Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-26 / 280. szám
1994• november 26., szombat Napkelet • A KM hét végi melléklete S888888SS888888R8S888S-i8888888888S888S8S88S8888888888883888888888888888888888SS388888888S8888S8888S888888888888888888888S888888!8S88888S A Becsky-kastély ma A lmás után almás. A fák már csaknem csupaszok. Az almát már rég leszedték. A sárga levelek közül csak a makacsabbak tartanak még ki, míg aztán egy deres reggelen azok is feladják. A Szamos gátján túl novemberi sápadt napsütés ragyogja be Komlódtótfalut: az öreg, viseltes református templomot, a roskadozó katolikus kápolnát, az agonizáló Becsky-kűriát. Meg, persze a régi parasztházakat. Újak nincsenek. Na, nem mintha itt senki se akart volna már száz éve építkezni! De hisz’ ki ne tudná széles e határban, hogy nem lehetett az 1970-es árvizet követően! Tilalom volt, melyet csak tavaly októberben oldottak föl. Jókor! Az árvíz előtt 1370-en éltek a településen, ma kilencvenen lakják. Itt nem a falu központjában van a polgármesteri hivatal, hanem a végén. Rögtön a tábla után az első házban. — Azért itt — mondja rögtön helyére téve a kérdést Csorvási Gábor polgármester —, mert az egész faluban ez az egy középület maradt meg. Óvoda volt ez valamikor, most itt van az orvosi rendelő, ahol hetente egyszer vizsgál a háziorvos. Meg néhány vendégszoba. Ez a kis lyuk meg itt a hivatal. Vásárolt már egy épületet az önkormányzat polgármesteri hivatalnak, de legalább egymillióba kerülne a felújítás. Ez igen nagy összeg nekünk, hiszen mikor önállóak lettünk, egy fillérünk nem volt a pénztárban. Igaz, most sincs. Hárommillió az éves költségvetésünk. Két és fél millió a tartozásunk, ami még a gázból maradt. Szóval, szegények vagyunk, de jelentem: még vagyunk. És ez a legfontosabb. □ Mi lett a többi középülettel? — Ami nem omlott össze az árvíztől, összeomlott az emberi gyarlóságtól. Meg a koncepciótól. Ami ugye, az volt, hogy le kell építeni a falut. Nemcsak ezt, hanem Nagygécet is. Na, ott sikerült is végrehajtani az elképzelést. Tudomásom szerint már csak egy család lakik ott. Pedig az akkori kormány a két településnek együtt több mint 20 millió forint gyorssegélyt folyósított. De az nem itt kötött ki, hanem Csenger- ben. Csak tudja, mi a fura a dologban? Hogy akkor Csen- gernek nyolcezer lakosa volt, most meg ötezer. Duzzasztás volt, infrastruktúra meg nem. — Itt a telefon, gáz, víz. Az emberek mégis csalódottak, elégedetlenek — mondja Csorvási Gábor. — Azt mondták, mire mindez nekünk, mikor ilyen nehezen élünk. Azt a pénzt inkább osztották volna szét közöttünk. Sokat koptattam a számat, míg újra és újra elmagyaráztam, hogy a pénzt csak arra fordíthatjuk, amire kapjuk. Meg nemcsak arról van szó, hanem a jövőről. Hiszen Komlódtótfalu csak úgy maradhat meg, csak akkor kaphat lábra; a mag, amely már negyedszázada szunnyad a hó alatt, csak akkor csírázhat ki, ha alapozunk. A rossz közhangulat kialakulásához az is hozzájárult, hogy törvénysértő módon bonyolították le a földárveréseket. Vagyis: összevonták a liciteket, amiből az lett, hogy idegenek, akik potom áron összevásárolták a kárpótlási jegyeket, főként romániai és kárpátaljai hadirokkantaktól, a legjobb földeket kaparintották meg. Volt mivel lesöpörniük a kisembert, akinek élete a föld. Magyarán: elprivatizálták, kihúzták Komlódtótfalu alól a talajt. — A legmagasabb fórumokon tiltakoztunk — mondja az idős polgármester. — Telefax ment Sepseynek. Válasz semmi. Később, úgy általánosságban