Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-20 / 300. szám
1994. december 20., kedd SOROK A HATÁRON TÚLRÓL Újrateremtett egyházi intézmények Máriás József Szatmárnémeti — Kurta hónap leforgása alatt két rendkívül örvendetes esemény vonta magára a szatmári közvélemény figyelmét: két alapkőelhelyezés, illetve megáldás, amely a felekezeti oktatás jelenkori történetében piros betűs ünnep marad mindenkor. Október 30-án a Németi Református Egyházközség adományozta helyen főtiszteletű Tőkés László püspök, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület főpásztora jelenlétében leplezték le az I. Rákóczi György Református Kollégium alapkövét. November 20-án a Hilde- gárda római katolikus templom kertjében főtisztelendő Reizer Pál a szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke áldotta és szentelte meg a Szent Alajos Diákotthon alapkövét, amely a Hám János Római Katolikus Líceum és a Római Katolikus Posztliceális Egészségügyi Iskola nönyert megnyugtató megoldást. Tenni kellett valamit, ami ha pillanatnyilag nem is enyhíti a gondokat, távlatilag azonban előrevetíti az önállósulás megvalósulását. Mindkét felekezeti középiskola a vallás-erkölcsi nevelés mellett az anyanyelvi, a nemzeti kultúra hordozója, közvetítője az eljövendő nemzedékek számára. Tőkés László püspök úr Nehémiás próféta kőfalépítőit idézte, ószövetségi példázattal utalt mai feladatainkra, Reizer Pál püspök úr az újszövetségi példázatot, a sziklára épített házat idézte, amely hosszú ideig hirdeti majd az építők akaratát, kitartását. Kell, nagyon kell az erősítés az itteni református és római katolikus, s mind a többi keresztény magyarságnak. A templomot és iskolát építő, teremtő egyházak a megmaradásunk alapjait erősítik, hisz az iskolánál nincs fontosabb nemzeti intézmény, a szolgáló egyház pedig nem tehet egyebet Reizer Pál püspök celebrálta a Szent Alajos Diákotthon alapkőmegáldásának szertartását Szabó Sándor felvétele vendékeinek lesz otthona a későbbiekben. Miért oly fontos események ezek abban a világban, ahol naponta szenzá- ciósabb hírek kelnek szárnyra? Azért, mert szá- munlria ezek jelentik a jövőbe vetett bizalmunk reménysugarait, egy olyan világban, amelyben vajmi kevés okunk van az örvendezésre. 1991-ben indulhatott újra a több évszázados múltra visszatekintő szatmári felekezeti középiskolai oktatás. Ám a hatalom kegye igen szűkmarkú volt. Iskolát engedélyezett, de az ősi kollégiumok, líceumok épületei visszaadásáról hallani sem akar. így lett a város egyetlen magyar líceuma, mely Sződemeter jeles szülötte, Kölcsey Ferenc nevét viseli, a valamikori református kollégium, három középiskola otthona: az elméleti líceumé, s az ugyancsak ott meghúzódó római katolikus és református gimnáziumoké. A vidéki tanulók elhelyezése azonban továbbra sem mint folytatni az évszázados hagyományt, alapozni, építeni a jövőt, dacolva a gáncsoskodókkal, egyik kezében a küzdelmet szimbolizáló karddal, másikban a jövőteremtést jelképező kőműveskanállal, könyvvel. Hisz szellemi és tényleges várainkat, falainkat magunknak kell megépítenünk. Magunknak kell nevelnünk ifjúságunkat őseink hitének megőrzésére, népi és nemzeti hűségre, magunknak kell megteremtenünk, ha kell alapjaiból e tevékenység feltételeit. A református kollégium terveit Makovecz Iván, a világhírű magyar műépítész, a katolikusét Varga Lajos szatmárnémeti műépítész készítette. Az ünnep elmúlt, jönnek az építés hétköznapjai, az áldozatvállalás, az adakozásé. Reméljük, mihamar az épületek megáldásán is. A magunkra találás, a küzdés vállalásának jelei ezek. Az elszántságé, s reményé, amelyre kimondhatatlanul nagy szüksége van térségünk magyarságának. Községnyi utca a Krétalyuknál Bárki is legyen, erdei manó, vagy mit tudom én, megszólítom Kovács