Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-21 / 275. szám
1994. november 21. hétfő- HAZAI HOL-IHI Sírjaikon nem nyílik virág Az ötven esztendeje történt tragédiáról vall Kosa Bertalan tákosi túlélő Györke László Tákos (KM) — A kis beregi falu egyik szerény házában, majdnem a falu végén lakik Kosa Bertalan. Egyike azoknak, akik túlélték a máleny- kij robotot. Egyike az élő tanúk egyre fogyatkozó táborának. Hiszen — ahogy számba veszi a tákosi túlélőket —, bizony nyolcnál megáll. Száztizenhat férfit, illetve fiúgyermeket hurcoltak el ebből az akkortájt hétszáz lelkes kisközségből. Huszonheten soha nem tértek haza. Kosa Bertalan viszonylag jó egészségnek örvend. Bár — mint mondja — örök nyomot hagytak benne a megpróbáltatások. Kidobolták — November 20-án dobolta ki a kisbíró, hogy minden 18 és 50 év közötti férfi köteles jelentkezni Beregszászban a városparancsnokságon háromnapi élelemmel, háromnapos munkára. Aki önként nem jelentkezik, agyonlövik. Tizenhat szekérrel indultunk el másnap, 21-én reggel. Akkor lett már gyanús a dolog, amikor a beregszászi gimnázium előtt géppisztolyos katonák vettek bennünket körül. — Már Beregszászban azzal kezdték, hogy betereltek bennünket egy nagy terembe, ahol minden személyes holminkat elszedték: a borotvát, pénzt, órát, fényképet, bármilyen papírt, amin irat volt. Az élelmiszert nem vették el, csak megvámolták. — Szolyvára, a gyűjtőtáborba gyalog hajtottak bennünket. Ott aztán szétszórtak, hiába szerettünk volna mi, tákosiak együtt maradni. Zánkára kerültünk, ahol a vasutat meg a hidat kellett felépíteni. A síneket nyolc-tíz fogoly — mert hiába voltunk civilek, hadifoglyoknak tekintettek bennünket — vitte vállon kilométereken át. A latyakos, havas terepen bizony hamar lerothadt a lábbelink. Mást meg nem adtak, hát mezítláb tapostuk a hideg sarat, a havat. A munkaidő? Látástól vakulá- sig! Lerongyolódtunk, sokan már itt annyira legyengültek a rossz élelmezéstől, hogy nem bírták tovább. De menni kellett, mert hajtottak. Azt is kihajtották munkára, akit ketten támogattak, olyan beteg volt. Szegény Vezse Jóska így halt meg még december 17-én. — Ha kész lesz a vasút — mondták — „szkoro damoj”, hazamegyünk. Karácsonyra a vasút kész lett. A betegeket tényleg hazaengedték. De akinek még volt jártányi ereje, annak irány: Sztarij Szambor. A Vereckei-szorosnál, az ezeréves országhatáron, a kőtáblánál kértük a katonákat, hadd álljunk meg egy percre, hogy legalább elbúcsúzzunk szülőhazánktól. Könnyeinket nyelve néztünk vissza: vajon látjuk-e még az otthoniakat? Maroknyi földet tettünk a tarisznyába — hisz úgyis üres volt az már! A hosszú gyaloglástól kimerültünk. Szegény Demjén Jóskát nyolc kilométeren vittük vállon. Mert aki nem bírt menni, azt agyonlőtték. Nehogy később, ha magához térne, megszökjön. Ettük a havat — Sztarij Szamborban be- vagoníroztak bennünket. Tél volt, hideg, a vagonban semmi fűtés. Az út 12 napig tartott a következő állomásig, Jenaki- vóig. Útközben kétszer kaptunk vizet, de annak is kiömlött a fele. Kegyetlenül szomjas volt mindenki, hiszen csak kőkemény szuharit (kétszer- sültet) kaptunk. Mindennap volt két-három halott egy-egy vagonban. Hogy azokat, szegényeket hol kaparták el, eltemették-e egyáltalán — ki tudja!? — A november 21-ei indulás után csak február 20-án a lágerben borotváltak meg bennünket. Addig még csak egy váltás fehérneműt se kaptunk. — Jenakivóban három kilométerre volt az állomástól a láger. Míg begyalogoltunk, több