Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-24 / 278. szám
1994. november 24., csütörtök HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Érhát csapó a karikás végén Az egészséges ivóvizet követte a kövesút és tavaly a vezetékes gáz bekötése Dankó Mihály «¥íN>v>y»^^AVr-v.;rt1^v.>Vrt>VM^v.vrtWW.v.>yvyiyi\vo¥ft:í.w.\>v^ Érhát (KM) — Ha valaki ilyenkor akar a Tisza környékének szépségeiben gyönyörködni, nagyot csalódhat. A kopasz fák őszi díszruháit már letépte az északi szél, legfeljebb néhány csipke- és galagonyabokor pirosló gyümölcse jelzi az egykori gazdagságot. A földutak sártengerré változtak, a fakó, ködtől nedves kukoricaszárak között varjak bóklásznak. Az ember is elvégezte munkáját, füstölgő ké- ményű házának biztos menedékéből szemléli a fel-feltűnő gomolygó felhőket. Érhát. Ez a parányi kis település, az amúgy is hosszú Tiszatelken, mint karikáson a csapó helyezkedik el. Napszámban Egyformán távol a községközponttól és a szomszédos Nagyhalásztól, megközelíthető kisvonattal és autóbusszal. Az előbbit egyre kevesebben veszik igénybe, mert ritkán jár és lassú. Mégis nagyon hiányozna, ha megszűnne. A háború előtt cselédek és dohányosok lakták, akik földhöz jutva gazdálkodtak, majd társaikkal együtt a termelőszövetkezetben kötöttek ki. A településrész igazából Tisza- telek önállósulása után indult fejlődésnek. Az egészséges ivóvizet követte a kövesút és tavaly a vezetékes gáz. Ma körülbelül 90 család talál itt otthonra. A lakók hatvanöt százaléka nyugdíjas. A száraz statisztikai adatok mögé rejtve, a boldogság és öröm mellett itt is megtalálható a szomorúság, a bosszúság és a többre vágyó igény. Utcai csendélet Pótor Gyula nyugdíjas, a művelőit évszázadok óta eltartó földet dicséri. — A Tisza mentén 25-27 aranykoronát is elérik a termőföldek. Ez volt a lelke a nagyhalászi tsz-nek, mért korábban odatartoztunk. Most hiába kapta vissza a tagság a maga területét, az egész határ 3-4 ember kezében van. Sokan kénytelenek napszámba járni, hogy a betévő falatot megkeressék. Valóban sok az idős család, mutatja, amikor a gáz bevezetéséhez felmérést készítettek, mindössze a lakók tíz százaléka igényelte a bekötést. Annál nagyobb öröm, hogy a vezeték a leágazásokkal együtt így is kiépült, s akinek összejön a 30 ezer forint hozzájárulás, bármikor rácsatlakozhat. Nagy gond a munkanélküliség is. Korábban eljártak dolgozni az emberek Budapestre a fekete vonattal, vagy a közeli településekre. Ma, hogy a termelőszövetkezet felbomlott, nincs egyáltalán lehetőség, amit az asszonyok éreznek meg leginkább. Nem panaszkodnak Fürj Sándorné a településrész egyetlen vállalkozója, egy éve nyitotta meg saját házában az élelmiszer- és vegyesboltot. Nála a nyitva tartás nem szentírás, ha éppen vasárnap fogy el valakinek a sója, jöhet nyugodtan. A kis üzletben különben minden megtalálható, ami a napi szükséglethez kell: kenyér, tej, sör, kóla, kávé és ki tudja még mi minden. A tulajdonos optimista, reméli kiállja majd a próbát. Bízik abban is, hogy visszajönnek a fiatalok, amire már van példa. Hegedűs Sándor a ház körül tesz-vesz, kihasználja az esőszünetet. 1961-től tanácstag, majd önkormányzati képviselő. Jól ismeri az itteni emberek gondját, baját. Sokszor keresik meg, hogy tanácsát kérjék, vagy közbenjárását, valamilyen konkrét esetben. — Nem egy panaszkodós nép a miénk — mondja. — Ha M. Magyar László felvétele segélyért fordulnak az önkormányzathoz, az biztos indokolt. Egyetlen probléma, úgy látom az emberek belefáradtak egy kicsit a politizálásba, legyen ez közvetlen környezetük gondja-baja, nem nagyon érdekli őket. Egy-egy lakossági fórumra alig jönnek el. Pedig ahol tudunk segítünk. Például, aki rászorul, annak ebédet hordatunk ki. Kezdetben szégyen volt a más főztjét enni, de mára megszokták az idősek. A világ közepe Sándor bácsi és az itt lakók bármennyire elégedettek az önkormányzat munkájával, az elmúlt négy évben elért fejlődéssel, úgy érzik, van még mit tenni. Nagyon hiányzik egy segélykérő-telefon. 