködtek a siklóemyősök produkcióiban, s méginkább a ritkán látható magaslati tájban. Most idehaza máris az újabb túrákról ábrándoznak, miközben biztosak abban, hogy a megkedvelt síléceket hamarosan újból felcsatolhatják, csak legyen elég hó a közeli hazai lesikló helyeken. Szarnia Balogh Géza P okán furcsállották V annak idején a mai KJ kormánykoalíció létrejöttét. Nem értették, miért kellett az elsöprő győzelem ellenére a szocialistáknak magukhoz ölelni a szabad- demokratákat, s nem tudták, miért kellett bekérezkedniük a hatalomba a eszdéesze- seknek. Nos, a kérdés másodikfelére úgy tűnik meg van a felelet, többek között a fővárosi pozícióik megerősítéséért léptek a kormányba a szabaddemokraták. A fővárosi szállodalánc privatizációját felülvizsgáló kormányfői döntést ők bírálták a leghevesebben, e hét derekán pedig Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere állt elő olyan követeléssel, melynek hallatán lefordul a székről a vidéken élő ember. A híradások szerint a Horn Gyulával történt találkozója során azt szorgalmazta, hogy a személyi jövedelem- adóból az eddigi harmincöt százalék helyett negyven maradjon a településeken, Talán emlékszünk még rá, már a harmincöt százalékra emelés is a szabaddemokraták követelésére történt. S akár tetszetősnek is tarthatjuk e törekvéseiket, hiszen van egy olyan látszatja, hogy ők a helyi autonómiát, a települések anyagi lehetőségeit akarják növelni így. Igen ám, de mi lesz a következménye a negyven százalékra történő emelésnek? A gazdag települések, vidékek tovább fognak gazdagodni, a szegények pedig tovább szegényednek. Százszámra vannak Magyarországon ma olyan falvak, ahol az „okos” gazdaság- politika, s településhálózat- fejlesztés következményeként legfeljebb néhányon rendelkeznek állandó munkahellyel, azok is jó, ha pár ezer forintot keresnek havonta. Az ő adójukból aztán igazán meggazdagodik majd a falu! De a főváros éppen e „kiselejtetezett” kőművesek, ácsok, kubikosok keze nyomán gyarapodott évtizedeken át, s miután ott vették fel a fizetést, még az adót is ott fizettek. Most pedig ezeket az amúgy is elesett falvakat akarja tovább nyomorítani a fővárosi polgármester? vásárosnaményi és a záhonyi régióban is sok ifjú szakember vár arra, hogy végre első munkahelye lehessen. A múlt évben szeptemberben volt a legtöbb pályakezdő állás nélkül. Akkor több mint 6100-an szerepeltek a nyilvántartásban. Tudja szomszéd, hogy mi a bosszantó? Hogy ezért Pesten 650-et fizetnek Ferter János grafikája A derékszíj Nagy István Attila- j an legalább húszon- • / öt éve, hogy vettem V egy derékszíját. Nem emlékszem az árára, de azt biztosan tudom, hogy még a háromhatvanas kenyér időszakában volt. Akkoriban hallottuk először, hogy egy-két esztendő múlva emelhetjük a kezünket, elérjük a Kánaán kapujának a csengőgombját. Eltelt a két esztendő. Különösebb változás nem történt, legfeljebb csak annyi, hogy kicsit megnyúlt a derékszíjam. Mit tehettem? Összébb szorítottam magamon, hogy le ne essen a nadrágom. Egy ideig még foglalkoztatott a dolog, hiszen abban az életkorban voltam még, amikor inkább gyarapodik az ember, mint fogy, dehát istenem: vannak furcsa dolgok. Az új helyzet megoldása nem járt különösebb gonddal, mert egy-két szabad lyuk még volt a derékszíjon. A velem egy korúak (hát még az idősebbek) tudják, hogy a hetvenes évektől felgyorsult az élet. Most már minden évben azt hallottuk, hogy egy-két esztendő múlva túljutunk a válságos időszakon, s minden jó lesz. Nekem azért nem volt egyszerű a dolgom. Miután elfogyott a derékszíjon az utolsó „gyári" lyuk, gondolkodóba estem: valóban csodaszíjat vettem, vagy a hitem csalt meg, amikor kiválasztottam ezt a bőrszíjat? Akárhogyan történt, attól kezdve minden évben fúrnom kellett egy lyukat, hogy magamra tudjam csatolni. Ha ez ebben a tempóban folytatódik, lassan összeér a csat és a lyuk! Az ismerőseim váltig mondogatták: ne várd meg, amíg végleg használhatatlanná válik, cseréld ki, vegyél egy újat! Nem akarták megérteni, hogy annyira a derekamhoz nőtt, huszonöt éve osztozik velem jóban, rosszban, hidegben, melegben. Nem válhatok meg tőle olyan könnyen. Hazát cseréljen az, ki derékszíját cserél, mondtam az utolsó szó jogán.
