Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)

1994-11-04 / 261. szám

1994. november 4., péntek „...Akit barátjának mond, nem ismeri meg, elmegy mellette, mert szégyellj..." Tony, a moziból — új névvel 3 Akárhol járok a világ­ban, ha jelen van egy • magyar, az mindig oda­jön, és bemutatkozik. A minap egy vendéglőben a szomszéd asztalnál magyarok ültek, és teljesen úgy beszéltek, ahogy annak idején a szüleim. Szóba elegyedtünk, és az egész olyan volt, mintha a múlt egy apró szelete elevenedett volna meg. A szüleim az Első Független Magyar Társaság tagjai vol­tak. Apám egy ideig az elnöke is lett. Nyaranta New Bruns- wickban, New Jerseyben vagy Brooklynban, rendeztek pikni­ket. Emlékszem a papírtányé­ron szervírozott gulyásra, a szaladgáló gyerekekre. Csodá­latosak voltak ezek az embe­rek — a színeik, a hangjaik, a szaguk. Mulatok magamban, ha arra gondolok, hogy a gye­rekeimnek olyan nagyszüleik vannak, mint Helen és Manny Schwartz. Amikor Kelly és Jamie, Nicholas és Ben, Ale­xandra vagy Allegra kinyitja a saját múltjához vezető ajtót, előmasíroznak ezek a magyar zsidók, készen arra, hogy ré­test süssenek, és a Dunáról meg a boldogtalanságukról be­széljenek végeérhetetlenül. A gyerekeim többsége nem is­merte őket, de a feleségeim meg a barátnőim számára biz­tosan nagy megdöbbenést oko­zott, amikor először találkoz­tak velük. — Hát ezek honnan kerültek elő? Hogyan származhat ezek­től? Legkorábbi emlékeim olyan ködösek, mint a filmeken azok a tüllfüggönyön keresztül föl­vett visszatekintő jelenetek. Van egy képem arról, hogy egy autóba ülök — négyajtós, 1922-es típusú Hupmobile, kí­vül fekete, belül drapp —, New Yorkban utazunk, és mellettem egy kislány ül, aki sír. Fogalmam sincs, hogy ki volt ez a kislány, vagy kié le­hetett a kocsi. Csak arra em­lékszem, ahogy az ablakon túl got éltem át. Számomra való­ság volt minden, néha össze is keveredtek egymással, és épp ezt szeretem az egészben a legjobban. Életemben a fantá­zia néha elnyomta a valóságot — és megfordítva. Ha belépsz egy szobába, megváltoztatod. Magaddal viszel egy darabkát a saját talajodból. Az én tala­jom Manhattan és a Bronx volt. A stúdióban nemigen tudták, mit kezdjenek ezzel. És én sem. Amikor filmezni kezdtem, tudtam, hogy meg kell változ­tatnom a nevemet. Össze is ír­tam egy jó csomót — minden elképzelhető fajtájú és típusú nevet. Steven John, John Ste­vens... Egyik magyar ősömet Kertésznek hívták; az jutott eszembe, hogy ezt angolosí- tom Curtisre. Először Jimmy Curtis. Aztán Johnny Curtis. Végül Anthony Curtisnél kö­töttem ki, ez rövidült le végül Tonyra. A nevem megkurtítá­sát egy kedves epizód idézte elő. Forgattam már néhány fil­met Anthony Curtis néven, amikor New Yorkban járva egy utcasarkon egy csinos lány rám nézett, felismert, és felkiáltott: — Jé, Tony a mozi­ból! — Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy jó lenne Tonynak nevezni magam. De még nem beszéltem erről sen­kinek, csak mondogattam ma­gamban: — A névén Tony Curtis, Tony Curtis, Tony Curtis —, míg végül biztos nem lettem abban, hogy tet­szik a hangzása. Nem sokkal ezután Janet Leigh meg én egy koktélpartin voltunk, és meg­jelent a bálványom, Cary Grant. Janet rám szólt: — Gyere, menjünk oda, ismer­kedj meg vele. — Oda is men­tünk hozzá, de őrült lámpalá­zas voltam. Azt mondtam: — Helló, a nevem... Bemie Schwartz. (Következik: Két pisztolylövés titka) Modell-lövések. A bíróság előtt bábukon mutatják be a szakértők azokat a sebeket, melyeket az abortuszo­kat végző