Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-05 / 262. szám
14 Szécsén István Morzsák £ letem egyik fordulópontja 1950 januárja, amikor újságíró-gyakornok lettem a megyei lapnál. Nem lehet azt mondani, hogy mézesmadzaggal csalogatták akkoriban a lapok munkatársait. Megmondták, hogy tudják, milyen kevés az a havi hatszáz, amit az első fél évben fizethetnek... Én meg elmeséltem, hogy műszerészinas koromban egyszer az utcán mutattak nekem egy eleven újságírót. Úgy bámultam akkor utána, mint egy különleges csodára. —Azt azért nemsokára észrevettem, hogy a pár hónapja jegyzett 1400 forintos tervkölcsönt még az előző keresetemre kalkuláltam. Első vezércikkem márciusban született. Emlékszem rá, mert házasság- kötésem reggelén kellett leadnom és éjjel négyig izzadtam vele. Másnap, vasárnap, az ablakon zörgettek reggel hatkor. Feleségemet riasztották az albérleti nászágyról: Gyere, mert a DISZ Központból instruktor érkezett. Még valami. Előző nap délután, „lakodalom” lévén, beültünk kollégáimmal együtt—ki-ki alapon—a Bácsik cukrászdába. Most is, hogy eszembe jut, ég a képemen a bőr. Egy alkalommal — ’52 őszén lehetett — levél érkezett a szerkesztőségbe Tiszavasváriból. Azt kérték, menjen el hozzájuk valaki és a helyszínen hallgassa meg őket. Én lettem a valaki, aki az ott hallottak, tapasztaltak, no meg a tanácselnökkel folytatott beszélgetés után riportot írtam a tsz gazdálkodásáról, terveiről, de azt sem hagytam ki, amiért odahívtak, ami miatt sok ember háborgott a községben. Röviden arról volt szó, hogy a tanácselnök meggyőző érvek helyett erőszakkal, fenyegetéssel próbálja a tsz-be kényszeríteni az egyénileg gazdálkodókat. Elég finoman fogalmaztam. A felelősségre vonás nem maradt el! Mármint az enyém. A fegyelmi eljárás során ugyan egyértelműen tisztázódott, hogy igazat írtam, mégis megmagyarázták, hogy a riport milyen sokat ártott a tanácselnök tekintélyének. Végül is egy figyelmeztetéssel megúsztam. Emlékeimből elém totyog egy kacsa. Nem hírlapi, hanem valóságos, bár csak gazdaasszonyától tudok róla, akit két éve ismertem meg, a rohodi Új Élet Tsz szervezése idején. Amennyire emlékszem, kis, vékony asszonyka volt. Amilyen kicsi, olyan nagyhangú, aki akkoriban talán legszívesebben bottal kerget ki a faluból. — Most meg hosszan sorolja, mit várhat a család a közelgő zárszámadástól. Ismerem a tervezett összesített eredményeket is, így vele örülök. — De várjon már! — kiált hirtelen. — Megfogok egy kacsát, vigye haza. Szívesen adom, meglátja, milyen finom kacsasült lesz belőle! Sajnálom, hogy kicsit megbántottam, amikor ügyetlen magyarázkodás után kacsa nélkül búcsúztam. Minderről részletesebben is beszámoltam a megyei lap egyik, 1956. novemberi vagy december eleji számában „Jelentés helyett”. A kacsa most már békésen totyoghat tovább a mesz- szeségbe... Vázlatos emléktöredékek Küldetésben a fővárosból Újságírói pályámat 1950 elején a Szabad Nép szerkesztőségében kezdtem. Hogy jutottam ide? Úgy gondolom, hogy a Budai Járás területén végzett szövetkezetszervezési munkám hívta fel rám a figyelmet. Pártiskolára küldtek. Itt egy szobába helyeztek el engem Méray Tiborral, aki akkor már a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja volt és Kulcsár Ferenccel, a Szikra Nyomda igazgatójával, soha nem kérdeztem tőlük, de úgy gondolom: nekik köszönhetem azt, hogy ennek a szép hivatásnak szolgálatába kerültem. Horváth Márton és Bethlen Oszkár irányították akkor a Szabad Nép szerkesztőségét. Nagyon nagy gondot fordítottak az utánpótlás nevelésére, iskoláztatására. Engem Dobozi Imre mellé osztottak be a mezőgazdasági rovatba. Sokat tanultam tőle. De Bethlen Oszkár, ha megjelent egy- egy írásom, mindig keresett időt arra, hogy véleményt mondjon ról. A fiatal káderek nevelésének egyik eszköze a vidéki lapokhoz történő kihelyezés volt, főszerkesztői megbízatással, vagy tudósítói kiküldetéssel. így voltam egy fél évig békés megyei tudósító. 