1300 métert kell rohanni, pedig emberélet múlhat a gyors orvosi segítségen. A térképen egy parányi pont Érhát. Az ittenieknek, mégis ez a világ közepe. Szülőhelyük, otthonuk, szeretik csendjét, nyugalmát. Aszfaltos út és gáz van Adonyban Tiszaadony (KM - K. B.) — Az év vége a leltárkészítés időszaka településeink életében. A mérleg megvonására kértük a „beregi zsák” egyik falujának, Tiszaadonynak a jegyzőjét, Szabó Árpádot, aki egyben a szomszédos Tisza- kerecseny jegyzői feladatát is ellátja. — Térségi beruházás keretében idén fejeződött be Adonyban is a gázprogram — kezdte beszámolóját a jegyző. — Azonkívül, hogy minden önkormányzati intézményünkben gázzal fűtünk, a lakosság egyharmada is rácsatlakozott a hálózatra. A családok pénztárcáját a gázberuházás 30 ezer forinttal köny- nyítette meg, ám ennek 15 százalékát később visszafizettük. Ugyancsak idén fejeztük be útjaink aszfaltozását, ami 2 és fél kilométer szilárd burkolatot jelent. Az iskola kézilabda- pályájára szintén aszfaltréteg került, ez a beruházásunk 800 ezer forintos költséggel készült el. * Mint a legtöbb beregi falunak, nekik is nagy problémát okoz a szociális ellátás. Több mint félszáz azoknak a munkanélkülieknek a száma, akik jövedelempótló támogatást kapnak az önkormányzattól. — Tizenhárom rendszeres szociális segélyezettünk van, s tíz család kap az önkormányzattól rendszeres nevelési segélyt. Igyekeztünk az erőnkhöz mérten a sporton is segíteni. Az egyesületnek idén 200 ezer forint jutott. r oporog az ember fagyosan. Szent András havában a nap csak pislákol, nem melegít. Valaki hóról is beszél, ami nem is bolondság, hiszen az öregek mindig azt hajtogatták: „András nap felé az idő, sűr- ven bokrozik a felhő!” Megtudták azt is, hogy az Erzsé- bet-napi vásárok tájékán már szállong egy-egy hópihe, ráereszkedik a kirakott portékára. Talán attól lesz olyan kelendő a csizmadiák lakkozott csizmája, meg a bárány- bunda. Valahogy bennem nem ezek ébrednek újra, hanem a hullámzó sor, a visszafojtott köhögések, s a mormoláson valami megformált szó kezd áttörni, mely ugyancsak a „ bundára” emlékeztet, a kárpótlási jegy. Valahogy el kellene sütni, túladni rajta. Szegény apám mily boldogan adta, hogy végre ő is adhat valamit. Mintha a múltját adta volna ide, hogy pátyolgasNovemberi toporgás sam én. Ő eleget pátyolgatta az orosz fogságban három és fél évig. Ha álmából felkeltik is hadarja az orosz szavakat, csak úgy fonetikusan, ahogy az őröktől hallotta. Nyolcvanon felül, tífusszal a háta mögött. Talán a sort is jobban kiállná, mint én. —Higgye el nekem, bunda ez az egész! — bizonygatja egy idősebb úr mellettem. — Nézze meg, ahol beveszik ott mindig bűzlik valami. Szemfényvesztés. Sokáig nekem sem jutott eszembe, hogy a kárpótlási jeggyel foglalkozzam. Hiszen eldöntöttem, hogy ha nincsen föld, másba fektetem. Az ön- kormányzati lakásban, ott még értéke is van. Csinosan felszorozta a kamatozás, nem ez a negyven százalék, amit most ér. A lakás több mint két éve lekerült a tilalmi listáról. Mert nálunk sokféle lista volt már. Az öregem is szerepelt egy ilyen hallgatólagos listán, rovott, hadifogoly múltja miatt. Először nem kellett a kárpótlási jegy, azazhogy apám nevében igen. O szerezhetett volna lakástulajdonrészt, mint eredeti kárpótolt. Az élet azonban elrendezte ezt is, mint minden mást. A lakás a műemlék- védelem listáján van, akkor adja el, ha valaki vállalja a felújítását, művészien negyven év elmaradását... — Egyszer már sorban álltam, amikor a bank vette! — hallom mögöttem. — Spekuláció volt az egész, higyje el nekem. Két nap is ott álltam. — Egy néni helyeselt neki. 0 már ismeri a dörgést. Összecsukható széket is hozott magával. De nem ül le, még felfázik. Inkább toporog, össze- kocogtatja a csizmáit. — Vegyünk egy porszívót! — hallom az asszonyt. — Valahol talán még adnak érte. Már borzong is bennem az ellenkezés. Azt azért mégsem. Az öregem azért adta, hogy valamilyen értékként megőrizzem. A föld jó lett volna, a ház is, mert ezeket meg lehet örökölni. De egy porszívó? Egy porszívóért robotolt három évet? Ez nekem fájna. Mondják, hogy akik a túloldalt kerültek fogságba, az amerikaiaknál, még pénzt