dr. John Britton és kollégája szenvedtek el a lövésektől, melyek halálukat okozták. Harmadik napja hallgatja a bíróság a tanúvallomásokat az abortuszellenes Paul Hill tárgyalássorozatán, akit a Pensacola klinikán elkövetett kettős emberöléssel vádolnak Tavaszra. Ez a manöken egy Ralph Lauren által terve­zett, elöl cipzáras nejlon streccs dresszt mutat be szé­les övvel a Polo Sport New Yorkban megrendezett, a tavaszi divatot előrejelző bemutatóján (AP-felvételek) Nuszer Tamás Az olyan emberek, akik egész­ségesek, gyakran érzik magu­kat felsőbbrendűnek egy fo­gyatékossal szemben. Nem ál­talánosítani akarok ezzel, csak elgondolkoztatni az olvasót: vajon Ön toleráns a súlyos be­tegekkel szemben és mindig segítőkész? A napokban talál­koztam egy egyetemre felvéte­liző lánnyal. Beszélgetni kezd­tünk, olyan dolgokról mesélt, amikről még nem is „hallot­tam”. — Csáki Leonórának hív­nak, pszichológus szeretnék lenni. Most felvételizek a Kos­suth Lajos Tudományegye­temre, emellett a szülészeten dolgozom. A tesóm születésé­nél is ott voltam, mint — a „papa”. Felemelő érzés volt... □ Miért éppen a süketekkel foglalkozol? — Érdekelt a dolog, meg akartam tanulni jelelni. Külön­ben nem mindegy, hogy süket vagy siket valaki. A süket ak­kor nem hall, ha nem figyel az emberre, ez van például az öregeknél. A siketnek viszont abszolút nincs hallása. Féltem elsuhan a város. Kevés autó­zásban volt részem akkoriban. 1925. június elsején szület­tem a manhattani Flower kór­házban. Azt mondják, anyám hat hónapos koromig szopta­tott, és akkor is csak azért szoktam le róla, mert megkér­tek rá. Egy ideig a keleti nyolc­át tövében állt egy újságosbó­dé: a nagybátyámék, Albert és Ethel Klein tulajdona. Ethel az anyámnak volt féltestvére. A fiúk, Adrew, az unokatestvé­rem nagydarab fickó volt, ott ült a bódéban, repülőgépmo- delleket csinált, és szendvi­cseket evett Télen beengedett Felszabadult jókedv — a szálkái szekérmúzeumban Elek Emil felvétele vanas utcák környékén lak­tunk, aztán Queensben, majd megint Manhattanben, azután a Bronxban. Öcsém, Julius a bronxi Woodstock kórházban született, 1929 júliusában, de nem sokkal ezután visszaköl­töztünk Manhattanbe, apám új üzletének közelébe: ez a Ma­nuel Személyzetközvetítő volt a Lexington sugárúton. Apám állandóan váltogatta az üzle­teit, rengeteget költöztünk. Nyolcvanötödik utca és Első sugárút, Hetvenötödik utca és Harmadik sugárút, Hatvan­kettedik utca és Második su­gárút... A Hetvenharmadik utca és Második sugárút környéke az, amire a legélénkebben emlék­szem. Ez volt az én utcám. A sarkon használtruhaüzlet volt, tele jobbnál jobb cuccokkal. Az emberek egész nap ki-be jártak, ki kabátot vett, ki nad­rágot adott el. Nagyon szeret­tem ezt a környéket a Hetven- kettedik és a Hetvenkilencedik utca között, ahol a kézikocsik zörögtek fel-alá. A magasvas­a bódéba, együtt múlattuk az időt. Mindig rendes volt ve­lem. A bódéban rágógumiz­tam, és bámultam az utca éle­tét. Én szúrtam ki Kirk Douglas szemét az egyik filmben. Egy másikban Kirk ölt meg engem. Én vagyok az egyetlen ember, aki egy filmben elcsábított egy lányt Frank Sinatrától. Én va­gyok az egyetlen ember, aki egy filmben két lányt csábított el Jack Lemmontól. Én va­gyok az egyetlen ember, aki seggbe rúgta Búrt Lancastert. Én vagyok az egyetlen fia Yul Brynnemek, aki megölt. Én vagyok Ali Baba fia, han- dzsárt hordok az oldalamon, és amikor bejön a lenge selyembe öltözött lány, engem csókol meg, én meg visszacsó­kolom, aztán egy kosszarvból