Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-25 / 279. szám
1994. november 25., péntek Testvérvárosok ölelésében Megyeszékhelyünk baráti kapcsolatai több évtizedes múltra tekintenek vissza Kajaani kórus adott koncertet a nyíregyházi új, görög katolikus templomban Harasztosi Pál felvétele Páll Csilla Nyíregyháza (KM) — A testvérvárosi kapcsolatok száma és aktív jelenlétük jelzi egy város nyitottságát, érdeklődését más országok és kultúrák iránt. Szívesebben utazunk olyan vidékre, amit nem az útikönyvekből ismerünk meg. Láttuk, hallottuk művészeit, drukkolhattunk sportolóinak. Nyíregyházának — szerencsére — több testvérvárosa is van. Közöttük régiek, jó ismerősök, és újak, akikkel csak nemrég ismerkedtek meg. Kiállítás, koncert — Nyíregyháza testvérvárosi kapcsolatai több évtizedesek. A kezdetekben, mikor még csak az úgynevezett keletiblokkból választhattunk magunknak párt, elsőként a szlovákiai Eperjessel és az ukrajnai Ungvárral vettük fel a kapcsolatot — kezdi a beszélgetést Endreffy Ildikó alpolgármester. □ Melyek azok a városok, melyekkel az új — most leköszönő — testület vette fel a kontaktust? — A franciaországbeli Massy, az olaszországi Go- rizia, az angliai St. Albans. Az utóbbival a jövő év tavaszán írják alá a szerződést. Sajnáljuk, hogy a törökországbeli Afyonnal nem sikerült aktivizálni a korábban élénken szorgalmazott kulturális viszonyt. Néhány éve még járt náluk egy tánccsoportunk. □ Mit tekintenek a legfontosabb tartalmi meghatározóknak a testvérvárosi kapcsolatokban? — Mindig arra törekedtünk, hogy megismertessük az egyes városok lakóival a kapcsolatok tartalmát, tegyük láthatóvá, érzékelhetővé számukra is az együttműködések lényegét. Legerősebbek a kulturális és a sportkapcsolataink. Tucatnyi kiállítást, koncertet szerveztünk közösen. Örülök, hogy több középiskola is aktívan ápolja a korábban kialakított barátságokat. Különböző felekezetű egyházakkal munkálkodunk közösen; gyakorinak mondhatók a együttesen megrendezett sportrendezvények. □ Melyik az a terület, amiben úgy érzik, tenni kell a fejlesztése érdekében? — A legkönnyebben a kultúra és a sport ügye mozgatható. Nehezebb helyzetben van a gazdasági terület. Iser- lohnnal vannak ilyen jellegű tárgyalásaink. Az idegenforgalmi kapcsolataink példaértékűek, sokan látogattak hozzánk testvérvárosainkból. Nem a vezetők, hanem az egyszerű emberek töltötték itt rövid nyári szabadságukat. Nyelvrokonaink A legszorosabb a kapcsolat- tartás a németországi Iserlohn- nal és a finnországi Kajaani- val. Nyelvrokonainkkal kialakult kapcsolatról Révay Valériát, a nyíregyházi Magyar-Finn Baráti Egyesület elnökét kérdeztük. — Az idén december 6-án ünnepli Finnország függetlenségének 77. évfordulóját. A nyíregyházi egyesület e jeles esemény tiszteletére, valamint fennállásának 10. évfordulójára megemlékezést szervez. A függetlenség kikiáltása december 6-a, de akkor nem tud eljönni városunkba a finn nagykövet, ezért egy kicsivel korábban, november 26-án ünnepeljük ezt. A megemlékezésre elsősorban testvérvárosunkból, Kajaaniból hívtunk előadó művészeket. Baráti társaságunk létrejötte óta még szorosabbak a szálak a két város között. Arra törekszünk, hogy széles rétegek között váljon ismertté nyelvrokonaink kultúrája, hagyománya, életmódja. Azok, akik már jártak ebben a skandináv országban, eljönnek és élménybeszámolót tartanak. A Cantemus kórus többször látogatott már hozzánk. Hónapokon át mesélték koncertélményeiket. Az elhangzott fényképes beszámolókat nagy élvezettel hallgattuk. Szívesen hívunk írókat, költőket, fordítókat. Kevés város dicsekedhet azzal, hogy két közös kiadású antológiát is megjelentett, az egyiket a közelmúltban. □ Evek óta, a csereüdüléseknek köszönhetően, családoson és csoportosan is utazhatnak nyíregyháziak viszonylag olcsón nyelvrokonaink országába. — Igen, több éve szervezünk ilyen