1952. február elején a Szabad Nép szervezte meg a Munkás-Paraszt Levelezők I. Országos Konferenciáját. A rendezvény után az egyik nap a Hírlapkiadó Vállalat vezérigazgatójánál, Csollány Ferencnél voltam a rendezvény elszámolásának ügyében. Egyszer csak megszólalt a telefon, Csollány felemelte a kagylót és csak azt hallottam: igen, azonnal küldöm. Bethlen Oszkár vár a szobájában — mondta. A páternoszteren mentem fel, s ahogy kiléptem, Őszi már a folyosón várt. Jó, hogy megtaláltalak — mondta —, kapsz egy újabb megbízatást: február 8-án leköltözöl Nyíregyházára és átveszed Zsurakovsz- kitól, a megyei lap jelenlegi főszerkesztőjétől a lapot. Öt hónapig leszel lent, ezért nem kell vinned a feleségedet. Az öt hónap nem olyan nagy idő. Két-három napom volt a felkészülésre. Előttem volt ilyen gyakorlati munkán Laki Teréz és Gál Pál kollégám. Megkerestem őket, hogy megismerjem főszerkesztői tapasztalataikat. Nagy izgalommal készültem erre a kiküldetésre. Zsurakovszki, az elődöm, mire lejöttem, már elutazott. A szerkesztőség vezető munkatársai fogadtak: Soltész István, Kovácsvölgyi, Pristyák, Szécsén István, hogy csak néhányat említsek. Szokatlan volt számomra az a nagy munkatempó, amit a szerkesztőségben dolgozó kollégáim nyújtottak. Ha a Szabad Népnél hetenként egy vagy két cikket, riportot megírtam, megdicsérték munkámat. Itt a megyei lapnál naponta kellett egykét riportot, információs anyagot leadni. A szerkesztőségben dolgozó kollégáim odaadó munkája, teljesítménye nagy tiszteletet ébresztett bennem. Szakmai felkészültségük, hozzáértésük szintén nagy hatást gyakorolt rám. A kölcsönös bizalom és a jó együttműködés légköre a szerkesztőség kollektívája és közöttem — úgy éreztem — hamar kialakult és így energiánkat a lap érdekességének, színvonalának fejlesztésére tudtuk fordítani. Színesebbé, érdekesebbé, olvasmányosabbá akartuk tenni a lapot, írásainkkal elő akartuk segíteni a megye kulturális életének fejlesztését. A lap példány számát sikerült 8-10 ezernél stabilizálni. Segített bennünket az is, hogy ebben az időben került megszervezésre a nyíregyházi rádió-stúdió is, amelynek létrehozását és szerkesztését a megyebizottság titkárának, Győré Józsefnek javaslatára Szirmai István, a rádió elnöke rám bízta. • Az újság és a rádió jól kiegészítették egymást hírszolgálatukkal a megye életének legfontosabb eseményeiről szóló tájékoztatásban, a kulturális élet legérdekesebb rendezvényeinek ismertetésében írásban és élő adásban. A nyíregyházi stúdió megszervezésében, műsorának szerkesztésében sokat segített Gellért Endre, a budapesti szerkesztőség egyik vezetője és Ember György, a rádió neves publicistája. A két szerkesztőség munkájának irányítása elég elfoglaltságot jelentett. De a két különböző szerkesztői munka egyben jól kiegészítette egymást, ezért nem tűnt fárasztónak. Az öt hónap a két szerkesztői feladat megszervezéséhez kevésnek bizonyult. Négyszer hosszabbították meg a megye vezetőinek kérésére kiküldetésemet. Ennek köszönhetem, hogy sokan még ma is „szabolcsi kádernek” neveznek. Az is igaz, hogy ez idő alatt én is összenőttem mind az újság, mind a rádió munkatársaival és az olvasókkal, rádióhallgatókkal. A megyében, Nyíregyházán eltöltött két és fél év, ha visszagondolok rá, nemcsak örömöt, hanem sok gondot, problémát is hordozott magában. Ez időben történt például három járásban parasztmegmozdulás. 