Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24 / 304. szám
1994• DECEMBER 24., SZOMBAT Napkelet • A KM karácsonyi melléklete Karácsony 1944Archív felvétel 1944-ből Nábrádi Lajos Egy Bukarestben tanuló néger diák a karácsonyi szünetet egy Aranyosapátiban lévő kúriaszerű, öreg tágas házban tölti. E ház gazdája a világjártas Bocs Attila, akit egy bécsi jótékonysági intézmény a közelmúltban a munkatársává választott. Az ötvenes évét taposó szakállas férfi főbb lakhelyei: Angyalföld, Bécs, Stuttgart, Aranyosapáti. Mint a bécsi intézmény munkatársa, e Tisza-parti községből akar segítő kezet nyújtani a helybeli cigányoknak, megyénk szegény és beteg embereinek, segítő kezei talán az afrikai kunyhókig is elérnek. Az osztrák HIFA jótékonysági szervezetnek ugyanis ez a jelmondata: „Hilfe für alle”. Segítség mindenkinek. Bocs Attila ellentmondásos ember. (Talán mindnyájan azok vagyunk.) A világvárosokból mi szél hozta ide az Isten háta mögé? Gazdag életútjából íme egy arasznyi rész. Angyalföldön prolinegyedben cseperedett fel, középfokú zeneművészeti tanulmányok után színházban és a Magyar Televízióban dolgozott. Egy bécsi turistaút járói nem tért vissza... Bécsből az NSZK-ba vitte a jó, vagy rossz sorsa. Pár éve már nem volt üres a zsebe, s tele volt a szíve az óhaza iránti szeretettel. Alighogy visszajött Pestre, egy kulturális rendezvény húsvét előtti napokban tör ki a pánik: a vevők folyamatos rohama, az üzletek kiárusítási sokkja. Az attól való félelemben, hogy a bevonuló, harcoló csapatok majd úgyis kifosztják, elpusztítják a raktárakat. Mert azért azt már a legvérmesebb háborúpártiak sem remélhetik itt, hogy megfordulhat a katonaszerencse. Végeredményben azonban ezekről sem tudnak semmit az otthoniak, mint ahogy az óvári karácsonyra, újévre készülők is csak régi híreket tudnak az otthonmaradottakról. Éppúgy egymástól elszakadtan élnek azok is, akik a tavaszvégi gettózás és következményei után még életben maradhattak, s valahol német koncentrációs táborlakóként dolgozhatnak az életükért egy- egy hadiüzemben. És a reguláris katonák, a munkaszolgálatosok ugyan hol, merre lehetnek, keleten, nyugaton, életben, fogságban, vagy már el is temették őket? Bizonytalanság, rettegés, félelem uralkodik a karácsony öröme helyett a nyíregyháziakban, bárhol is éri őket az év vége. Itthon ugyan vannak biztató hírek is, a lassanként mind rendszeresebben megjelenő, Magyar Nép című újságból is. Hogy ti. a németek által már régebben felhagyott keleti országrészeken, a sok pusztítás ellenére megalakulhatott egy Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, hogy már a pártok is szervezkedhetnek, s december 21-én már össze is ülhetett Debrecenben a front és a nemzeti bizottságok küldötteiből az ideiglenes nemzetgyűlés. Ez már nemzeti kormányt is létrehozott, s tagjai között régebbről ismerős nevek találhatók. Elmennek hát az itteni küldöttek is tanácskozni: az itthonmaradottak pedig újra csak szoronghatnak, hogy velük vajon nem ismétlődik-e meg a nyíregyházi november másodika. Kijárási tilalom A karácsony a fényesség ünnepe is; most viszont az áramszolgáltatás nem működik. A németek egyik utolsó „fegyverténye”, hogy a Bethlen utca végi villanytelepet felrobbantották. Tart a kijárási tilalom is: így sem karácsonykor, sem Szilveszter napján nem lehet templomba menni éjféli misére, istentiszteletre. Nincsenek étkezdék, vendéglők, ahol a sok magányossá vált nyíregyháziak társaságot találhatnának, hogy esetleg közös bizakodással és reménykedéssel várhassák az 1945. év eljövetelét. Lapunk elődje 1945. január 2-i számának egész