Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)

1994-11-16 / 271. szám

1994. november 16., szerda Almaié, német precizitással Háromszázmilliós beruházással sűrítésre is alkamassá vált a naményi léüzem Ezúttal balkányi alma kerül a vásárosnaményi almafeldolgozó ciszternájába A szerző felvétele Galambos Béla Vásárosnamény (KM) — A múlt évi almaőrület közepet* te mint a rend, a pontosság, a megbízhatóság szigetéről beszéltek a környékbeliek a német tulajdonba került, mára WINK Kft.-ként is­mertté vált vásárosnaményi léüzemről. Ugyanakkor a megye legtöbb feldolgozó üzemében hónapokkal előre jegyezték elő a termelőket léalmájuk beszállítására és nem ritkán két napot is sor­ba kellett állni a rakott jár­műveknek bebocsátásukig, az alma ellenértékének sok helyütt pedig elhúzódó, olykor hiába várt kifizetése okozott kínzó fejfájást az al­matermelőknek. A volt Zöldért léüzemet Vásá- rosnaményban 1993 nyarán vásárolta meg egy német be­fektető, aki Szigeti Zoltán sze­mélyében egy helybéli mező- gazdasági gépészmérnököt bí­zott meg az üzem vezetésével és azonnal hozzá látott a felú­jításhoz. Megbízható partner — Első dolgunk volt a régi, elavult csehszlovák présekre alapozott technológiát egy minden tekintetben korszerűre cserélni, amivel az üzem kapa­citása azonnal megháromszo­rozódott — mesél az indulás­ról a fiatal üzemvezető, mi­közben rövid sétára indulunk a patyolat tisztaságú telepen. — A feldolgozott alma mennyi­sége egy szezonban minden további nélkül elérheti a 20 ezer tonnát. Sajnos az idei al­matermés jóval kevesebb lett az előző évinél, mintegy 60 százaléka csupán a tavalyinak. Ha nem lett volna idén az orosz piac olyan bizonytalan, amilyen, s emiatt nem vittek volna a tervezettnél kevesebb almát exportra, már rég befe­jeztük volna a rendes körülmé­nyek között december 10-ig tartó termelést. így viszont úgy néz ki, november kö­zepéig dolgozhatnak a prések. Zsákos almából emelt bari­kádok közé szorítva ömlesz­tett gyümölcs depó várja a te­lepen, hogy meghosszabbítsa néhány nappal a feldolgozási szezont. A betonozott üzem­udvaron középen pótkocsis IFA-szerelvényekről lapátol­ják, túrják az almát a hatal­mas, vízsugár öblítésű aknák­ba. Balkányi termelők hozták a léalmájukat, mert mint mondják, a vásárosnaményi almafeldolgozó üzem nem csak most, de az almacsúcs idején is megbízható partner volt: az előre beütemezett idő­pontban, szinte órára pontosan mindig üríthettek és a megí­gért időre a pénzüket is hiány­talanul magkapták a termelők. — A felvásárlást, a szezon előtt kötött szerződésekre ala­pozottan 8 forintos árral kezd­tük szeptember 10-én — mondja Szigeti Zoltán —, ám a folyamatosan emelkedő árak mostanra elérték a 14 forintot. Eleinte átutalással fizettünk, de amikor megléptük a 11 fo­rintot, rátértünk az azonnali, készpénzes fizetésre, amit je­lenleg is alkalmazunk. Amint leadja a termelő az almáját és megtörténik a visszamérlege- lés, már mehet is a pénztárba az alma áráért. Az idei őszön kialakult árversenyt nem csu­pán a világpiaci sűrítmény­árak kedvező alakulása miatt vagyunk képesek állni, hanem azért is, mert olyan — európai mércével is — korszerű