Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-02 / 285. szám
1994. december 2., péntek HATTÉR Templomépítésre vállalkoztak Az Úr asztalától a haranglábig mindent a szakközepes diákok készítettek Szondi Erika Mátészalka (KM) — Református templommal gazdagodott a napokban Mátészalka. Nem ritkaság, hogy új templom építéséről számolunk be, ám a mátészalkai példa országszerte egyedülálló. Összefogott ugyanis az egyház és az iskola — a hit, a remény, a szeretet és a merész vállalkozós szellemében. — A holnap van ebben az új templomban — magyarázza Mónus Béla református lelkész. Mind az épületek formájában, mind az építő kezekben benne rejlik a jövő. Az Északi lakótelepen fiatal családok élnek. Hosszú utat kellett megtenniük ez időig az Isten házáig. Ezt mind a nagy templomtól való távolságra, mind pedig hitük erejére értem. — A rendszerváltás után kértem telket az önkormányzattól, s amikor körbekerítve takaros felvonulási épülettel együtt megkaptuk, már hittük, sikerülni fog a tervünk. Reménykedtünk, ráébrednek az emberek a templom szükségességére, s adományaikkal is segítik az egyházat. Sok támogató Külföldről, itthonról, magánemberektől, kis egyházaktól érkeztek lassanként adományok, mégis sokan kételkedtek az építkezés sikerében. Különösen amikor kiderült, gyermekek, fiatalok dolgoznak majd itt. A hit és remény után ekkor erősödött meg bennünk a szeretet érzése. Az a szeretet, amellyel a 138. Sz. Ipari Szak- középiskola és-Szakmunkás^ képző Intézetvezetői, tanárai és diákjai őrködtek, dolgoztak az építkezésen, ránk is vissza- sugárzott. — Az alapkőletétel óta két és fél év telt el — veszi át a szót Nagy Gusztáv a 138. Sz. Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet igazgatója. — Mi nemcsak divatos szlogenként használjuk a vállal,.Százharmincnyolcasok" a szentegyház építése közben kozó iskola kifejezést, hanem valóban ennek megfelelően gondolkodunk. A vállalati tanulóképzés a nyolcvanas évek végén teljesen összeomlott, az önkormányzatok költségvetése lecsökkent. Két út állt előttünk, vagy megkeressük a lehetőséget a talponmaradásra, vagy a gyakorlati munkahelyek hiányában bizonyos szakmák oktatását megszüntetjük, s ennek következtében a gyermekek és oktatóik az utcára kerülnek. — Természetes, hogy az első megoldást választottuk, s megragadunk minden lehetőséget tanulóink gyakorlati képzésére. Szakértelemmel A református templom építkezésénél jobb gyakorlati munkahelyet elképzelni sem tudnék fiataljaink számára. A teljes kivitelezést elvállaltuk. Lengyel István Ybl-díjas tervező álmodta papírra az épületet. Terveiben olyan megoldásokat alkalmazott, melyeknek kivitelezése nagy szakmai pontosságot igényelt. — A nemes cél és feladat mellett kihívást éreztünk a munkában. A város gazdagodott egy új épülettel, a református egyház egy új templommal, a mi iskolánk pedig soksok szakmai és emberi tapasztalattal. Az Úr asztalától a haranglábig, a csigalépcsőtől a karzatig mindent a mi diákjaink készítettek. A hagyományos és korszerű építészet elemei egyaránt megtalálhatók voltak a terveken. A téglakötések, kávák, falifülkék kialakítása, a helyszíni monolit vasbetongerendák, oszlopok, pillérek és íves falak megépítése tapasztalt kőműveseknek is becsületére válna. Büszke vagyok, hogy jól felkészült oktatóinknak semmi sem jelentett szakmai gondot. Mind elméleti, mind gyakorlati oktatóink jelesre vizsgáztak emberségből is, hiszen támogatták e nemes munkát, a fiataljainkban erősítették a feladat szépségét és fontosságát. — Az iskolánkban oktatott összes szakmát felsorolhatnám, hiszen mindenki talált P ár héttel karácsony előtt járt az idő, s a főbb utaktól, vasúti csomópontoktól távol fekvő kisközség, hová friss diplomásként és új házasként nemrégiben kerültem, szürkén és dideregve nézett elébe az alkonyainak. Munkám végeztével alig vártam, hogy hazajussak, átöltözzek, s elindulhassak újabb gyűjtőutamra. Ismerőseimmel