Kelet-Magyarország, 1994. november (54. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-08 / 264. szám
1994. november 8., kedd Az ötéves falu négy oldala Könnyű jóra bírni az embereket • Bepótoltak szinte mindent • Beszivárogtak Egy kis terefere a főutcán A szerző felvétele Balogh Géza Újdombrád (KM) — Ha a megye legnagyobb faluja sokáig Újfehértó volt, akkor Újdombrád a legnagyobb tanyája. A több mint 700 lelket számoló település egészen nyolcvankilencig Dombrád- hoz tartozott, akkor döntöttek úgy az itt élők, hogy önálló községgé válnak. Az igazat megvallva, korábban én sem igen tudtam többet Újdombrádról, mint azt, hogy rendkívül jó ízű az ivóvizük, s azt, hogy valamikor itt működött a Rétköz legnagyobb szeszgyára. A szeszt ugyan nem kóstoltam, a tikkasztó nyári melegekben viszont a pumpakútjainál gyakran megálltam. De hogy kik élnek itt, és hogyan...? Tanulmány Most nincs ugyan tikkasztó forróság, ám mielőtt bekopognék a faluházba, megállók a kedves kutamnál. Csak úgy, a tenyeremből iszom, aztán leállítom az autót, s csodálkozom egy sort: a községháza előtti tér fel van gereblyézve! — Gazdagok ugyan nem vagyunk, de a rendet azért szeretjük — fogad a polgármester, Harsányt Menyhért, majd így így folytatja: — Készítettünk egy kis kimutatást az elmúlt négy-öt esztendőről, szeretnénk, ha áttanulmányozná. A „kis” kimutatás egy négyoldalas, sűrven gépelt összeállítás, s abban megtalál valóban mindent a kíváncsi idegen. Lapozzunk hát bele! A képviselő-testület kilenc - venkettőben hozta létre a saját polgármesteri hivatalát, az ön- kormányzat az elmúlt négy évben kilencvenkét millió forintból gazdálkodhatott. Valamennyi utcájuk szilárd burkolatot kapott, befejeződött a teljes vízművesítés és a gázprogram. Tavaly korszerűsítették az iskolát, az óvodát, a polgár- mesteri hivatalt, mely épület egyben faluház és orvosi rendelő is. A felnőtteket hétfőn, szerdán és pénteken vizsgálják, míg kedden gyermekorvosi ellátás és védőnői szak- tanácsadás van, sürgős esetekben természetesen Dombrá- don bármikor fogadják a betegeket. A felső tagozatos iskolások is a nagyközségbe járnak át busszal, van viszont harminc- nyolc alsósuk és harmincnégy óvodásuk. A falu igyekszik is segíteni a gyermekes családoknak, a napközi díj egy részét például az önkormányzat fedezi. Hét-kilencszázezer forint évente a nevelési segélykeretük, más szociális segélyekre az idén eddig negyed milliót, tavaly pedig félmillió forintot fordítottak. Mindenre jut Csak úgy, a farmerdzsekit le sem véve olvasgatom a lapokat, hiszen befelé jövet megla- pogattam a cserépkályhát, s az hideg volt, akár a jég. Kis idő múltán mégis kezd melegem lenni, s egészen biztos, hogy a nem a fenti adathalmaztól. — Azért annyira szegények mégsem vagyunk, hogy ne lenne központi fűtésünk — folytatja mosolyogva az iménti gondolatsort Harsányi Menyhért, majd később arra kérdésre, miként lehet az, hogy máshol iszonyatos pénzzavarban vannak, itt meg mindenre jut néhány forint, így válaszol: — Egyrészt mi tiszta lappal indultunk, másrészt megtanultuk, csak igen szigorúan takarékoskodva érhetjük utol a nálunk fejlettebb településeket. Meg ami igaz, iga?, nálunk még könnyű rábírni a jóra az embereket, itt még nem veszett ki a szolidaritás. Szép példája az együttműködésnek a falu főterén tavaly felállított hősi emlékmű, melynek kövébe a második világháború újdombrádi halottjainak nevét vésték. Azaz, dehogy az újdombrádiakét...! / — Nem volt még akkor Újdombrád, se a név, se a település — adja a magyarázatot Veres István, aki maga is Karkhalmon született. A dombrádi téesz nyugdíjas tejcsamokosa az emlékmű szomszédságában beszélget a falubelijeivel, akik közül senki sem Újdombrádon született, hanem a környező tanyavilágban. Maga Újdombrád tulajdonképpen csak a háborút követő földosztáskor kezdett kialakulni. Itt mérték ki a telkeket, s a tanyákról lassan beszivárogtak az emberek. Akkor alakult ki a mai falu útszerkezete, de azóta persze lebontották a negyvenötben sebtiben felhúzott házak nagy részét, a mai lakásoknak jó háromnegyede már az elmúlt negyedszázad szülötte. Az építési kedv ugyan itt sem a régi már, de azért most is épülőfélben van vagy négy