elismerték, hogy bizony, voltak szabálytalanságok, visszaélések. Ennyi. Hát ebbe nemigen lehet vetni! Sétára indulunk. Nem kell hozzá sok idő, hogy az egész települést bejárjuk, hiszen szinte tenyerünkbe tudjuk venni az apróvá zsugorított falucskát. Útközben meg-megállunk. — Sok volt itt az ígéret — mondja az egyik idős bácsi a kapuban —, de kevés a tett. A Becsky-kúria következik. A huszonnegyedik óra utolsó perceit éli az egykor igen impozáns épület. Felújításához legalább 45-50 millió forint kellene. De ha tél beállta előtt nem készítenek rá valami ideiglenes tetőt, tavaszra már a huszonötödik órában leszünk. — Volna itt vállalkozó — mondja Csorvási Gábor. — Egy osztrák-svájci-svéd vegyes céggel folynak tárgyalások. Panziót nyitnának, ahol hat helybeli asszonynak, hat férfinak lenne munkahelye. A kanyar után az egyetlen, csak hébe- hóba nyitva tartó bolt. Most is zárva. Aztán fel a gátra, ahonnan karnyújtásnyira van Csenger. Csak éppen közben a Szamos, amelyen most nem lehet átkelni. A hidat a háborúban szétbombázták. 1949- ben újra felépítették. 1983-ban — a koncepciónak megfelelően — lebontották. Stratégiai útvonal volt. — Az első hidat 1370 körül építették ide — mondja csendesen a polgármester. — Mert már akkor is tudták, mennyire fontos ez az útvonal. A híd most sem csupán Komlódtótfalu ügye, hanem az egész térségé. Tessék csak belegondolni: a Szamoson át alig két kilométer a csengeri főtér. Körbe meg tizenöt. Ha átmenő forgalom lenne itt, a falu kinyílna. Érdemes lenne ide beruházni. A kastély sorsa is a hídon múlik. Hiszen a külföldi vállalkozók csak akkor fektetnek bele milliókat, ha biztosra vehetik a megtérülést. A híd a legolcsóbb változatban is 75 millió forintba kerülne. — Az első pályázat a megyénél megrekedt. A második tán eljut oda, ahol pénzt is adnak rá. Nekünk mindenesetre az önerőt össze kell gyűjteni, megtartani. Ezért halogatjuk a belterületi útépítést is. ígéret van 1995-re. De az emberek már ebben sem nagyon bíznak. Hiszen hallotta. A Szamostól visszafelé Szabó Zoltánék háza előtt állunk meg. A fiatalember gazdálkodik. Most 32 éves. — Én nem költözöm el innen — mondja. — Építettünk ugyan egy házat Csengerben, de sose laktunk ott. Most, hogy már itt sem tilos építkezni, a csengeri házunkat eladtuk. Az udvaron két traktor. Eke, kombiná- tor, vetőgép, permetező. Minden, ami a gazdálkodáshoz kell. Csak egy kombájn hiányzik. Hátrébb kis műhely. Itt Árpád, az idősebbik testvér a főnök. Ha nem is nagy lábon, de megélnek az almásból, a nyolc hektár szántóból. Ok nem mentek el. Balogh Lászlóék viszont 16 év után Pestről költöztek haza három gyermekkel, tősgyökeres pesti feleségével. Balogh Mik- lósné, az édesanya örül is, hogy együtt a család. □ Van-e Komlódtótfalunak jövője? — A jövő biztosítva van — mondja Balogh Miklósné —, három aranyos unokám rá a garancia. Szabó Zoltán, aki még legényember, rábólint. Ha majd családot alapít, az ő gyerekei sem hagyják el a szülőfalut. Lám, a kerékgyártó — merthogy ez volt a „civil” foglalkozása Csorvási Gábornak mielőtt nyugdíjba vonult volna — néhá- nyad magával megőrizte a magot. Már csak humusz, meg meleg kell hozzá, hogy kicsírázzon. Györke László Csorvási Gábor: itt volt és itt lesz a híd A szerző felvételei A KM VENDÉGE Az erdélyi költőfejedelem Bodnár István WMZX'MsM > s /4'< z. Költőfejedelemnek beillő meghívássorozatnak tett eleget az elmúlt napokban Kányádi Sándor, az erdélyi, illetve a magyar költészet kiemelkedő alakja. Útján Nyíregyházára is ellátogatott, ahol két találkozón is részt vett. A tanárképző főiskolán például az egyik nagyelőadó megtelt a rá váró hallgatósággal. Az erdélyi költőfejedelmet nemigen kell bemutatni az írott szó olvasóinak, hiszen ha másért nem, különleges költői bátorságáért már régen sokan felfigyeltek rá. Sajnos olyanok is, akiknek nem kellett volna, a román securitate emberei. „Engem is szemmel tartottak, több mint harminc éven át. Be is idéztek olykor, de nem mentem el a rendőrségre. így aztán egy rám.