még hetekkel előbb ötlöttük ki, hogy a régi paraszti élet használati tárgyaiból kisebbfajta múzeumot hozunk létre. Szabad időnkben — ki mikor tehette — rendszeresen jártuk hát az alvéget és a felvéget, bekéredzkedtünk a magánportákra, házakba, régi lomok között kutattunk, s az alkalmasnak ítélt dolgokat a háziak engedélyével összeszedtük. Nem voltam a környékre való, így a magam részéről külön is örültem a lehetőségnek, hogy e portyázások révén megismerhetem a helységet. A nyirkos, késő délutáni idő nem volt éppen a legkedvezőbb a kiruccanásra, én azonban ezzel mit sem törődGyűjtőúton tem, s fütyörészve indultam azon utcák felé, melyeket még nem jártam be. Közben az eddigi gyűjtőutakon szerzett élményeim jártak a fejemben. A helybeliek hol csodálkozó, hol gyanakvó pillantásai, a segítőkészség ritka s az elutasítás jóval gyakoribb esetei. A község lakói ugyanis nemigen vettek komolyan minket, el se tudták képzelni, minek nekünk az a pár rozsdás vasdarab, korhadt faeszköz, amit nálunk láttak. Az sem növelte a bizalmukat, ami velem esett meg egyszer. Az egyik skanzenba illő házban sikerült felkéredzkednem a padlásra. Ahogy ott téve- lyegtem, a gyenge borítás egy helyen majd csak beszakadt alattam, s kis híja volt, hogy nem pottyantam a tévét néző háziak közé, a szobába. A terepbejárás sikeresen indult. Itt is, ott is adtak valamit, egy idős gazda még egy fakeretes, vízözön előtti boronát is előhalászott udvara végéből a kedvemért. Aztán elfogyott a szerencsém. Hiába próbálkoztam, sehol se tessékeltek beljebb. Alkonyodon, hátamat nyomta a borona, kezemet húzta a parazsas vasaló, s a fogójával egybemarkolt jókora csorba köcsög. Kellőképpen össze is kentem velük magam, s már előre láttam, mennyire fog örülni a feleségem, ha így beállítok. Elindultam lassan hazafelé. Útközben feltűnt nekem egy, az utca frontjától beljebb eső kopott ház. Itt még teszek egy kísérletet, gondoltam, s bekanyarodtam az épülethez vezető zsákutcaszerű kis közön. Szerzeményeimet leraktam az eresz alá, majd bekopogtam a viharvert ajtón. Válasz nem jött, s ahogy önkéntelenül lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt. Benéztem. Odabent egy igen szegényes, konyhaszerű helyiség derengett a félhomályban. A kis ablak alatt rongyokkal letakart dívány roskadozott, rajta egy idős ember feküdt, ki a zajra felkönyökölt, s üveges szemmel nézett az arcomba. Bántam már tolakodásomat, de nem volt mit tenni: köszöntem, s előadtam, mi járatban vagyok. A koros, betegnek látszó féifi mondani akart valamit, de hiába mozgatta a száját, szó nem jött ki rajta. Nem értettem a szándékát, s mivel nagyon alkalmatlannak éreztem magam, elnézését kértem, s már kinn is voltam a ház előtt. Felnyalábolva kincseimet épp indultam volna, amikor elért bentről valami furcsa, hümmögő, hívó hang. Kelletlenül és szégyenkezve léptem be újra a helyiségbe. A z öregember immár a dívány sarkán ült, egyik kezével hívó mozdulatot tett, a másikkal pedig felém nyújtott valamit. Csak közelebb lépve láttam, hogy egy rézmozsárba való törő rudacska az. Melegség öntött el. Megilletődve átvettem a rudat, megráztam az öreg kezét, s megköszöntem jóindulatát. Felcsillanó szeme jelezte: örül, hogy a segítségemre lehetett. Mosoda Szűcs Róbert felvétele magának munkát az építkezésen. Lesz harang Segített holland testvériskolánk is. Adományukból már öntik az új templom harangját. Ezzel lesz teljes az építmény. Tanulóink, valódi célt látva maguk előtt, kitartóan dolgoztak. Ha kellett, felajánlották: maradnak a munkaidő lejárta után is, hogy időre elkészülhessen a templom. Úgy érzem, lelkileg is sokat jelentett számunkra ez az építkezés. Azon túl, hogy stabil munkahelyet teremtett, megérezték a fiatalok, hogy Isten házát építik. A legaranyosabb égy végzős nagyfiú volt, aki több órás kemény lapátolás után megszólalt: Megígérem, ha egyszer nősülésre adom a fejem, ebben a templomban mondom