Elemér Beregszász — Amint a városi temető mellett a Csipás-domb- ra kanyarog fel a műút, jobboldalt bokrokkal takarva széles ösvény vezet a Kerek-, meg a Nagyhegy enyhén emelkedő, szőlővel borított vonulatai közé. A kaptató sehol sem válik meredekké, viszont jó háromnegyed órai gyaloglás után a szőlősorok között bóklászó néhány tallózón, csipkebogyógyűjtőn kívül mással nem találkozom. Pedig errefelé falunak kell lennie, házaknak. Itt emberek élnek... Vége a gazzal felvert szőlőtábláknak, a dombot tölgyerdő borítja, amikor a hajlatban futó mélyútnál egy fürge alak tűnik fel. Foltos gumicsizmájával gyorsan gázol a vörös avarban, hóna alatt üres szatyrot szorongat. Bárki is legyen, erdei manó, vagy mit tudom én, megszólítom. — Messze van még Kuk- lya? — Ehun ni. Itt kezdődik a falu — mutat egy zöld-pirosra festett határjelző karóra. Most látom csak: az erdő gyakorlatilag tovább folytatódik, miközben felsejlenek az ágak között a település első házai. Egyébként emberem jó hatvanas, vékony csontú. — No ide török, tatár horda nem talált el — csettintek elismerően. — Arról nincs tudomásom. De ’44. novemberében a „felszabadítók” igen. Nyolc embert vittek el tőlünk, azok fele odamaradt. Szemák Jóska fiástul, aztán az idősebb Frink fiú, Markó... A Donbászra meg 18 fiút szedtek össze a bányába, csak néhányunknak sikerült hónapokig tartó bujkálással megmenekülni. — Szomjas vagyok, bátyám. Valami forrásféle akad errefelé? — Menjünk a Fekecshez. Még mielőtt elindulnánk: — Paráda László vagyok. Szovhoznyugdíjas. Épp a városba indultam kenyérért. Mert ugye, nálunk szinte semmi nincs. Se bolt, se buszjárat, se iskola, se felcser, se posta. Ha levél jön, úgy küldik fel valamelyik iskolásgyerekkel. A postás havonta egyszer jelenik meg, nyugdíjosztáskor. A villanyt is csak ’66-ban vezették be. S mióta a geológusok vették birtokukba a környéket, a kutak fő részéből eltűnt a víz. Errefelé reggelente gyakran hallani, hogy éjszaka ellopták a vizet a kútból. A későn ébredők méltatlankodnak így. — Akkor meg?.. — Akkor meg hová mennénk? — kapja fel a fejét. — A fiatalja az csak szétszéled, az öregebbjének jobb, ha itt marad... Miért, máshol talán jobb? — Emiatt a Fekecs-forrás. Jó hideg, tiszta a vize. Olyan, mint a túloldalon lévő Túri Márié. Igyon csak nyugodtan. Különben, ha már így összeismerkedtünk, tudja meg, ennél a forrásnál szült meg az anyám. Nagyhassal kijött vízért, aztán már nem bírt visszamenni. Úgy beszélik, hogy a szomszédasszony, Kenéz Boriska néném vitt be a házba. Ő lett a keresztanyám. Hogy nem tudott valamelyik fához odacsapni! Na, nekem mennem kell. Isten áldja. Mégse teljességgel semmi falu ez. Házai összevisszaságban állnak ugyan, de a kertek gondozottak, meg takarosán rendbe szedett temetője. Közepén a kereszt, rajta a bádog- Krisztus. „Bemádisz Jakab, meghalt 1921-ben 62 éves korában. Kenéz István 1807- 1915”. — Ezek a legrégibb sírok — magyarázza a kísérőmül szegődött 73 esztendős Mikola Jolán néni. — Mint látja a keresztekről, a többségében római katolikusok lakják Kuklyát meg Derekasze- get. Néhány nemrég beköltözött ruszin családon kívül itt mindenki magyar. Merthogy a 78 ház 350 lakója közigazgatásilag kétfelé tartozik. Kuklya Nagymuzsalyhoz, Derekaszeg meg Beregszászhoz. Mondhatni, ez itt a város legelha- gyatottabb része. Az innét 6 kilométerre levő város vezetőinek szívéhez mindig is messze álltunk, az Isten még, aki itt van a közelünkben, csak nem akar ránk tekinteni. S íme a bizonyosság. Két botra támaszkodva jön ki kis házikójából a 65 éves Bihari Irén. Reszket egész testében mindvégig, így a szomszédok segítségével értem meg, amit elmond. Húsz éve ment tönkre az egészsége. Első kategóriájú rokkant lenne, de nincs, aki a papírokat kijárja. Férje rég elhagyta, most 175 ezer