állított ember járt időnként hozzám, tréfásan úgy is mondhatnám, hogy hadnagyból mellettem vált ezredessé” — nyilatkozta. „A megalázott, lelkében megtiport, nyelvében, kultúrájában, nem egyszer létében veszélyeztetett romániai magyarság” sorsának kibeszélőjét azonban semmi sem térítette el feladatától, tette, amit tennie kellett. Bárki meggyőződhet erről, ha belelapoz a könyveibe. Beszélgetésünket egy régebbi kijelentésének a felidézésével kezdtük. □ Kányádi úr, öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy a változások következtében a költészet nagyon sok tehertételtől megszabadul. Nem kell költői eszközökhöz folyamodnunk, hogy kimondjuk az igazságot. Eljött ez az idő? — Nem egészen. Most sokan a költők közül is nyíltan politizálnak. Markó Béla barátom például egyenesen az RMDSZ vezetője lett. Tény viszont, hogy a versben való politizálás kiment a divatból. A világ váltott, az embereket nem a versek érdeklik, hanem a piacgazdaság rejtelmei. Romániában a változások előtt egészen más volt a költő feladata. Az igazságot kimondani csak a sorok között. Ezért is olvasták a verseinket. Az írott szó iránti hatalmas érdeklődés megszűnt. □ Az igazság kimondható lett... — így igaz. A román parlamentben negyven képviselőnk ül, de az újságban is nyíltan lehet politizálni, véleményt megfogalmazni. Az emberek is a saját létbizonytalanságukkal vannak elfoglalva. Kiszámíthatatlanabb lett az élet. De azért hadd mondjak valamit. Nyíregyházán benéztem a könyvesboltokba. Büszkén nyugtáztam, hogy nálunk, Csíkszeredán jóval nagyobb a magyar irodalom választéka, mint itt. És olcsóbbak is a könyvek. □ Hogyan érinti mindez a költőt, az írni szándékozó írástudó embert? Kevesebbet ír mostanában? — Régen sem írtam túl sokat. Most talán nem is olyan nagyon fontos az írás. Egyébként is jól el vagyunk látva magyar versekkel. Ha mondjuk, most tíz évig minden magyar költő letenné a lantot, az sem volna nagy baj. Balassitól Nagy Lászlóig lenne mit olvasni. Régebben Romániában a gazdagodásnak sem volt sok lehetősége. Gazdag embernek számított viszont, akinek sok könyve volt. így szép házi könyvtárak, gyűjtemények jöttek létre. □ Úgy tudjuk, Kolozsváron él. Ott pedig sok minden foglalkoztathatja az embereket. Funár úr nem éppen magyar kedvelő. — Funár csak egy elnök. Nem kell túldramatizálni a helyzetet. De azért hadd mondjak erre egy idézetet: „A sötétben botorkáló néped előtt nem zászlót hanem lámpát kell vinni”. Ezt Funár úr is megfogadhatná. □ Másik nyíregyházi szereplése során Jiddis versek fordításait hallhattuk. Hogyan fordult az érdeklődése a jiddis népköltészet iránt? — Nemcsak a jiddis, hanem a szász népköltészet is érdekel. Most van készülőben egy ilyen kétnyelvű kötetem. Sőt, Bartók Béla román gyűjtését is szeretném két nyelven megjelentetni. Nyolcszáz évig együtt éltünk több nemzedékkel, s ennek értékeit meg kell őriznünk. Kányádi Sándor Archív felvétel Jelentem: még megvagyunk Az idegenek potom áron összevásárolták a kárpótlási jegyeket