1954 nyarán, fiam megszületése után visszahívtak Budapestre a kormány tájékoztatási hivatalához elnökhelyettesnek. Ekkor a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke Szántó Zoltán volt. Szomorúan vettem búcsút mindkét szerkesztőségtől és barátaimtól, akikkel két és fél év alatt együtt örültem a sikereknek, s vállvetve dolgoztam a bajok, nehézségek leküzdéséért. Szerkesztőségi csoportkép, 1952. A jobb szélen Siklósi Norbert A mi legkacórabb és A korosodó, sőt korrodáló ember agyte- kervényei szentül hiszik, hogy tulajdonosuk már csecsemő korában kimagasló férfiú volt: mindmáig az elhagyatott szegények és elhagyott szép asszonyok patrónusa. És hogy minden más vélekedésnek irigység, sőt rosszindulat a neve. Meg kell cáfolnom emlékezet-reflexeimet, akkor is, ha Angyal fő- szerkesztő úr, eme önvallomás gáláns megrendelője, nyírségi életem viszonylag kurta periódusára, főszerkesztésem érzésvilágára kíváncsi. Ilyen uralgásom 1956 október vége és rövid megszakítással 1957 nyár eleje közé esett. A néhány hónap felejthetetlen és fantasztikus volt! Magát az időt a történelem már korszakrangra emelte. Ezzel kapcsolatban kell tisztáznom valamit, hogy túljuthassak önmagámon. A korabeli központi, megyei illetéktelenek azzal a minősítéssel kötöttek útilaput főszerkesztői cipőtalpamra, (s itt kénytelen vagyok idézni az MSZMP KB párt- és tömegszervezeti osztályának 3 példányban, 1957 április 15-i dátummal készített hiteles dokumentumát, amibe Dikán Nórának köszönhetően 36 év múltán tekinthettem be, és amire most akár büszke is lehetnék), miszerint „A megye területén egy sor vezető funkcióban ellen- forradalmi vagy ezzel lepaktált egyének vannak... A legexponáltabbak... Soltész István, a megyei lap főszerkesztője, a megyei intéző bizottság tagja, vad szovjet- és pártellenes cikkével (pl. november 2-án, Útjelző tábla Nyíregyházán) és a lapnál végzett egyéb munkájával támogatta az ellenforradalmat. November 4. után az általa irányított lap, ahol lehetett, nehezítette a kibontakozást, fokozta az eszmei zűrzavart. E felett a megyei intéző bizottság is hosz- szú időn keresztül szemet hunyt, annak ellenére, hogy egyre több elvtárs figyelmeztette a megyei intéző bizottságot... Javasoljuk az intéző bizottságból visszahívni és leváltani Soltész István főszerkesztőt, és helyette a párt vonalát szilárdan képviselő elvtárssal betölteni... Javasoljuk, hogy a Központi Ellenőrző Bizottság részesítse pártbüntetésben...” Elfogulatlannak képzelt véleményem szerint nem voltam sem forradalmi, sem ellenforradalmi bűnöző, vagy hős. Nem voltam több, sem kevesebb, mint akkori szerkesztőségi kollégáim bármelyike és még körülbelül félmillió szabolcs-szatmári ember. Minden ellenkező és váltakozó híresztelés ellenére egyetlen társam sem volt cinikus, aki belül hordott jelvényét meghazudtolva, hol meleget, hol hideget fújt volna a hatalom szélköpenyébe kapaszkodva. Létezik egy, talán éppen kelet-európai újságírói mentalitás, tiszteletlenség a kivételnek. Kíséreld meg kihasználni szakmai, emberi lehetőségedet, hogy szüntelenül ostromold a hatalmi körülmények szögesdrótját, aknamezejét; ne riadj visz- sza a határsértés kockázataitól se. Különben, bárminő színállás is a kedvenced, kihullik kezedből az elemi tisztesség égszínkék zászlaja. Voltak közeli példaképeink. Nem any- nyira Győré József, mint inkább Westsik Vilmos, aki akkor is hitt a futóhomok csilNapkelet • A KM jubileumi melléklete Siklósi Norbert Soltész István