tech­nológiával dolgozunk, amely képes az igen jó végtermék-ki- hozatalra. Elismert minőség Ehhez persze jó minőségű alap­anyag is kell, s panaszra az idén nincs okunk. Szinte min­denki friss, kiváló léalmát ho­zott. Az üzemépület falain be­lül az üzemvezető és az itt fog­lalkoztatott huszonöt munkás legújabb büszkesége: egy sűrí­tő berendezés dolgozik, egye­lőre egy német szakember fel­ügyeletével. Az új német tulaj­donos fejlesztési elképzelése­inek megfelelően idén nyáron ugyanis 300 millió forintos be­ruházás kezdődött a WINK Kft. Almaié és Koncentrátum Üzemében, amelynek eredmé­nyeként a szeptemberi szezon- kezdetre csatasorba állt a sváj­ci Unipektin gyártmányú gyü­mölcslésűrítő. Most már nem kell, mint tavaly más céggel lesűríttetni a Vásárosnamény- ban préselt almalevet. Azt helyben dolgozzák fel — aho­gyan azt az üzem új berende­zéseit beüzemelő német szak­ember is megerősítette — folyamatos kiszállítását kö­vetően Németország szerte el­ismert minőségű sűrítmény- nyé. A Frankfurt melletti Bin- genből való Klaus Müllert az új sűrítő technológia beüze­melésére küldte két hónappal ezelőtt a cég tulajdonosa Vá- sárosnaményba. A fiatal sző­lész-borász technikus jól érzi magát a Bereg fővárosában, bár a Rajna környéki bortermő vidéken lévő 3,5 hektáros csa­ládi borgazdaságukban egész biztosan hiányolták a segít­ségét az idei szüreten. — A magyarországi alma­sűrítmény valóban közkedvelt áru Németországban — mond­ja a szőlő-gyümölcs termelés­től az integrált növényvédel­men át a gyümölcslé nyerési és borkészítési technológiákig sok mindennel tisztában lévő német szakember, az üzemve­zető tolmácsolásában —, mert az itt termett almának igen jók a beltartalmi értékei. Arányos savtartalmának köszönhetően olyan minőségű ellentétben például a lengyellel, hogy be­lőle önmagában lehet kiváló üdítőitalokat gyártani. Az itt gyártott koncentrátum teljes mennyisége folyamatosan né­met vevőkhöz kerül. Mi tagadás jól esik a magyar ám dícséretét hallani, Nyír­egyházára menet útravalóul sem jön rosszul a kérdezőnek. Szedelőzködés közben Szigeti Zoltán még a jövőről ejt né­hány szót. Állandó kör — Távolabbi terveink kö­zött szerepel, hogy e sokra ké­pes, korszerű üzemre alapo­zottan, ne csak almából, ha­nem egyéb gyümölcs- és zöld­ségféleségekből is készítsünk levet, sűrítményt. Előbb azon­ban minél hamarabb el aka­runk jutni oda, hogy tartós kapcsolatokat létesítve, kiala­kítsuk az üzem stabil almater­melői körét, amelynek léalma termésére alapozni tudjuk a koncentrátum gyártásunkat. Pillanatnyilag a cég keresi a lehetőséget arra, hogy ennek az állandó termelői körnek nagyfokú biztonságot próbál­jon teremteni, nem csak az ér­tékesítésben, de a termelés területén is. y y űvös hajnalokkal lé- l—J peget szürkefejű no- JL J. vemberiink. Be sárgít­ja a japán akácok triviális zöldjét, odacsap bokroknak- füveknek: pusztuljatok a sze­mem elől... Bandukol az ember az éb­redező párásságban. Behúz­za nyakát a feltűrt gallér mö­gé, meg-megcsusszan a nyál­kás avarszőnyegen; munká­ba megy. Nem forog, nem né­zelődik; halad. Előre, a meg- szokottság kaloda-feladatai felé, a tennivalók reményeket