Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-08 / 290. szám
1994. december 8., csütörtök HÁTTÉR Györke László Nyírmeggyes (KM) — Hol az irodája a földkiadó bizottságnak? — kérdezem Nyírmeggyesen a polgármesteri hivatalban. — Itt ne tessék keresni — mondják. — Talán otthon. — Nosza, irány Mikó Miklósnak, a földkiadó bizottság elnökének a lakása. Mikó Miklós — jobb híján — lakása hallját rendezte be irodának. Hatalmas asztala tele aktákkal. Az elnök már csaknem másfél évtizede nyugdíjba vonult. Vajon miért vállalta a kényelmes élet helyett a mindennapi hajszát — ha ideiglenesen is —, sőt azt is, hogy vitás esetekben esetleg ütközőpont legyen? Az erdő sorsa, hogy telepítik a fát, nevelik, majd kivágják Balázs Attila illusztrációja Hét szilvafa meg hét tölgy Nincs könnyű dolga a földkiadó bizottságnak • Erdőbirtokosok társulása Rábeszélték — Amikor meg kellett választani a földkiadó bizottságot és az elnököt — meséli —, azzal érveltek, hogy én jól ismerem a nyírmeggyesi határt, hiszen agrárszakember vagyok, a közigazgatásban is dolgoztam. Az igaz, hogy jól ismerem a határt. Az alapvető problémát az okozza Nyírmeggyesen, hogy itt valamikor uradalom volt, a földeknek alig tíz százaléka volt csupán kisgazdák birtokában. Aztán a történelem során többször is osztottak földet, többször téeszesítettek. Tehát, mikor a téeszbe bevitt földek legújabb kiosztására került sor, kiderült, hogy az igényekhez képest bizony, kevés az osztható föld. — Ráadásul igen színesek az igények — teszi hozzá az elnök. — A szántóföldön kívül mindenki szeretne egy kis gyümölcsöst, egy kis erdőt. Sőt, inkább ez utóbbiakat, mint szántót. Egy jellemző adat: 1834 tulajdonlap van. Aztán azt is figyelembe kell venni, hogy ki hol kéri a földet. Ebből, persze gyakran vita is keletkezik, amit a szabályok szerint úgynevezett nyílhúzással, azaz sorsolással döntünk el. Természetesen, nem mindenki megelégedésére. Vannak ám egészen fura esetek is. Itt van például a Hor- nyák család, ahol tizennégy gyerek volt, egy-egy örökösre még talán egy egész hold sem jutott. A visszaadásnál viszont minden apró parcellánál ugyanazt a papírmunkát el kell végezni. A családból pedig alig maradt valaki itthon. Az is bonyolítja a helyzetet, hogy a tulajdonjoggal rendelkezők egy része úgymond bennhagyja földje, főként szántója egy részét közös művelésben. A földínséget fokozta Nyírmeggyesen, hogy a hadifoglyok kárpótlási jegyeikért is földre licitálhattak. Nem csoda hát, ha a földrendezés, a birtokviszonyok végleges tisztázása, az ügyek lezárása nem könnyű feladat Nyírmeggyesen. Eddig 510 olyan jogerős határozat született, amely véglegesnek tekinthető, hiszen ezek esetében megtörtént a mérnök általi kimérés, a térképen is bejegyzésre kerültek ezek a földtulajdonok. Osztatlan közös Bonyodalmak vannak a gyümölcsös körül is, hiszen a százholdas almásnak 186 tulajdonosa van. Vajon hány fajár annak, aki 0,34 aranykoronaértékű gyümölcsösre jogosult? A nyírmeggyesi határnak mintegy egynegyedét erdők, illetve gyümölcsösök képezik. Az erdőterület összesen 328 hektárt tesz ki; huszonhat különböző nagyságú erdőterület, köztük vegyes, tölgy, nyár, akác és fenyő; tarvágott és új telepítés is van. A törvény értelmében kivonható ugyan a közös kezelés alól erdőterület, ha 6 hektárnál kisebb zárványterületről vagy egy személy által birtokolt 60 hektárnál nagyobb egybefüggő erdőterületről van szó. Viszont ilyen esetben is az Erdőfelügyelőség engedélye szükséges. — Ez év októberében megalakult az erdőtársulás — mondja Mikó Miklós. — Százhuszonkét tag volt akkor, számuk ma már 152-re emelkedett. Néhányan úgy gondolták, ha különválnak, jobban járnak. Ám a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen a különválásnak megvannak a szabályai. Voltak, akik a jogszabály szerint különválhattak volna, de nem bírták az Erdőfelügyelőség engedélyét. Az erdőtársulás alapszabálya szerint 5 aranykorona ér egy szavazatot. Ha valakinek ennél kevesebb van, akkor társulnia kell olyanokkal, akiknek szintén 5 alatti az erdőbirtoka. Természetesen a részesedést is a tulajdon arányában kapja az