Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)

1994-11-19 / 274. szám

1994■ NOVEMBER 19„ SZOMBAT Rock and roll, mint életforma Magvas gondolatok, élvezetes zenei forma • Szelep a társadalomban Gyüre Agnes Az 1980-tól kezdődő évtizedben létezett Magyarországon egy fiatal értelmiségiek által életre hívott alternatív zenei mozga­lom, amely afféle szelepként működött a társadalomban, mert más művészeti ágaknál nyíltabban beszélt a szabadság hiányáról. Ezenkívül a társas kapcsola­toknak — leginkább a szerelemnek — olyan dimenzióit mutatta meg, amelyekről azelőtt nem szóltak dalok. Az idetartozó zenekarok, például az URH, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a Sziámi, a Kampec Dolores, magvas gondolatokat tudtak élvezetes zenei formába, rock and rollba csomagolni. Bár a szakmán kívül, működési engedély nélkül dolgoztak, je­lentőségük és tömeghatásuk csak ma mérhető fel igazán. A mozgalom egyik vezérének mindenképpen Müller Péter Iván nevezhető, aki a rendszer- váltás után, immár megválto­zott körülmények között is éne­kes maradt, s a Sziámi együttes frontembereként a közeli na­pokban lépett fel Nyíregyhá­zán. Vele beszélgettünk, többek között arról, fakulnak-e a mí­toszok. □ Négy diplomát szerezett eddig. Bölcsész, filmrendező, rádiós műsorvezető-szerkesztő és artistaiskolát végzett bohóc. Az éneklésről viszont nincs pa­pírja. Mégis ebben a szereped­ben tölti el a legtöbb időt. Miért? — Én világegyetemistának tekintem ma­gam. Valóban nem tanultam zenét. Kot­tát olvasni sem tudok. De nem is szeretnék ilyen irányú stúdiumokat folytatni, mert úgy érzem, ha alaposan áttanulmá­nyoznám, valahogy kívülkerülnék rajta, és én benne érzem jól magam. □ Azt hiszem, a hazai alternatív zene hőskora elmúlt. Sok egykori „harcostársa” mondott búcsút a klubok, művelődési há­zak vagy éppen csarnokok deszkáinak. Most „kizárólag” főiskolai tanárok, szoci­ológusok, újságírók, filmrendezők. Nem fél a saját legendáját rombolni azzal, hogy maradt? — Maradtam, de nem ugyanazoknak ze­nélek és nem ugyanarról, mint a nyolcva­nas években. Kedvenc pszichológusom, Thomas Szász írja Az elmebetegség mítosza című könyvében, hogy elmebajosnak az mondható, aki egy új játszmát az előzőnek a szabályai szerint akar lejátszani. Én ma a jelen fiataljaihoz akarok utat találni. A középiskolásokhoz, és a hozzám hasonló világegyetemistákhoz. Az érdekel, képes va­gyok-e még megfogalmazni, mi lóg a leve­gőben, mi a kor problémája. □ Édesapja révén, aki ismert író és dra­maturg, kezdettől fogva élhetett volna elit művészvilágban. Ön azonban peremhely­zetű értelmiségiekhez csapódott. Mi moti­válta a választásban? — Mielőtt a kérdés lényegére térnék, két dolgot tisztáznék. Müller Péter, a Részeg A „világegyetemista” józanok, a Szomorú vasárnap, a Kard és kereszt, a Lomb és gyökér szerzője nem vér szerinti apám. Tizenhat éves koromban fo­gadott magához. Viselem a nevét — a Szi­ámi vagy az Iván hozzátoldásával — mert többet köszönhetek neki, mint a valódi atyámnak. Másrészt: saját magam révén is bekerül­hettem volna az elit művészvilágba. Vizsga­filmem, az Ex-kódex elkészítésekor az egyik legtehetségesebb pályakezdőnek