utakat. Aki érdeklődik nyelvrokonaink iránt, kíváncsi hogyan élnek az örök hó és jég birodalmában, olcsón odautazhat. Sok mindenben különbözik a két ország étkezése. Nehéz találni magyaros ízű ételt. Ezért szerveztünk nemrégiben egy gasztronómiai hetet a városban. Kajaaniban pedig a magyar ízléskultúrának leginkább megfelelő ételeket mutattak be. Minden évben kis karácsonyi összejövetelt tartunk. Ekkor fogyasztjuk el a finnek kedvenc italát: a forralt borhoz hasonló glögit. A nők saját készítésű apró süteményekkel kedveskednek a résztvevőknek. Tóvá bbvi vők □ Milyennek látja a közeljövőt? — Nagyon sok fiatal tagja is van a társaságunknak. Többen kijutottak már Nyíregyházáról ösztöndíjjal az ezer tó országába közülük. Az szinte biztosra vehető, hogy ők jó ápolói-továbbvivői lesznek majd a testvérvárosiságnak — legalább is, ami a Suomit illeti... A nyulak vadászatra készülődtek. Az erdőrengeteg kis tisztásának szélén gyűltek össze. A nagy Öreg Szürke körbenézett. A bokrok alján suttyók, sihederek hancúroztak, és középkorúak, öregecskék üldögéltek. Az utóbbiak voltak a legkevesebben. Az Öreg Szürke szólni készült. — Muc-muc... Figyelmet kérek. — Erre kissé nyugalmasabb lett a kép. Miután úgy látta, hogy mindenki lekuporodott, s a csönd káposztafejek formájában guggolt közöttük, megszólalt újra. — Holnap vadászat lesz az erdőben. Tehát föl kell készülnünk. — Lassan körbenézett újra. — Kérdés van? — Muc-muc...— Mocorgás keletkezett, a csöndek káposztalevelei kissé szét- bomlottak, csak a fű világoszöldjét simogatta enyhe Kiss Dénes írása III. díjat nyert az MTI-Press 1994. évi tárcapályázatán, amelyet a Soros Alapítvány támogatott. Durranás és bukfenc szél. S a fűszálak rendjén hullámzó fénylés futott át időnként. Mondhatnánk: meg-megborzongott a rét. Az egyik mocorgó siheder- féle fölhegyezte a fülét. — Kérdezz — szólt oda neki az Öreg Szürke. —Mit jelent az, hogy vadászat? — Muc-muc... Nagy hajtás lesz. Puskások jönnek. — Válaszolta az Öreg Szürke. Aztán elhallgatott. A siheder újra szólt. — No de mit kell csinálni? Muc-muc? Az Öreg Szürke megrezzent. Mintha türelmetlen lett volna. — Mit kell csinálni?... Mit kell csinálni? Hát futni kell. — Futni? Aztán hová? — kíváncsiskodott a siheder. — Hát a bozótba, meg mindenfelé — mondta kurtán az Öreg Szürke, és nyugtalanul nézegetett körbe. — Muc-muc... — szöszmö- rögte a siheder, és ő is nézte a többieket. Azok rágcsáltak valamit, mintha el is feledkeztek volna az egészről. — Mást nem kell csinálni? — kíváncsiskodott tovább. — Még valami mást? Az Öreg Szürke megint megrezzent, de aztán, mint aki észbekap, válaszolt. — Dehogynem! Bukfencezni kell. — Bukfencezni? — A siheder értetlenül vakarózott és megismételte. — Bukfencezni? — Hát persze — élénkült föl az Öreg Szürke —, fölbukni és bukfencezni. A siheder úgy tett, mint aki érti. — Mikor? — Amikor durran! Érted már? Akkor. — Muc-muc — a siheder tovább vakarózott. — És ha nem durran? — De durran. Az biztos! — Az Öreg Szürke kissé büszkén húzta ki magát. — És ha nem sikerül bukfencezni? — Eddig még mindenkinek sikerült! A siheder sehogy sem akarta abbahagyni. — Aztán miért kell fölbukni? — Miért? Miért? — türelmetlenkedett az Öreg Szürke. — Azért, mert muszáj! t— De miért muszáj? — Értetlenkedett tovább a siheder, ám a többieket nem nagyon érdekelte a dolog, kezdtek szétoszlani. A legtöbbje azt az egyetlen szót is elfeledte, hogy vadászat. —Azt én se tudom! — vágta ki végre az Öreg Szürke. — Muszáj és kész! A tisztáson már csak ketten voltak. A káposztafej-csön- deket szétharapdálta a föltámadó szél. A bokrok is meg- megrezdültek. —Na, ilyenek az öregek— jegyezte meg maga elé a siheder, és ő is elindult a többiek után, hátha akad igazi, harmatmosta káposztalevél vagy kikaparható sárgarépa. De azért, ahogy az igazi jótanulók szokták, maga elé mormolta megnyugtatásul. — Muc-muc... Durranás? Bukfenc! Eddig