izzasztó halmazához. Még boldog is a maga módján, hi­szen tart valahová. Még tart... A senki kutyája pedig csak ül, gubbaszt az egyik göcsör- tös faóriás tövében. Bámulja egykedvűen az utat; a suhog­va száguldó autófolyamot, a megfontolt buszok cammogá- sát, a tovakerekező biciklisek taposó törekvését. Mellette szétterített újságpapír, rajta A kutya fája picinyke, bíborvörös lábas, benne ételmaradék. Néhány harapásnyi otthonosság. Ebünknek ennyi a világ. Valahonnan kiszorult, valaki megfeledkezett róla, valami­ért nem nyitnak neki ajtót ott, ahová eleddig szapora fark- csóválgatással bekérezked- hetett. A kitett gyerek szind­róma lenne ez az egész, ez a szóra sem igen érdemes skandalum? A lemondás ri­asztó jelzése a fölöslegesről, a funkcióját vesztettről, a pusztulásra ítéltség kimon­datlan kódjai. De, hát akkor mi végre helyeztetett oda az alamizsna táplálék? Ki szán­ta meg a kivert négylábú egyedüllétét? Titok, mint az is: mire és kire mozdulnak az állat fáradtra tágult pupil­lái. Ül a korhadó gazrengeteg­ben, és talán búcsúzkodik a szeretettől, a simogató te­nyerek melengető mozdula­taitól, a hívó füttyök bizal­masságától. A nullára redu­kálódott remény gubancoló- dik koszion szőrzetébe, a va- coktalanság elhanyagoltsá­ga. A kutya fája mint parányi birodalom zászlórúdja maga­sodik a névtelenség magasá­ba: se Bodri, se Fickó, csak állati anonimitás. Miként ha személyiségét vesztett véga­csarkodó kuporogna a teme­tőkapuban. De nincs hangja a szerencsétlennek; nem nyü­szít, nem vakkant, nem ugat­ja a varjak kavargásának, hogy: gyertek értem, vigyetek oda, ahhoz, akit megszok­tam, akihez fenntartás nélkül elvezettek mindig a lába­im... Nincs tovább. Az edényke, benne a főzelékroncsokkal, még érintetlen. A pamacsos szakállú állkapocs nem nyílik harapásra. A beteg ragasz­kodás küzd a figyelmen kívü­liség vak démonaival. Felszáll a köd, az akác-ha­za kerítetlen látszat-nyugal­ma átrendeződik a szénmo- noxidos rohangálásban. Át­lépi töprengése árnyékait a dolgára igyekvő. Keserű mo­sollyal nyugtázza (befelé) tört szándékai humanitárius együttérzését. Legalább ész­revett egy darabkát a meg- láthatatlan és megfejthetet­len poklok elgémberítő de- cember-közeliségéből. A ztán, miközben válto­zatlanul sokasodik az élet, vékony havak fosz- lékony halál-fátylai borulnak rá mindarra, ami ideig-óráig áradni engedi a könnyek pa­takjait... Paprikamér(l)eg Kovács Éva ész a paprikamér- K (l)eg. Az ólmozott A. \. paprika ügye joggal tartotta, s tartja mindmáig izgalomban az országot. Sőt, azt gondolom, nem túl­zás ha azt mondjuk, nem csak az ország, de a nemzet­közi érdeklődés középpont­jába is került a hamisítás ügye. *. Nem véletlenül. Eddigi sa­játosságaink, nemzeti büsz­keségeink, a sokat emlege­tett paprikás, a gulyás, a különféle szalámi és kol­bászfélék mind-mind ezzel a fűszerrel készülnek, nélkü­lük egyáltalán nem létez­hetnek. Az Országos Rendőr-fő­kapitányság tájékoztatásá­ból most megtudhatjuk: összesen 171 büntetőeljá­rás indult meg, s ez idáig hetvennyolc személyt gya­núsítottak meg azzal, hogy mérgező anyagokkal kevert őrleményt hoztak forgalom­ba, illetve magát a