kiló havat ettünk meg, annyira kiszikkadtunk. A lágerben savanyú káposztalevest, sós halat kaptunk. Kész hastífusz! Naponta 18-20 halott. Ezer- kétszázan indultunk el februárban, májusra már csak nyolcszázan maradtunk. Sajnos, sok tákosi ember ezt már nem bírta. Vezse Józseffel, Simon Józseffel, Varga Jánossal még beszéltünk az elkülönítő ablakán keresztül, ahol meztelenül feküdtek teljesen legyengülve. Aztán soha többet nem láttuk őket. — A temetések mindig éjszaka voltak. A vastagon átfagyott földbe vasrúddal is alig lehetett pár centit ásni. Ha sekély volt a sír, sokszor bizony csak hóval fedtük be, mert annyi volt a halott. Hogy kik voltak, hová valósiak, senki nem jegyezte fel. Csak azt, hogy magyarok vagy más nemzetiségűek. — Olyan magas normákat szabtak, hogy azt még egészségesen is nehéz lett volna teljesíteni. Amelyik brigád nem teljesítette a normát, 20, 30 vagy akár 50 deka kenyeret is levontak a napi adagjából. A civil oroszok jó emberek voltak, segíteni akartak, de hát nekik is csak 60 deka korpakenyér volt a fejadagjuk. A katonák voltak kegyetlenek hozzánk. — Géppisztolyok csöve előtt, szögesdrótok között éltünk és reménykedtünk. Aki a szögesdrótot 5 méterre megközelítette, azt a magas figyelőből lelőtték. Aki életben akart maradni, az lopott. De ha rajtakapták, nem kerülhette el sorsát. — Kinek egy, kinek négy év jutott a borzalomból. Kinek az örökkévalóság. Mikor hazajöttünk, kérdezgettek, hogy volt, mi volt. Azt válaszoltam, amit a Sára Sándor filmjében mondtam: 32 hónap alatt — ennyit voltam oda — megtanultam éhezni, hazudni és lopni. Mert a harminckét havi „fizetségemet” is csak akkor kaptam meg, amikor hazajöttünk: Debrecenben adtak 5 forintot. 16 fillér se jutott egy hónapra. Ne feledjük... — 1990-ben végre felavathattuk az emlékművet. Bár gondoltunk erre már 1958-ban is, de akkor még nem lehetett. írtam az emlékműavatásra egy verset. Engedje meg, hogy ennek soraival fejezzem be szomorú beszámolómat! „Tegyünk egy szál virágot a jelképes sírjukra / Drága emléküket ne feledjük el soha.” Három nap helyett két évbe került Folyton csak hitegettek • Ha megálltunk, megverték az ajtót: „Kaput jeszty?" Kígyós (KM - Gy. L.) — Ebből a kis, Beregszásztól három kilométerre fekvő községből nyolcvannégy férfit hurcoltak el 1944 novemberében. Huszonnyolcuk soha többé nem látta szülőföldjét. Nagy Béla túlélte. Emlékeit nem sokkal halála előtt mondta el. „Még a húszat se töltöttem be, a makkosjánosi katonai reptérre jártunk munkára. Hétfőn reggel a kisbíró megveri a dobot, hogy vigyen minden 18 és 55 év közötti férfit magával háromnapi hidegélelmet, mert megyünk a volóci vasúti hidat építeni. Összegyűltünk, bementünk Beregszászba. De a három nap már itt eltelt. Aztán egy nap Munkácson, három Szolyván, a lóistállókban. Itt mindenkit kikérdeztek. Aztán irány: Volóc! Gyalog. A hó- ban-fagyban. A lábbeli már sokunkról lerohadt. Akkor fagyott le az én lábujjam is. Aki nem bírt menni a nagy hóban, felbukott, azt agyonlőtték. Egyszer csak látjuk: ez már a Vereckei-hágó! No, megint csúnyán kibabráltak velünk! Turkán voltunk két nap. Akkor már öten vérhasba estek, lemaradtak. Aztán Szambor következett. Itt állították össze a szerelvényt, száz embert raktak egy marhavagonba. Ha so- rakozónál megfogyatkozott a csapat, nem sokat vacakoltak a katonák: aki éppen arra járt, leszállították a szekérről, és beállították a sorba. „Stuk, stuk” (darab, darab). Hát, sok komiszság volt útközben. Patak mellett