is kaptak, dollárt. O meg, a puszta életüket is kevesen hozták haza... — Megyek, harapok valamit. Ugye tartja a sort? Aztán majd cserélünk! — mondja a mellettem álló sap- kás: ember. És én tartom a sort, rendületlenül, mely ugyan egy métert sem haladt előre, amíg visszatért. Aztán én mentem el, ahogy a közmondás mondja: „Elment pisilni és elfelejtett visszajönni!" A szomszéd tehene ÍWSl»WSimSim*«SSSílí^^ Balogh József-» -jr em tudom hányán l\l látták a Nyíregyhá- i i za közgyűléséről közvetített televíziós adást hétfőn délután. Mindenesetre sokan meglepődhettek néhány testületi tag és néhány meghívott vendég viselkedésén. Arról volt szó, hogy kapjon-e nyolcmillió forintot a Mandala Színház, amiből megteremtik működéséhez az intézményi hátteret, vagy ne kapjon, s akkor megoldódik a gond, mert megszűnik az utóbbi időben egyre népszerűbbé váló dalszínház. A televízió képernyője előtt üldögélő városlakó valami olyasmit várt a vitától, hogy az arról szól majd: van-e nyolcmillió vagy nincs, jól működik-e ez a színház vagy nem, megérdemlik-e ezt a pénzt vagy sem. Ehelyett azonban azt hallhatta, hogy bezzeg a szimfonikusok nem kaptak ennyit, bezzeg a hangversenyzenekar két évtized alatt sem jutott ekkora támogatáshoz, szóval ha az enyém megdöglött, dögöljön meg a szomszéd tehene is. t És mondta egyik-másik képviselő, volt aki többször is szót kért, hogy befolyásolja a döntés előtt a testület tagjait, s hasonlóképpen tették a meghívott, s minden bizonnyal ilyen felszólalásra kért vendégek is. Szerencsére elhangzott két-három józan felszólalás is, amelyekből az csendült ki, a többi együttesnek nem lesz attól jobb, ha a Mandala nem kap támogatást, a többi — hasonlóan csupán saját és mások szórakoztatására, önzetlen tevékenykedő — csoportnak nem hullik az ölébe pénz attól, ha a testület elutasítja ezt az előterjesztést. Meg az is, hogy egyesek még ezt a kulturális témájú napirendet is politikai köntösbe öltöztették, még e mások szórakoztatására létrejött együttes sorsát is politikai párbaj megvívására szeretnék felhasználni. A józan hang végül is eredményesnek bizonyult. Jó lenne azt remélni, hogy az elkövetkező ciklusban az effajta hang lesz a mértékadó, s nem attól függenek majd a döntések, hogy egyik-másik frakcióvezető hányszor nyögdécseli végig a testületi ülést. Mert a város hangja helyett a sajátját szereti hallani. Halálra ítélve Ferter János rajza Erzsébet-díjtalanul Páll Géza-m-^Y gy tűnik szegényebI j bek leszünk egy díj- jal. Alig valamivel az Erzsébet-nap előtt kapott lábra a hír, hogy az alapító megszűnteti a róla elnevezett díjat. Ha hinni lehet a díj körül bábáskodó pénzügyi szakembereknek, akkor ez a sokat beharangozott, dicsfénybe vont díj többe került az országnak, az adófizetőnek, mint magának az alapítónak. Olyan állami kamatgaranciát vont maga után a díj kezelése és életben tartása, amelyről egyes beavatottak azt mondják, nevezhetnénk ezt állami, vagy OTP-díjnak is, annyira megnövekedtek a díj költségei. Persze igazságtalanság lenne ezt is az alapító nyakába varrni, erről ő aligha tehet. De az mégis jelent valamit, hogy az OTP Bank úgymond kiszállt az Erzsébet-díj kamatainak karbantartásából. Túl sokba kerülne neki és tegyük hozzá, valószínű nekünk vétlen és díjazatlan állampolgároknak is. Úgyhogy nem tudja az ember örüljön, vagy szo- morkodjon, ha arról hall, hogy megszűnik a minden évben országos vihart kavaró Erzsébet-díj. Valami kiábrándultság mégis valószínű kíséri majd a díj csöndes kimúlását. Ennek talán a legfőbb oka az, hogy most a megszűnéskor tudja meg a hazai közvélemény, hogy volt egy művészetinek tervezett díj, amelyet igazában nem is annyira az alapító és azt ünnepélyesen átadó amerikai hazánkfiának, illetve lányának köszönhették a díjazottak, hanem a magyar államnak. Nem tudni miért is van ez így, de annyi bizonyosnak látszik, érzelmileg szegényebbek leszünk egy díjjal. De az is meglehet, viszont gazdagabbak lehetünk any- nyival, amennyit a díj elvitt, vagy még a továbbiakban is elvitt volna a közös kasz- szából. S ezt is valahol érdemes lenne díjazni.