kuponból kell kijönnie (az a pénz akkor sem ért kétszáz forintot). De úgy, hogy közben mindent — kenyeret, lisztet, tojást (Istenem, mit beszélek?!) — a jószomszédok hoznak fel a hátukon. Amíg ugye két esztendővel ezelőtt be nem zárt a bolt, neki is könnyebb volt a dolga... — Ha ezen a soron öt malackánál többet talál — a hatodik meg a hetedik a magáé — ajánl egy furcsa fogadást Rájplik József, aki szintén nyugdíjas. — De ugyan miből is telne malackára az ittenieknek? Kórház, téglagyár, konzervgyár, geológusok — lényegében ezeken a helyeken találtak munkaalkalmat e település lakói. No meg a szovhozüzem- ben, ám a borászati kombinát egy év alatt alig másfél mázsa terményt juttatott munkásainak. Az meg a kerítés alatt ka- pirgáló néhány tyúknak is kevés. Meg mint mondottuk, az itt élők többsége nyugdíjaskorú. Ők legfeljebb gombát szedhetnek a közeli erdőben, vagy a vastag avart kaparhatják a Krétalyuk közelében elterülő gyönyörű szelídgesztenye erdőben. — Azt még legalábbis az öregek így mesélik — idézi a múltat a 73 esztendős özv. Lefler Tamásné — maga Schönbom uraság, a Rákóczi- birtokok „örököse” telepítette. Maga a híres barlang, a Krétalyuk pedig nem más, mint az egykori kaolinbánya. Ugye tudjuk, a földpát a porcelán- gyártás egyik fő alapanyaga. A csehek nem is a közeli Nagyhegyen található arany miatt ragaszkodtak Beregszász vidékéhez, hanem inkább a kaolin miatt. Apám is ott volt a bányánál fogatos. Én magam, fiatal leányként segítettem a földpátot lapátolni a szekerekre. Mikor tele volt a bérfa, irány a beregszászi vagy a borzsavai vasútállomás. Télen meg szánon szállítottuk a kitermelt anyagot. A háború kitörése előtt persze leállt a Stem úr bányája. Azóta csak kalandvágyó suhancok és megrögzött kincskeresők látogatják a tárnákat. — Ha magának is kedve szottyanna ott lent körbenézni — teszi hozzá —, vigyen egy megbízható zseblámpát meg egy jókora gombolyag zsinórt... Szóval a harmincas években itt alig 25-30 ház állt, javarészt a kaolinbányászok hajlékai — az ősök talán Németországból származtak — meg Moises, Junger, Laczkóczky és Weisz István szőlősgazdák borházai. Ebből nőtt ki a mostani település. Micsoda Bakator-, Furmint-, Gyöngy-, Leánykatáblák voltak errefelé! Ma már többnyire a sisak meg az enyészet az úr. — Tizenöt gyerek jár a mu- zsalyi iskolába — végez gyors számvetést Tóth Erzsébet, a település egyetlen közintézményének, a művelődési háznak a vezetője. — Két fiú katonáskodik. Azért a szüreti mulatságon száznál is többen voltunk. Igaz, a klub fűtéséről az idén az illetékesek mintha végleg elfeledkeztek volna. De hát másra sem telik. Minket itt lehúz a sár, mentőautót ide hiába is hívnak a bajbajutotthoz. Lett volna egy felcserünk meg tanítónk is, de mire kitanultak ezek a fiatalok, meggondolták magukat és máshol vállaltak munkát. A pap is csak temetéskor jön. Vasárnaponként viszont 20- 25 kuklyai indul el még jóval kilenc előtt, hogy elérjenek a misére. Azután a piac, majd felmálházva neki a domboknak. Mint az itteniek mondják, legalábbis eddig így volt, a közel nyolcvan ház közül 5-6 mindig vevőre vár. Most — csodák-csodája — mindegyiknek van gazdája. Kuklyát és Derekaszeget úgymond felfedezték a tehetősebb beregszásziak, akik a portánkon immár nyaralót rendeztek be. Nagyszerű kirándulóhely ez. A már említett szelídgesztenyén kívül gomba, szeder, s ki tudja még mi minden található itt. Nyúl, őz, borz gyakori vendége az erdőbe nyúló kerteknek. Szó se róla, az unokáknak jobb vakációzó helyet álmodni sem lehetne. Csak ne közeledne megannyi szigorával a tél, mert akkor errefelé alig pislákol az élet. Megint ellopták a kútból a vizet A szerző felvételei HIRDETÉS KARÁCSONYI VÁSÁR a Bujt ősi Szabadidő Csamokßan december 13—23-ig mindennap 9—18 óráig. * 118025/3H-12.12*