mentünk. Aki inni akart, annak a katona úgy odasózott a puskatussal, hogy ottmaradt. „Pej!” (Igyál!) — ordította és röhögött. De még ennél is rosszabb volt a háromhetes vonatozás a marhavagonokban. A három hét alatt a száz embernek négyszer adtak egy-egy tál moslékot, mert csak annak tudom nevezni, hiszen korpából csinálták; háromszor kaptunk két-két veder vizet. Mikor a vizet beadták, a fele biztos kiment, mert az emberek összeverekedtek rajta. Ha megálltunk, megverték az ajtót: „Kaput jeszty?” (Halott van?) Mondjuk: kettő. „Malo!” (Kevés!) Hát ennyit értünk. Mikor megérkeztünk a lágerbe, hat ember már az állomáson összeesett. Kígyósiak is voltak köztük: Csők Ernő meg Grácsin Feri. Fabarakkba kerültünk. Vaságy, azon pucér deszka. Ez volt a fekhely. Kályha volt, de tűz nem. Azt mondták, ha felépítjük a következő barakkot, „szkoro damoj”, hogy hamar hazamegyünk. Hajtottunk, mert haza akartunk menni. Hanem az első után jött a második. Aztán a harmadik... Egyszer csak mondják a nevem. 1945. december 31-e volt. Átvitték egy másik lágerbe. Itt már nem volt egy kígyó- si se. Egy bányába kerültem, 285 méter mélyen fúróval fejtettük a vasércet. Tizenkét óra egyhuzamban. Semmi papír nem volt rólunk. Ha odapusztult valaki, még csak le sem kellett írni. Egy tatár volt a fúrómester. Huszonöt évet kapott. Tudja miért? Mert nem írt alá a kolhoznak. Na, tizenegy hónap bánya után az egyik este hívat a komiszár, a lágerparancsnok. Megijedtem. De mikor cigarettával kínált, kiküldte a fegyvereseket, már kezdtem bizakodni. Hajnalig beszélgettünk. Akkor még tolmáccsal. A családot, az otthoni helyzetet kérdezgette. Meg a pártállásom érdekelte. Azt hittem, valami disznóságra akar rászedni. A beszélgetést másik este megismételtük. Akkor éjfélig. Megmondta: holnap bánya nincs. Harmadik este már a tolmácsot is elküldte, még a kulcsot is ráfordította belülről. Hát mit ád Isten, a komiszár megszólal magyarul. A Vaskapunál volt hajóstiszt, már a legelső ütközetben elfogták, úgy került ide. Bírta a nyelvet, hát betették lágerparancsnoknak. No, a komiszár elém tol egy papírt: írjam alá, öt napon belül hazaengednek. Aláírtam. A mai napig nem tudom, mit írtam alá. Ez volt október 31- én. De én még november 30-án is ott voltam. A bányalágerben magyarok is voltak: hét pesti, angyalföldi, meg egy keme- csei fiatalember. Mikor megtudták, hogy hazaengednek, sírtak. Aztán újabb vagonírozás következett, újabb gyűjtőtábor, ahol egy hétig se enni, se inni nem adtak. Búcsúzóul még húsz éjszaka vasport pa- koltattak velünk. Itt aztán megkaptuk a végkielégítést: 352 cservonyecet. Ennyi volt a kétévi kereset. Indulhattunk haza. Mire Munkácsra értem, három cservonyecem maradt. Azt Gáton a Veres-kocsmában hagytam. Merthogy Munkácsról gyalog jöttünk haza is.” Jegyzet Ha harang volna... Györke László y y aekolumna(újság- f—1 oldal) harang vol- JL 1 na, nemcsak a történelmi Bereg megye ártatlanul elhurcolt, mártírként értelmetlenül odaveszett honfitársainkért szólna, hanem mindazokért, akik az embertelenségért, a mások gonoszságáért halálukkal fizettek. Hogy itt most a beregi túlélők mondják el szomorú történetüket, egyetlen oka van: ötven esztendeje annak, hogy e vidék magyar (és német) lakosságát megtizedelték. Ha harang volna, szólna azokért a lányokért-asszo- nyokért is, akiknek rettenetes tragédiáját a vencsellői Vojtó Ferencné elevenítette fel nemrég Nyíregyházán az elhurcoltak emlékművének avatásakor. Mert az erő- (szak)politika