szá­mítottam. De nem érdekel az a társasági élet, aminek részese lehettem volna. Ame­rikai lélekbúvárok már kísérletekkel bizo­nyították, hogy legfeljebb hét ember képes igazán, mélyen egymásra figyelni. Engem a spirituális lét érdekel, az a csoda, hogy reggel egy mondatra ébredek, amihez a ba­rátom dallamot talál. □ Egyszer azt nyilatkozta, hogy Magyar- országon nincsenek hagyományai a rock and rollnak, s önök nemcsak a zenéjükkel szeretnék demonstrálni azt, hanem az élet­módjukkal is. Mit jelent a rock and roll életforma? Hogy szabadok? — Igen. S képesek vagyunk mindig új­rakezdeni. Meg tudunk válni valamitől, ami túlságosan hozzánkragadt vagy túlsá­gosan tetszetőssé vált. □ A nyáron nem először szervezte meg a diákszigetet. Ifjúsági műsora is van a rádióban. Célja-e, hogy egy szívdobbanású, egymást félszavakból értő nemzedéket ko­vácsoljon össze? Németh László óta nem Ön lenne az első, aki organizátori feladato­kat is próbál ellátni. — Azzal is megelégednék, ha ebben az egymás eltaposására inspiráló világban megtanulnák a táborlakók és rádióhallgatók a toleranciát és a másság tisz­teletét. Itt mondom el, hogy jö­vőre valószínűleg nem lesz di­áksziget, mert az ideit 17,5 mil­lió forintos hiánnyal zártuk, és csődbe mentünk. Ez egyben üzenet is azoknak, akik azt hi­szik, hogy pénzt tettem zsebre ebből a vállalkozásból. □ Két éve, karácsonykor ve­títette a tévé az Ön által rende­zett és Demszky Gábor által írt Van-e élet a Földön? című opuszt. — Ez a bemutató nekem nem örömet, hanem szégyent hozott. A játékfilm 1980-ban készült. Akkor a pártközpont munkatársai felére csonkítot­ták és betiltották. Tizenkét év múlva ez az eltorzított alkotás került elő, amit én nem tudok vállalni. □ Akkor ugorjunk át a későbbi filmjeire! — Öt évet dolgozoztam Amsterdamban, például a Music Tv-nek. Itthon pedig nem­rég írtam alá egy szerződést a Magic Mé­dia Filmstúdióval az Ők című film forga­tókönyvéről. A történet egy fiúról és egy lányról szól, akik valaha szerelmesek vol­tak egymásba, de egy lélekvándorlás után testvérpárként találkoznak. □ Kicsit hasonlíthat Cocteau regényére, a Vásott kölykökre. De most inkább a színdarabjáról áruljon el valamit! — A címe: Mr. Pornowsky előkerül. Egy vak lány is játszik benne. Szeretném, ha előadnánk a nyíregyházi színházban is. Majd akkor feltétlenül nézzék meg! A szerző felvétele hogy már nagyon közel volt a nap, amikor az első gyermekünk a világra jött. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy napon megjelent a gyárunkban és üzletünk­ben egy bizottság és közölték, hogy a nép tulajdonába veszik a jogos ingóságokat, én pedig, ha akarok, maradhatok alkalma­zottként. Talán nem fogja elhinni senki, mégis így igaz, nem éreztem semmi rendkí­vülit, amikor államosították a gyárat, az üzletet. Kevesebb lesz a gondom, bajom. Valahogy így fogtam fel. Nem siránkoz­tam, nem panaszkodtam. Hát ilyen a világ, tudomásul vettem. A feleségem csodálko­zott is a viselkedésemen, mert mintha vala­mi viccet mesélnék, jól emlékszem, hango­san hahotázva számoltam be az államosí­tásról. Nem tudom, a lelkiállapot milyen megnyilvánulása ez, talán sokkos állapo­tomnak köszönhetően, vagy