mérget behozták az országba. A gyanúsítottak közül 24-en előzetes letartóztatásban várják az eljárás befejezé­sét és a vádemelést, két uk­rán személy ellen pedig el­fogatóparancsot adtak ki. 84-en kerültek kórházba, ketten vannak azok, akik e becses fűszert immár egy életen át nem feledhetik, mert egészségük tartósan károsodott. Az igazságszol­gáltatásban természetesen bízhatunk. Mint ahogyan bizonyára abban is, hogy a paprikások nem járnak úgy, mint az olajszőkítők, akik­nek ügyében csak hosszú idő után, vontatva kezdő­dött el egyáltalán valami. Igaz, sok okunk amúgy sem lehet az örömre, mert amíg a nyomozók nyomoznak, a bírák bíráskodnak, egyesek mindmáig javában szőkíte­nek. Bizonyára két dolog mi­att teszik: vagy nem olvas­nak újságot, s nem tudják, másokat ugyanezért perbe­fogtak, vagy olvassák, de amit megtudnak, nem hozza őket izgalomba, nem lesz­nek tőle nyugtalanok. Pesz- szimista vagyok. Félek, sok ólmot megeszünk még ad­dig, amíg a hamisítók vala­mennyi titkára fény derül. Á dehogy fiam! Nem segélyért állnak sorba hanem választási ajánlóívért Ferter János rajza Eladható tudomány Nyéki Zsolt A tudományos kutatás­ban egyre inkább ál­talánosnak nevezhe­tő az a gyakorlat, amikor két vagy több nemzet szakin­tézetei és szakemberei közö­sen dolgoznak egy-egy terü­let adott problémáinak meg­oldásán. A kétoldalú kap­csolat kölcsönös előnyökkel jár: a kutatásra többet for­dító országok munkájához a kevésbé tehetős nemzetek szakemberei szellemi tőké­jükkel kapcsolódnak. Közismert, hogy az Újvi­lágot ez a rendszer tette naggyá, s hogy az óceánon túl keményen profitálnak ebből napjainkban is. Ugyanakkor ez a garancia arra, hogy a kutatásra for­dított pénzt valóban a célki­tűzések elérésére használ­ják fel, s az együttműködés eredményeként friss infor­mációkhoz, technológiai fej­lesztésekhez jut a szűkösebb keretből gazdálkodó fél is. Szellemi elitünk agyel­szívásként emlegetett ki­vándorlása helyett ez a megoldás kézzel fogható hasznot is hoz az egyre sze­gényebb hazai konyhára. A felsőfokú oktatási in­tézményekben a magára va­lamit is adó oktató kutató munkát végez, melynek leg­újabb eredményeivel lega­lább négy évente kibővíti belső jegyzeteit. Az egyete­mek, főiskolák jegyzetellá­tása azonban a legtöbb he­lyen többnyire a pénz hiá­nyában siralmas képet mu­tat, mintegy modellezve az egész ország tudományos életének helyzetét. Pedig a kutatással szemben megfo­galmazott követelmények megváltoztak. Az elefánt- csont toronyban folytatott elmélkedések ideje lejárt, a kutatások eredményei az azonnali gyakorlati hasz­nosítás lehetősége nélkül sehol sem adhatók el. A jól hangzó titulusok halmozását senki sem támo­gatja pusztán presztízs ala­pon. A tudományos doktori címek megszerzéséhez a nyelvvizsga ma már alap- feltétel, mert nemzetközi ki­tekintés, összehasonlítás nél­kül csupán elszigetelt pró­bálkozás minden szellemi tevékenység. Tolmácsok beiktatása pá­dig idő- és pénzveszteséget jelent. Felgyorsult az iram, olyan körhinta ez, amely­ben néha ugyan elfoghatja a rosszullét az embert, de kiszállni nem lehet belő­le. |H * 8 X* j t I ill- HÁTTÉR _

Next

/
Thumbnails
Contents