annyira leal- jasodott, hogy nem tett különbséget férfi és nő között sem. Csak az ellenséget látta a meggyötört, megtizedelt, élni és építeni akaró magyar és német népben. Mert jaj (volt) a legyőzőiteknek! Ha harang volna, szólna azokért is, akik bár túlélték a poklokat, a lágerekben töltött évek örök nyomot hagytak testükben-lelkükben, s emiatt korábban hagyták itt ez árnyékvilágot. Mint például a történetét itt felelevenítő kígyósi Nagy Bélát is a lágerekben szerzett betegsége vitte el idő előtt. Alig van család e vidéken, amelyet a malenykij robot, majd később a koncepciós pereket követő hasonló stílusú embersorvasztás ne érintett volna. Dr. Fazekas Árpád Nyíregyházát hozza fel példának egyik előadásában. A városnak ez idő tájt 15 ezer lakosa volt. (A háború előtt 40 ezer!) A kétezer nyíregyházi elhurcolt lakoshoz tartozott 1620 feleség és 3886 gyermek is. Tehát összesen 7506 lakost érintett, azaz a város maradék lakosságának felét! E szomorú évfordulón azokra is gondolnunk kell tehát, akiknek az elhurcolások miatt nélkülözniük, nyomorogniuk kellett: az özvegyekről, az árvákról. A történelem kegyetlen és cinikus fintora, hogy negyvenöt esztendőn át halot- tainkat — ha jelképesen is — el sem temethettük. Hisz beszélni sem volt tanácsos róluk. Ma már alig van település határon innen és túl, ahol a lakosság ne állította volna fel az elhurcoltak emlékművét. Hogy leróhassuk kegyeletünket... Röviden Egész sor... ...településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani — így szól a 4. ukrán front 0036. számú határozata. (KM) Csonka Seregből... ...mintegy ezerkétszáz férfit hurcoltak el Szolyvára 1944 novemberében — dr. Gyarmathy Zsigmond történész kutatásai szerint. (KM) Beregdarócról... ...1944 őszén 138 férfit hurcoltak el, akik közül mindössze tizenegy tért haza. (KM) A történelmi... ...Bereg megye területéről civilként elhurcoltak közül több mint háromezren soha nem láthatták szülőföldjüket. (KM) Szolyván... ...ebben a kárpátaljai kisvárosban volt a hírhedt gyűjtőtábor, ahol minden elhurcolt eltöltött pár napot. Sokan itt lelték halálukat. A „Istenhez fohászkodva... Szolyva, 1944” címmel megjelent kötet tartalmazza azokat a verseket, leveleket, imákat, amelyeket a tanúk fogalmaztak a sztálini lágerekben. (KM) A sátán fattya... ...Nagy Zoltán Mihály (Csonkapapi) alkotása, mely drámai erővel eleveníti fel a kegyetlen eseményeket: az apjának, bátyjának batyut vivő lány tragédiáját. A verses vallomást Schober Ottó vitte színre. A darabot több magyarországi városban is játszotta a beregszászi színtársulat. (KM) Városparancsnokság 2. számú PARANCSA 1944 november 13-án. ______________________ t. Folyó évi november hó 14-től három napon belül jelentkezni* kőteletek a legközelebbi városparancsnokságnál mindazok a knton&k 4» akik a magyar ét német hadsereg kötelékébe tartoztak t* a felszabadított Kárpátalja területen maradtak. Jelentkezni tartoznak, német és magyar nemzetiségű hadköteles egyének Is 18 éviOf 30 éves korig. 2. Ezen határidőn belül kötelesek ugyancsak jelentkezni mindazok, akik a magyar megszállás alatt Kárpátalján a rendőrség vagy csenóőrség szolgálatában álltak. 3. Jelentkezői csak A városparancsnokságon lehet naponként reggel 9-től esti 7-Jg. A Jelentkezés utolsó napja 1944. évi november hó ló-lka. 4» Mindenkit, aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva és a haditörvényszék elé kerül. Városparancsnok. A hírhedt parancs Az emlékmű Tákoson Filep Lajos felvétele