majd ki a boldogító igent. Hátha az könnyebb lesz, mint most már a lapát nyele. — Templomépítő terveinknek ezzel még nincs vége. Tavasszal Jármiban kezdjük el a görög katolikus templom építését. Balogh József A kockás papírra írt levél ugyan névtelen volt, de ami benne állt, azt hiszem, sokak gondolatait fejezi ki: miért a kisembereket büntetik, s miért hagyják futni a nagyokat? A gyakorta napvilágot látó hasonló értelmű sorokra ritkán hallani elfogadható magyarázatot. A napokban is olvastam egyet, a Magyar Nemzet valamelyik számában jelent meg egy beszélgetés dr. Margitai Domokos rendőr ezredessel, aki a legsúlyosabb bűncselekménykategóriákkal kénytelen foglalkozni, így nemcsak az esetekről van tudomása, azt is jól látja: mi hátráltatja őket, mitől érezhetjük mi állapolgárok, hogy futni hagyják a nagyokat. Pedig amit mondott, nem is tekinthető előttünk ismeretlennek. Sejtjük, hogy ha egy tőzsdeügynököt kell kikérdezniük, ismerni kell azt a szakmát is, ismerni kell a zsakzsargont, a munka jellegét, sőt alkalmazni is kell tudni azokat. Az ember gondja akkor kezdődik, amikor arról beszél, hogy mivel nem minden nyomozó közgazdász, jogász, s ki tudja még mi nem egysze- mélyben, szakembereket kellene felkérniük segítségül, ha lenne rá megfelelő összeg. Mondja, s valószínű ebben minden tisztességes ember egyetért: a rendőrségnek az ország legjobb szakembereit kellene összevonni, az Állami Számvevőszék, a pénzügyi világ, az ügyészség legjobbjaiból kellene csapatot öszeállí- tani, hogy ne érezhessék magukat egy percig sem biztonságban a fehérgalléros bűnözők, s mindez nem is kerülne sokba az állmának. A költségek néhány nagy ügy után megtérülnének, s mert — mondja az ezredes —, csaknem minden ilyen pénzügyi attrakció pénzmosást rejteget. Nálunk az adó, az áfacsalások a banktisztviselők összejátszásával lehetővé váló fedezet nélküli pénzkihelyezések jelentik a legnagyobb tételeket. Talán a gazdasági rendőrség erősítésével még határainkon kívül lehetne tartani a pénzügyi maffiát, hogy ne változtathassák pénzmosodává a bankokat. — Tudod, fiam az a bosszantó, hogy negyven évi munka után egy fillér nélkül rúgnak ki, míg egyeseket pár hónap után milliókkal elégítenek ki... Ferter János karikatúrája Lépésben lefelé Orémus Kálmán zerényen bújt meg a V sajtó egyéb közlemé- kJ nyei között a hír, mely szerint a Magyar Nemzeti Bank újabb egy százalékkal értékelte le a forintot. A szerénység teljes mértékben indokolt, ez a bejelentés egyáltalán nem keltett szenzációt. Nem csupán azért, mert a jól értesültek már hetek óta rebesgették, hanem mert az idénmár hetedszer érte ilyen és ehhez hasonló csapás a pénzünket. A korábbi nyolcszázalékos leértékelés után még akár örülhetünk is, hiszen mi az az egy százalék. Talán így okoskodtak az illetékesek, mert a korábbi gyakorlattól eltérően, most nem nagyon törték magukat, hogy megmagyarázzák ezt az intézkedést. Persze, az állampolgár már tapasztalatból tudja, hogy az ilyen döntéseket kizárólag nemzetközi versenyképességünk megőrzése teszi szükségessé. Szóval, ha nem is lassan, de azért biztosan haladunk lefelé. Vagy legalábbis lépésben. Eddig hét lépcsőfokot tettünk meg. Az állampolgár pedig már tudja, volt módja megtanulni, hogy mi következik az ilyen lépések után. Szinte biztosra vehető, hogy a termelők, gyártók és kereskedők egész sora jelenti majd be (de lehet, hogy be sem jelenti), kénytelen emelni az árakat, mert az árfolyamvesztés okozta veszteséget képtelen lenyelni. Azaz, már megint áthárítanak ránk valamit. Mi viszont kénytelenek vagyunk lenyelni, mert itt állunk a sor végén, és mi már nem háríthatunk semmit senkire. Persze, ha minden jól megy, akkor talán a béreket is fogják emelni. Évente egyszer. Esetleg, ha részletekben történik mindez, akkor kétszer. És aki még így sem tud nyereségesen, vagy legalább nullszaldósan élni, az magára vessen. Jl Kommentár ............................