talán így akar­tam csökkenteni a feleségem szemében a veszteséget, ami bennünket ért. Talán az is munkálhatott bennem, hogy igazában köny- nyen jött ez a vagyon, nem dolgoztam meg érte, ezért nem is fájt annyira az elvesztése. Nem tudom, most már utólag, öreg fejjel gondolkodom talán így róla. Kizsákmányoló, népnyúzó tőkés lettem, legalábbis az újságok szerint, bár nekem személy szerint ezt soha nem vágták a fe­jemhez. Ekkor már útban volt a harmadik gyerekünk, munka után kellett nézni. Nagy nehezen, mint volt gyáros, kaptam egy se­gédmunkási állást a csőszerelőknél, ahol aztán az évek során megszereztem a szak­munkás végzettséget, felnőtt fejjel, három- gyermekes családapaként. Bevallom egy ki­csit élveztem ezt az új életet. Nem éltünk túl rózsásan, de nem is éheztünk. Jártam az országot a brigáddal, mindenütt renge­teg barátot szereztem. Nekem minden munkás a csőszerelőknél barátom volt, én meg nekik Imre bácsi. S teltek az évek, ele­inte a gyerekeket nem vették fel az egye­temre, főiskolára, mert kísérte őket a jel­lemzés, osztályidegenek a szülei. Bár az apa munkás, ez is rajta volt a papíron. De az idő meghozta a változást, mind a három gyermekem diplomát szerzett, némelyik le­velezőn, lakást vett, családot alapított. Én pedig művezetőként mentem nyugdíjba. Nemrég a gyerekek befizettek egy üdü­lésre. Ott ért egy csúnya inzultus. A szoba­társammal, aki ittasan, hangoskodva járt haza valahonnan, összeszólalkoztunk. Azt kértem, hogy egy kicsit csendesebben nyis­sa, zárja már az ajtót, mert mindig feléb­reszt a legjobb álmomból. Mire ő a képem­be vágta, hogy piszkos kommunista va­gyok, aki még mindig azt hiszi, hogy ki­váltságai vannak. Még ilyet életemben nem kaptam. Mérgemben, dacból, nem is tu­dom miért, azt válaszoltam, tudja mit, tényleg kommunista vagyok. De nagyon elment a kedvem, szedtem a sátorfám, négy nappal az üdülés letelte előtt hazau­taztam. A gyerekek nem győztek csodál­kozni. Aztán elmeséltem az epizódot. Meg­értem, hogy engem, a volt gyártulajdonost lekommunistáztak. Hát ezért kérdezem magamtól mostanában, ki is vagyok én. S nem találok más választ, mint azt: mi len­nék, egy ember a tíz és fél millióból... MÚZSA Lelkek találkája Karádi Zsolt: Húsz év után Húsz év, barátom, ím, letelt, és pusztán, látod, erre telt. Ennyi maradt, vagy ennyi sem. így kellett lenni? Nem hiszem. Hol az a város, az a tér, hová a lélek hazatér, hol az a csöndes zug, ahol két jóbarát összehajol? Első szerelmed arca sár: testét a föld felitta már. Domboldalon a régi ház fölött a semmiség tanyáz. Eltűnt Tanár úr, víg öreg. Kamaszkorunk hogy elpereg! Hogy elfoszlik, hogy szétszakad, és semmi, semmi nem marad belőle, csak egy mozdulat az éjbe némult fák alatt, egy kézfogás, egy mondat, és a hiány. Az, hogy mily kevés már ami bennünk régi még, hol van a réges régi kép: kamaszfiúk, Sajókaza, majd gőzmozdony röpít haza, nyár van, virágszirom pörög a szélben, s úgy tűnik, örök, örök a fény és nincs sötét. Hisszük, hogy nem tépheti szét barátságunkat az idő, és semmi baj és semmi nő, és semmi vád és semmi szó. „De hol van a tavalyi hó?” Nagy Tamás illusztrációi

Next

/
Thumbnails
Contents