ház, ami az ilyen kis településeken igen figyelemre méltó. — Az én gyermekeim közül is itthon maradt kettő — mondja özv. Bácskái Sándorné —, igaz, hat Somogybán, meg Nógrádban él. Az egyik fiam elment somogyi juhásznak, s követte őt a többi. A lányom például a híres ibafai pipamúzeum gondnoka, ők már nemigen jönnek vissza onnan. Igazságtalanság Ha a Bácskái lányok, fiúk nem is, mások azért szívesen választják Újdombrádot. Még Ajakról, Pátroháról is költöztek már ide, üres ház egyáltalán nincs a faluban. Igaz, a munkanélküliség itt is nagy gond, de szerencsére a dombrádi téesz jól áll a talpán, ott dolgozik az újdombrádiak túlnyomó része is. A munkanélküliséggel tehát még meg is volnának, de a kisvasút felől szállongó hírek nagyon nyugtalanítják őket. Nagy-nagy igazságtalanságnak tartanák, ha még ettől is megfosztanák, mert önerőből sok mindent elértek már, de a vasútra nemigen vállalkoznának. Törő István tárcája A kár boldog is lehetne, mint a méhecskék, dőzsölve a nyárvég mézarany szőlőbogyóiban. A még melengető napon egyenként szedegeti le a ruhák rétegeit. Mint a káposztáról, amikor fonnyasztja, s a hő hatására sorban válnak le a levelek. Összekötözi a krizantémok bokrait; gügyörészik a bimbóknak, amik már festenek, hiszen jön a kivilágítás, s valahol ragyognak szívében a temetői sugarak. Rövid sorban élt Böske, hosszú nagy hallgatásokkal, és türelemmel. Mert Károly mellett nem lehetett másként. Anyja vére volt, apja szele- burdisága minden porciká- jában benne kalimpált. Most jó helyen van, megnyugodva, megbékélve önmagával is, s mindazokkal, akik elviselték a rájuk erőltetett fegyelmet. Akkor is nyárvég volt. A murci szinte még dalolt az ember szájában, s emlékezetessé tette magát szilajkodá- sával. Csőszös szekerek járták be a falut. Szüreti felvonulás, lovas emberek, zenekar, táncok. Ő csőszleány volt, mellette Károly a legény. Egyetlen csizma és bri- csesznadrág. De a kalap mily Arvalányhaj hetykén állt a fején, árva- lányhajjal díszítve. A serkenő bajusz és a szemek. A huncut szemek. Szinte érezte hogy mindenüvé behatolnak sugarai, a pártával átkötött haj zuhatagába, a mellény alá, ahol a halmok lüktető vulkánjai lapultak, a sokrán- cú szoknya mögé, le egészen a csizma talpáig, mert ott is bizsergett. Mindenütt bizser- gett. Majd mint valami picinyke lövedék, egyenesen a szívébe. Föl kellene\ kelni, csalóka ez a meleg. Ó tudja jól. Felfázik, aztán jön a hólyaghurut. Volt benne része elégszer. Meg várja a körtefa is. Le kellene szedni, még megfagynak szegénykék, mert bizony az éjszaka... Rémséges az éjszaka. Alig tud aludni. Bebugyolálja a villanylámpát, mert a pillanat tátott szájú rovarai körbekeringik, hogy fullánkjukkal belebö- ködjenek. Pedig öt éve is elmúlt. Micsoda ostoba ötlete a Teremtőnek, hogy éppen őt, és így... Vándorévek nehéz terhét viselné, zarándokúira menne, vállalná a hajdani lemondást, csak lenne itt. A gyerekek is hívták, de nem megy. Hova menjen? A panelben minden idegen, az erkélyre sem mer kimenni, iszonyodik a mélységtől. Hozza a vesszőkosarat. Füleden, nincs aki kössön rá. De a körték, Károly kedvenc bőrkörtéi most is ott hivalkodnak. Egyenként szedi le, szárastól, sorba rakja, hogy ne törődjenek. A kékszőlők levelei bíborán térdepelnek, s e csalóka meleg mögött az írás szele leng. De a krizantémok, azokat mindenképpen meg kell őriznie. Azt hitte neki fognak díszelegni, nem ő díszít vele... A körték sorbarakva pihennek. Indulna, hogy betakarja a krizantémokat. — Aranyos Böske néni! — hallja a kerítésen át. — Kérek egy kis körtét! — Borkát ismeri fel, a nemrég még totyogó kislányt. Hogy megnőtt most hirtelen. — Kemény az szentem! — de ad neki. így ad majd minden unokájának. Beszél a lányhoz, amíg ropogtatja fogai között a kemény körtét. Mire megfordul Borka nincs sehol. Leül a veranda tág ívébe, egészen kitárulkozva a napnak. Cseng-bong a csőszös szekér, de őt már menyasz- szonyként viszi. A pelyhedző bajusz Károly orra alatt egészen megvastagodott, mint egy jól nyírt fagyalsövény, és milyen hetykén áll. A piciny sugárt lövellő szemek egyetlen máglyaként világítanak. Szinte ég benne az esküvői menet tarkasága... M ár megint elszende- regtem — nyöszörögte a macskának, aki ott hunyorgott lábait maga alá húzva. A krizantémok betakarva, jöhet az éjszaka is. Egyszeresük csengést-bon- gást hall, mely egyre erősödik. Indul a kapu felé. Gyerekek futnak végig az utcán. Virágot kellene adni nekik. De nincs virág. Tekintete lassanként a krizantémok felé fordul. Lázas sietséggel tépi le a nejlon takarót és a márfes- lő bimbókat, és tipeg a kapu felé, hogy megdobálja Károlyt, a csőszlegényt és Böskét a csőszleányt. ' ''V-?' < V, / > ' < , >| l«|»ll||lllll Ír A elöntés joga Kováts Dénes C élegyenesbe fordult a választási hadjárat, megkezdődött az ajánlások időszaka. Pártok, szövetségek támogatottjai és független jelöltek indulnak harcba azért, hogy polgármesterek vagy önkormányzati képviselők lehessenek. Az első jelek azt mutatják: szép számmal akadnak vállalkozó szellemű emberek, akik egyéni ambícióik miatt, vagy a közösségért végzett munka szándékával vállalják a megmérettetést. A döntés joga a választó- polgároké, felelősségtudatukon sok múlik. Köztudott: változott a választást szabályozó törvény, ha úgy vesszük, néhány tucat szavazó is eldöntheti települése sorsát a következő négy évre. A közhangulat természetesen nem egységes, a nézetek, álláspontok eltérőek. Nemcsak abban, hogy kit látnák alkalmasnak az adott posztokra, de abban is: részt vegyenek-e a szavazásban. Mert az elkeseredés, a kiábrándultság, a politika, a közösség iránti közömbösség szándékmeghatározó tényező. A kampányidőszakkal együtt járnak a gyűlések, s az agitáció egyéb „kellékei”, melyek részben a programismertetésre szolgálnak. Bár az is tapasztalható már egyes településeken, hogy ehelyett előtérbe kerül a jelenlegi vezetők, az ellenfelek besározása is. (Más kérdés persze, hogy az effajta lépésekkel önmaga nem éppen jeles bizonyítványát is kiállítja a vok- sokért harcba szálló.) A kampány tehát elkezdődött, várhatjuk, hogy mielőbb a gyűléseken és röplapokon bombáznak majd minket programjaikkal a jelöltek. ígérve szépet és jót, tromfolva az előzőkre, — vagy bölcs megfontoltsággal mértéktartást kérve. Megeshet, előbb-utóbb elegünk lesz a programokból, bár jó, sőt ajánlatos tisztában lenni velük. Mert a döntés joga a választópolgároké — ami nagy felelősséggel is jár. Ezt a felelősséget azonban fel kell vállalni, ennek érdekében elengedhetetlen a tisztánlátás. A decemberi voks ezúttal is négy évre szól, ne feledjük... — Te Bözse! Nekem ne zsörtölődj azon, hogy megint a pestieknek jó, mikor nekünk már tévénk sincs... Ferter János rajza Kommentár Tudós főiskola Páll Csilla r öbb tudományos konferenciát tartottak az elmúlt hónapban a nyíregyházi tanárképző főiskolán. Most, amikor teljes átalakuláson megy keresztül az oktatás, fontos, hogy a felsőoktatási intézmények nyitni tudjanak. Az egyetemi képzés megerősödésével a főiskolák léte veszélybe került. Csak úgy tudják felvenni a versenyt, ha bekapcsolódnak a hazai és a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe. Ha majdan változtatásra kényszerülnek, ne a teljes ismeretlenség homályából lépjenek elő, hanem megfelelő szakmai háttérrel. Mások is lássák: élénk műhelymunka folyik az intézmények falain belül. Bizony, a szervezés — talán a gyakorlatlanság miatt—hagy némi kívánni valót maga után, de ez eltörpül a tartalmi megvalósulás sikere mellett. Az első lépéseknél a segítséget a szomszédos főiskolák és egyetemek adták részvételükkel, tapasztalataikkal. A meghívott szakemberek referátumai, a hazai oktatók előadásai élményt nyújtottak az érdeklődőknek. A hallgatók számára „élő jegyzetek, kötelező olvasmányok” szólaltak meg a tudományos üléseken. Bár konferenciákról van szó, s nem valamiféle versengésről, ennek ellenére nem lehet kikerülni az ösz- szehasonlítást a főiskolai oktatók szakmai és előadói képzettségét, gyakorlatát illetően. Magát kínálja a kérdés: miért nem szerveznek több tudományos összejövetelt. Látható, hallható módon minden feltétel adott. Nem kell a nyíregyházi „tékának" szégyenkeznie sem az oktatók, sem a hallgatók ■ dolgában. Az újra fogékony jó felkészültségű tanárok oktatják a jövő nemzedékeinek a pedagógusait. Szakmai szerepléseik ezt bizonyították. ■r.1'gTJg.TP!5T'iCTH^T'ITMMri _ HÁTTÉR _