még mindenkinek sikerült. Zaroules Balogh József y y arminchatodszor 1—1 ülnek ma le ta- 1 A. nácskozásra négy évvel ezelőtti megválasztásuk óta a Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Közgyűlés tagjai. Ami munkájuk hivatalos részét illeti: 62 rendeletet alkottak és 486 határozatot hoztak. Tulajdonképpen ez a két adat is azt fejezné ki, menynyi munkával járt az elmúlt négy esztendő, de korántsem lenne igaz, ha csak ezek alapján ítélné, véleményezné e testület munkáját valaki. A pénztelenség okozta gondjaik tetézése talán azzal kezdődött, hogy az 1990-ben hozott önkormányzati törvény, amely a tanácsrendszer helyébe az önkormányzati rendszert léptette, alaposan megfaragta e testület szerep- és hatáskörét az elődéhez, a megyei tanács testületéhez képest, s mivel hatósági jogkört nem adott kezükbe, gyakorlatilag a megyei intézmények működtetése maradt volna a dolguk. Szerencsére azonban csak papíron maradt volna, mert a Szabolcs-SzatmárBereg Megyei közgyűlés tevékenysége jócskán túllépett a kötelező tennivalókon, s önként vállalkozott olyasmire, amiről úgy ítélték meg: erkölcsi kötelességük ilyen témákkal is foglalkozni. Ha csak a kihelyezett kormányülés előkészítését, s az ott született döntések végrehajtásában vállalt jelentős közreműködést említenénk, már ez önmagában is jelentős plusz lenne, ám ezen felül vállalták fel a területfejlesztés összehangolását a települések között, ami nemcsak elképzelésekben, konkrét tettekben, fejlesztési tervekben is megnyilvánult, de hozzájárultak olyan rég sajgó sebek orvoslásához, mint a zárógáton túli települések gondjainak csökkentése. Előfordultak a munka során olykor személyes, olykor politikai nézetkülönbségekből adódó torzsalkodások, különösen személyi kérdésekben éles pengeváltások is, de a jellemző mégiscsak a közös tenniakarás volt. A következő választás utáni megyei közgyűlésnek valószínű nagyobb szerepköre, hatásköre lesz. A ten- niakarásban azonban ettől a testülettől is lehet tanulni. Orémus Kálmán Y y ozzászoktunk már 1—1 (mert hozzászokJL JL tattak minket), hogy lassan, de biztosan mindennek emelik az árát. Ebben az egymással versengő emelgetésben azonban talán senki sem járt még olyan rosszul, mint az autósok. Most például azon egyezkednek az illetékesek, mennyivel emeljék a kötelező gépjármű-biztosítás díját. Minden évben visszatérő téma ez. Ilyenkor a biztosítók rendre azt bizonygatják mennyire veszteséges számukra ez a szolgáltatás, mert a lelkiismeretlen ügyfelek / rendre becsapják őket. És ebből azt a csak számukra logikus következtetést vonják le, hogy veszteségüket fizesse meg a becsületes állampolgár. Márpedig más egyebet aligha tehet, hiszen közlekedni kell. Mintha odafönn még mindig azt hinnék, hogy ma, a huszadik század végén az autó valamilyen luxuscikk lenne. Csakhogy én egyáltalán nem azokra gondolok, akik tízmilliós álomautókon száguldoznak, mert őket talán nem vágja földhöz a kötelező biztosítás. Inkább azokra a tíz- és százezrekre, akik számára létszükséglet az autó, még ha az matuzsálemi korú csotrogány is. Akiknek ez munkaeszköz, vagy ha nem is az, de jármű hiányában le kellene mondani távoli munkahelyükről. Igaz, van tömegközlekedés is, de az olyan amilyen. A gazdaság fellendülése elképzelhetetlen autózás nélkül. A harmincas években Sztálin felszámolta a Szovjetunióban az egyetlen amerikai autógyárat, mondván, a személygépkocsi luxuscikk. Ford, a gyár tulajdonosa azt írta neki: „Ón azt tesz, amit akar, de biztos vagyok abban, hogy nekünk nem azért van sok autónk, mert gazdagok vagyunk, hanem azért vagyunk gazdagok, mert sok az autónk.” Márpedig ő egy kicsit azért konyított ezekhez a dolgokhoz. Mi pedig eddig, eddig, eddig vagyunk már a dologgal... A hosszú sakkcsata vége Ferter János rajza Eddig, eddig, eddig... I |i|| p >. I if 4 «j * I#J | I m- HÁTTÉR *