erdőtársulás tagja. Vagyis: egy aranykorona 2,5 mázsa fát, illetve 500 forintot ér. A laikus felkapja a fejét: vajon van olyan is, hogy valakinek még egy szavazatnyi aranykoronája sincs erdőben? Van bizony! Például az ominózus 0149/1-es táblában, ahol 1,43 AK-birtoka van az egyik hodászi tulajdonosnak. (Azért ominózus, mert Dzsungelerdő című jegyzetünk szerint — november 1. — ez a tábla nem szerepelt az Erdőfelügyelőség szakhatósági hozzájárulás mellékletében. Azóta tisztázódott, csupán technikai hibáról van szó.) Vajon hány fa ez az 1,43 aranykorona? Automatikusan — A társulási törvény szerint •— mondja végezetül Mikó Miklós —, ha az erdőtulajdonosok kétharmada társulást hoz létre, a fennmaradó egy- harmad rész automatikusan taggá válik. Azon lehet vitatkozni, hogyan jobb, az viszont biztos, hogy a tulajdon arányában az is részesedést kap, akinek teszem azt új telepítése van. Ha külön lenne esetleg, évtizedekig egy fillér haszna nem lenne erdejéből. A bárszékre ismeretlen férfi telepedett. Körülnézett s egy feltűnően elegáns hölgyön akadt meg a szeme. Lefogadta volna, hogy ő kacsintott is felé. A kacsintás pedig nyilvánvaló kihívás, az adott esetben pedig meghívásnak is vehető. Az idegen tehát lekászálódott a bárszékről és a hölgy mellé telepedett a félhomályos sarokba. A hölgy szólalt meg először. — Maga ismerős nekem valahonnan. Hát persze, a fényképét közölték az újságok. Valami szélhámost tett el láb alól, megbízásból. Stimmel? — Stimmel. A vád alól azonban felmentettek. Semmit sem tudtak rám bizonyítani — mondta aZ idegen fakó hangon és a térdét a hölgy lábához nyomta. —Nem mehetnénk el egy jobb helyre? A hölgy bólintott és már fel is kelt. Az idegen követte. A sötét utcákon az alkalmi kalauz biztosan vezetett, aztán hirtelen fékezett, s a férfi a Paradise Club feliratot látta maga előtt. Az intim fülkében az idegen szinte mindent felismert a tíz évvel ezelőtti történés részleteiből. Az idegen férfi — Na, itt aztán senki sem zavar bennünket — zökkentette ki a hölgy.—Sosem volt még itt? — Nem — vágta rá hirtelen a férfi. — De Tom Redről csak hallott, vagy olvasott? A nevét ezzel a klubbal együtt szokták emlegetni. — Hát persze. O volt az, ugye, aki nem rezeit be a zsarolásra... S aztán meg is fizetett érte, végeztek a menyasszonyával.' Róla van szó? — Igen. És most az a hír járja, hogy a környéken látták, állítólag le akar számolni a lány gyilkosával. — Erről a tervéről én is hallottam — vetette közbe az idegen és feltűnő érdeklődéssel tanulmányozta a hölgy lábát. — Nem hiszem, hogy talál még valakit a banditák közül... Hol lehet például a legnagyobb csibész, Makarics? — Szerintem felbukkan előbb-utóbb, hogy meglátogassa Tom Redet — mondta az idegen. — Maga viszont sokat kereshetne, ha Makaricsnak megmondaná, hol van Tom Red. — Hát, ha tudnám... A hölgy hosszasan a szemébe nézett, majd elsuttogott egy utcacímet. Az idegen másnap Makarics ajtaján csöngetett. Egyszerűen berendezett irodába léphetett be. — Nem érdekel, hogy maga kicsoda — kezdte Makarics. — Térjünk a tárgyra. Ötvenezer dollárt kap, ha elteszi az útból Tom Redet. — Oké — mondta az idegen, majd kis szünetet tartva folytatta —, de tízezret előlegként kérek. Makarics elfordult, kinyitotta a páncélszekrényt és kivette a pénzköteget. Ekkor azonban a hasonló tárgyalások menetében szokatlan dolog következett. Az idegen egyik kezével átvette a pénzt, a másikkal pedig pisztolyt rántott. A bankóköteget a zsebébe eresztette, de nem üresen húzta ki a kezét, hanem egy hordozható telefont markolt. Aztán beleszólt: — Főhadnagy úr, indulhatnak! Makarics döbbenten nézte a jelenetet. — Úgy látom, erre nem számítottál—szólt az idegen nyugodtan. — Pedig az igazi meglepetés most jön: az az ember áll előtted, akit te a cinkosaiddal kerestetsz. Jól nézz meg, Tom Redet látod! Amikor szabadlábra helyeztek, plasztikai sebésszel megváltoztattam az arcomat, mert találkozni akartam veled. De előbb összehozott a sors azzal a fiatal főhadnagy- gyal, aki mindjárt itt lesz. Végül is ő bízott meg, hogy kutassalak fel. Te öletted meg a menyasszonyomat és ezért fizetned kell... Egyébként minden szalagon van, ami már eddig is elhangzott közöttünk.