címoldalát a háború folytatásának a híre tölti ki. Hogy ti. az ideiglenes kormány az elmúlt év utolsó ülésnapján azt határozta, kilép a háborúból, egyidejűleg pedig hadat üzen a fasiszta Németországnak. Tehát: nincs megoldás, nincs még vége. Egy következő számban, január 5-én érdekes cikk jelenik meg, névtelenül: afféle késő megemlékezés az evangélikus leány- gimnázium neves tanárának, Fehér Gábornak a haláláról. Őt annak idején behívták fegyveres szolgálatra, tífuszt kapott, s meghalt még 1941. december elsején. A kissé kései cikk arról szól, hogy három éve halt meg a közismert derék tanárember. Öröm, hogy a cikkíró ilyen időkben is tiszteletét fejezi ki az elhunyt iránt: egy teljes hasábon a négyoldalnyi újságban. Azt is megjegyzi, hogy ő már három évvel ezelőtt is, időben írt egy nekrológot, de a haladó szellemű, akkoriban ellenzékinek tartott Fehér Gáborról nem jelenhetett meg elismerő megemlékezés: az akkori szerkesztőség visszautasította ilyen tartalmú kéziratát. Most azonban már ünnepélyesebb lehet az aláíratlan cikk hangja. Szinte természetes — írja —, hogy Fehér Gábor legyen az első halott, akit a felszabadult, szociális alapokon újjáépülő Nyíregyháza üdvözöl 1945 legelső napjaiban. És ez nagyon is helyénvaló. Csak éppenséggel az ennek az emlékezésnek a szépséghibája, hogy felszabadult Nyíregyházáról beszél a cikkíró, és mélyen hallgat arról a gyászos tényről, hogy ennek a boldog emlékezetű Fehér Gábornak egyetlen fiát, a hasonló nevű, frissen érettségizett, nagy reményekre jogosító fiatalembert e felszabadítás után két nappal — a cikk megjelenése előtt két hónappal — elhurcolták. Édesanyja a tanár úr sírja fölé helyezett kopjafára írathatta majd később, hogy Gáborka „elhunyt idegenben”. Ez, az itt, akkor nyomtatásban is tanúsított szemérmes és helyénvalónak tartott abszolút hallgatás lesz a jellemző az elkövetkező négy évtizedben is. Hogy ezekről az elhurcoltakról, eleinte legalább polgári hadifogoly elnevezésű földieinkről — mint magáról a november másodikán történtekről — csak hallgatni szokás. Együtt és egyszerre Hát így és ezért is mondható, hogy na- gyon-nagyon szomorúan, furcsán alakultak Nyíregyházán az ünnepi és fájdalmas érzések, élmények, sorsok — együtt és egyszerre — 1944 karácsonyán, szilveszterén, s az eljött új esztendő elején, ünnepi és évfordulós öröm és remény nélkül, híján. kórházi felszereléseket hozhat a naményi vagy a kisvárdai kórháznak, kisgépeket kaphatnak a környékbeli termelők. S hogy miben segíthet a választott szű- kebb hazájának? A megyei munkaügyi központ támogatásával cigányoknak beindított egy1 kosárfonó tanfolyamot. Az advent idején 26 cigánynak külön indult ku- koricacsuhás tanfolyam. Ők papucsot, lábtörlőt, konyhai eszközöket készítenek a csuhából. (A tanfolyam megnyitóján a névsorolvasásnál kiderült: egy cigány lány hiányzik, mert áldott állapotba került...) Kőhajításnyira a falutól a Holt-Tisza szegletében van egy üres tanya istállókkal, gyümölcsössel. Alkoholistáknak megyei szintű munkaterápiás intézetet szeretne itt létrehozni. Szlovákiában „divat” már, hogy hulladékdrótból csillárokat, kosarakat készítenek. Jövőre drótos tanfolyam indul az itteni munkanélküli cigányoknak, egy pozsonyi szakember vállalta a betanítást. S az ősi mesterség, a téglaégetés fortélyait is tanulják jövőre az itteniek, erdélyi társaik segítségével. Kicsi a világ, de mégis mily nagy, ha összefogásról, segítőkészségről kell tanúbizonyságot tenni az embereknek. S ez így van jól. Váci Mihály ezt írta egy helyen: Használni akarok, nem tündökölni". Bocs Attila szándéka szerint szintén használni