bort töltök, és szeretkezünk — mindez számomra valóság volt. Nem „a” valóság, hanem az egyik valóság. Száz film­ben játszottam, és ha minde­gyikben csak harminc jelenet volt, akkor háromezer valósá­attól, hogy csak azért vágok bele, mert meg akarom tanul­ni. Azóta megszerettem, meg­ismertem egy új, sokkal érzé­kenyebb, szeretetéhesebb vilá­got. Mikor szóba került, hogy jeleljek, a környezetemben két­ségbe vonták a jelentőségét. □ Milyen a jelelés? —- A jelelésben minden szó­nak külön jele van. Sajnos nincs nemzetközi, minden or­szágban különböző, sőt orszá­gon belül is csoportonként, egyénenként változik. Van egy tankönyv, amiből tanu­lunk, le vannak rajzolva a je­lek, de igazán csak tanár segít­ségével lehet megtanulni. So­kat számít a kéz és az arc Összehangoltsága. Például a „mosakodás” egy mosollyal „örömet” fejez ki, amit a ke­zem dörzsölésével mutatok. A gyakorlottabbak már hadar­nak, így nagyon nehéz őket megérteni, sok tapasztalat kell hozzá. □ Milyen a kapcsolatod velük? — Kisebbségi komplexusuk van — ha szabad így kifejezni magam, amit a hallók gyakran érzékeltetnek is velük. Sokkal többet tűrnek mint mi, halló emberek. Érdekes, ha meg akarják egymást szólítani, dobbantanak a lábukkal egyet. Az a lényeg, hogy sokat kell mosolyogni, ekkor érzik az együttműködést. Van foci­klubjuk, saját diszkóba járnak. Van, aki az orrán, fülén, mel­lén érzi a zene dobbanását. Egyszer láttam, amint egy srác fel akarta kérni gyermekkori halló barátnőjét és az nem ment el vele, mert szégyellte őt. lJ Milyen volt a vizsga? — Tételeket húztunk, sike­rült, habár nem volt könnyű, mert siketek is ültek a vizs­gabizottságban. Végül csak egy oklevelet kaptam, egy kis papírfecnit. Kicsit elkenőd- tem. Úgy érzem, szeretnék se­gíteni másokon és ez nem kül­detéstudatból van, hanem sze­retem csinálni. A vizsga után megállított egy angol nő az utcán. A Jerikó utat kereste, mivel nem tudok angolul, kézzel- lábbal magyaráztam neki, amire megértette. Sokszor je­lek, ha nem tudom kifejezni magam, ilyenkor a társaság le­állít. Egyre többet foglalko­zom mások boldogságával, ezáltal én is boldogabb va­gyok. ö Most mivel foglakozol? — Tanítok egy srácot, 22 éves, eddig csak szüleivel kommunikált, rendkívül tudat­lan. Ez egy egyedi eset. Ezál­tal most nagy felelősség lóg rajtam, nem ösztönözték olva­sásra, csak házimunkát végez­tettek vele és kész. Amikor először bejött a szövetségbe, ünneplő ruhája lehetett rajta, ódivatú, megkímélt ruha. Lát­szott hogy alig hordja. Rossz érzés az, amikor tudom: úgy néz rám, mint egy nőre. Pedig nem nyújthatok többet mint adok, amit nem fog sohasem megérteni. Nehéz volt neki megma­gyarázni a barát fogalmát. La­ci, akit barátjának mond, nem ismeri meg az utcán, elmegy mellette, mert szégyelli. Ugye ez elképzelhetetlen egy halló számára? Ha rámnéz, mindig vörös és az ünneplő ruhája van rajta. Én vagyok az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Szü­lei hálálkodnának (már meg­szokták), de nem azért csiná­lom. Ők pedig csak remény­kednek, egyszer csak segít va­laki... Mellbedobással. A Manchester United labdarúgó-csa­patának szurkolói iszogatnak és kiabálnak Barcelona főutcáján a Bajnokok Ligája mérkőzés előtt. 25 szur­kolót tartóztattak le járókelők zaklatása miatt Állatbarátok. Fiatal japán nők tüntettek tegnap Tokió legforgalmasabb üzleti negyedében, a Ginzán, azt hirdetve: inkább járunk meztelenül, mint viselnénk a állatok szőrméjét. CSUPA ÉRDEKES Mellén érzi a zene dobbanását

Next

/
Thumbnails
Contents