-m—T bben a pillanatban kiM-f nyílott az ajtó és két A—J rendőr kíséretében a főhadnagy lépett be. Ha egy percet késnek, Tom Red, az idegen, fegyverrel mondta volna ki az ítéletet. Kovács Éva Y j an aki listákat ter- 1 / jeszt, röpcédulákat V szerkeszt, testvérháborúból csinál belpolitikát, van aki csak azt szeretné, ha kimennénk a faluba, városba, s megírnánk, milyen disz- nóságokat művel a polgár- mester, hogyan herdálja az önkormányzat a köz vagyonát, kik és miért jelöltetik magukat képviselőnek. A december Il-i önkormányzati választások előtt mintha ráerősítettek volna a drukkerek és ellendrukkerek. Soha nem látott mértékben terjednek a rossz hírek, hangzanak el vádaskodások. Szerkesztőségünk naponta kapja a segélykérő leveleket, melyeknek feladói névvel, név nélkül lakóhelyük gondjait, közállapotát ecsetelik. Arra kérnek, próbáljuk meg kinyomozni és a nyilvánosság elé tárni, miféle dolgok zajlanak az adott városban, faluban. Az újság segítségére többnyire azok számítanak, akik helyben már megpróbálták rendezni, tisztázni ügyeiket, de mivel vágyaik kivizsgálására épp az a tesHatalmi vágy tület, illetve személy jogosult, akiről a vádak szólnak, küzdelmük eleve reménytelen. Vannak, akik azt nem tudják megemészteni, szó nélkül nézni, hogy az üzleti élet képviselői, vállalkozók, tulajdonosok most pénzük mellé politikai, helyi hatalmat is szeretnének. Bármennyire sajnáljuk, sokat kezdeni nem tudunk ezekkel a kérésekkel, levelekkel. Az újságíró dolga megírni az igazságot, de kinyomozni, hitelesen elbírálni nem az ő tiszte lehet. A lényeg kiderítése túllép egy újságcikk körén, nem a sajtó, sokkal inkább a bíróságok feladata. Sokat tehát legjobb szándékunk ellenére sem tehetünk. Még akkor sem, ha teljesen nyilvánvaló: a képviselőjelölt távolról sem a köz javáért, a falu vagy város sorsáért és előbbre jutásáért, hanem a maga boldogulásáért politizál, érdekei nagyon is egyértelműek. Az igazság meg előbb- utóbb kiderül, ha máskor nem, hát december II-én, amikor a szavazófülkében magunkra maradva egyéni és pártjelöltek fölött mondunk ítéletet. Decemberi erőfeszítések Ferter János rajza Ahol a szükség... Balogh Géza A szajoli tragédiáról beszél az ország. Az utóbbi évtizedek legborzalmasabb drámája elhomályosította a rendkívüli jelentőségűnek mondott Eu- rópa-csúcsot is, és mind többen teszik fel a kérdést: nem volt-e vajon törvényszerű a rettenetes baleset? A kérdés természetszerűleg a Dunától keletre eső településeken hangzik el leggyakrabban. Azokban a falvakban, városokban, melyek lakói jó ideje mondják már, hogy ketté szakadni látszik az ország, a gazdag nyugatra, s a szegény keletre. Pontos kimutatás ugyan aligha létezik, de a szociog- ráfusok adatai szerint a Dunántúl, s a főváros sokszorosan kedvesebb gyermeke az országnak, mint a Tisza mente, a fejlesztésre szánt állami pénzek zöme lecövekel a főváros keleti határain. Ezt a tragédiát is el lehetett volna kerülni, ha megfelelő biztonsági berendezésekkel látják el a szajoli vasútállomást. Mint a vasúti szakértők állítják, ha például az úgynevezett Integ- ra-Domino rendszerrel szerelik fel az állomást, akkor egész egyszerűen nem lehetett volna a kitérő vágányra irányítani a nagy sebességű szerelvényt. Igen ám, de mennyibe kerül egy ilyen biztonsági berendezés? Ezt én nem tudom, de abban biztosak lehetünk, ha mondjuk a legújabb budapesti Duna-híd költségének csak a töredékét szánják erre a célra, akkor most nem pusztul el huszonkilenc ártatlan ember. A Budapestet Nyíregyházával összekötő nemzetközi vasútvonal műszaki állapota azonban a jelek szerint nem nagyon izgatta, s izgatja az ország vezetőit. A ki- sebb-nagyobb, tessék-lás- sék munkák ugyan folyamatosak, de aki gyakrabban ül az e vonalakon közlekedő vonatokra, elképedve tapasztalja, a menetidő cseppet sem rövidül, sőt... Ezek után pedig azt is tudjuk már, hogy nem csak a mentrend, de a biztonság is csapnivaló. Vajon mi kell még ahhoz, hogy az állam fejlesztésre szánt forintjai oda jussanak, ahol a legnagyobb szükség van rájuk?