akar. miatt vetődött Ricsikára, az akácerdőkkel ölelt, Aranyosapáti melletti tanyára. Szétnézett a környéken, meg szerette az itteni embereket, a Tiszát, az illatozó, suttogó akácot, a füzest. Gondolta: pénzét itt fekteti be, itt a Tisza mentén folynak le élete hátralévő évei, csendben, békességben. (A karácsonyi békességben az észak-európai szokásoknak megfelelően nem karácsonyfa, hanem feldíszített fagyöngy és cipó nagyságú adventi koszorú lesz az asztalán.) Ratkó Józseftől idézi, magára is vonatkoztatja: „Minden embernek keresnie kell egy fix pontot a világban, amelyen a lábát megvetve kimozdíthatja a helyéről az embert.” Nos, Bocs Attila pár he- Bocs Attila te Bukarestbe, majd Constancába mozdult ki innen egy nemzetközi konferenciára. Itt a gyermekkultúrá- val foglalkozó szervezet, az UNICEF fogadta munkatársává. Főleg azért, mert a helybeli cigánygyerekeket zenélni, táncolni tanítja, s megyénk több óvodájában hangszeres előképzést tart. Az UNESCO Alfa programjában is részt vesz. E program keretében a hátrányos helyzetű nációkon próbálnak segíteni szerte e világon., Az osztrák jótékonysági szervezet megbízásából Ausztriában és Németországban jótékonysági koncerteket szervez, a bevétel persze a Bécsi közös kasz- szába kerül. Ám Bécsből — a terv sze- A szerző felvétele rint — Segítség mindenkinek — Hilfe für alle Margócsy József ' Itt már nem voltak harcok 1944 végén, de a nyíregyháziak kedélye, ünnepi hangulata korántsem olyan, mint régebben. Az októberi harci cselekmények miatt a lakosságnak csak kis része maradt benn a városban, ráadásul november 2-án közülük is kétezernél több embert hurcoltak el. Karácsony táján már az is világossá vált, hogy nem is rövid időre, munkára mentek. Á bokortanyavilágba, a környékre menekültek közül mind többen szivárognak vissza a városi házukba, s ha nem is érezhették még magukat teljes biztonságban, mégiscsak otthonukban várhatták az ünnepeket. Gyepűszálláson Messzebbre is sokan menekültek a front elől: közülük sokan a fővárosban álltak meg, tervük szerint esetleg csak az ünnepekre. Az itthoniak majd csak később tudják meg, hogy éppen az ünnepek napjain zárták körbe Budapestet, és hogy az ostrom pokoli időszaka még csak ezután következik rájuk. A nyíregyházi köztisztviselők, tanárok, postások Mosonmagyaróváron karácsonyoznak. Ez a város a menekülő szabolcsiak gyepüszállása. Ez a kifejezés azt kísérli meg elhitetni, hogy szervezett hátrálásról van szó, ideiglenesen, itt majd bizonyos hivatalok, ügykezelőségek működnek a zavartalan jogfolytonosság látszatával. És voltak már olyanok is, akik nem álltak meg az országhatárnál, hanem — többnyire valamilyen szervezett csoporttal — tovább mentek nyugatra. Az év fordulásakor Magyaróváron viszonylag nyugodtabb az élet, bár óriási a zsúfoltság. A lassanként megszokottá vált légiriadók után általában nem itt hullatják el bombaterhüket a nagy gépek. A városháza egyik irodaajtaján feÜrat jelzi Nyíregyháza hivatalos jelenlétét. Itt mindig akadnak ismerősök, akikkel ki lehet cserélni a tapasztalatokat, kalandokat, a hallott hazai híreket, szörnyűségeket vegyesen. A közellátás nagyjából a megszokott háborús szinten még elfogadható, az Ant- hony-féle áruházban egyelőre még sok minden kapható, bár egyes osztályokon mind több az üres polc. A legjobban a dohány hiányzik: még a leghitványabb kapadohányleveleknek is magas az értéke, ára. Szinte minden házban működik egy-egy barkácsolt dohányvágó gépecske, amellyel vékony csíkokra szeletelik, majd utána aprítják az amúgy is finánclábas dohányt. Ébben a városban majd csak később, márciusban, a korai
