Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-25 / 252. szám
1994. október 25., kedd HATTER A kígyó a saját farkába harap Merre tovább? Balázs Attila felvétele Balogh József Nyíregyháza (KM) — A vita még tart, s nem tudni melyik érvrendszernek kedvez a döntés. De az biztos, hogyha a pénzügyminiszternek lesz igaza, a mi megyénkben nem foglalja többé imába a Békési nevet senki. A vasút sorsáról és jövőjéről van szó, pontosabban arról a vitáról, amelyet a vasutas szakszervezetek folytattak az elmúlt napokban — és folytatnak ezután is — azzal a kormányprogrammal szemben, amelyiknek a csődbe jutott MÁV miatt egyik variáció szerint 906 kilométer hosszúságú mellékvágányon kell a forgalmat szüneteltetni, a másik szerint 1882 kilométer vasútvonalat kell felszámolni. Ez utóbbi a Pénzügyminisztérium javaslata, s ha ezt fogadná el a kormány, 508 járat szűnne meg, s 3400 település maradna vasút nélkül. Megyei helyzetkép Nemrég egy tanulmányt böngészgettem, amely a megye helyzetét elemezte, s felvázolt egy hosszabb távú fejlesztési elképzelést is. Ezt írja: Megyénkben a vasúthálózat a Nyíregyháza-Záhony közötti szakaszt leszámítva elavult. Sok vasúthiányos térségünk van, ahol még kilátások sincsenek a kötöttpályás közlekedés fejlesztésére. A kormány- programban kísérletet tettünk a hálózati gyengeségek bemutatására és annak eszközigényességére, de a döntésből kimaradt a vasúti infrastruktúra fejlesztése. Ami eredményről számot lehet adni, az a mátészalkai pályaudvar korszerűsítése, melyre még a tárgyalt időszak előtt került sor, és talán van remény arra, hogy a megyeszékhely vasúti csomópontjának rekonstrukciója belátható időn belül befejeződik. Ennél valamivel részletesebb helyzetet vázolt fel nemrég a megyei közgyűlés alel- nöke, amikor azt mondta: Teher a MÁV-nak — Nagy gondunk a gyenge forgalmú vasútvonalak ügye. A MÁV vezérkara a közvélemény elé tárta, hogy a gyenge forgalmú vasútvonalakat felszámolja, vagy vállalkozásba adja. Ha megnézzük például a megye hat vasútvonalából a Vásárosnamény-Ny íregyháza vonalat, amelyen a századfordulón 60 km-es sebességgel közlekedett a vonat, most egyes szakaszokon 30, másutt 40 kilométeres sebességgel közlekedhetnek. Az ilyen vonalakat fel kell újítani, ha nem is támaszthatók szembe vele olyan követelmények, niint a nemzetközi fővonalakkal szemben. Természetes, hogy egy ilyen vonal a MÁV-nak teher, felújítására nincs pénz, így két lehetősége marad, az egyik a felszámolás, a másik átadni az önkormányzatok hatáskörébe. Az első megoldás megengedhetetlen, a második koncepció keresztülvihetetlen. De az sem kivitelezhető, hogy olyan helyi érdekeltségű részvénytársaságoknak adják át, amelyekben nyilván az önkormányzatok is részt vesznek. Ez nem más, mint a vasúti közlekedés halálra ítélése. Mert egy nyereséges és egy veszteséges vonal a MÁV kezelésében kiegyenlítheti egymást, de ki az az ütődött tulajdonosjelölt, aki eleve veszteséges vállalkozásba kezd? Mit jelentene ez a megoldás? Ma a 228 településből 123-nak van vasútvonala. De ha ezt a koncepciót végrehajtanák, tíz-tizenkét településen haladna át a vonat. Talán sokan emlékeznek még rá, milyen fájdalmas volt lenyelni a Kisvárda-Baktaló- rántháza vonal felszámolását. Pedig arra csak azt követően került sor, miután elkészült a két település közötti és a vasút által érintett falvakon átmenő közút, és beindult az autóbusz- járat. De a vonatjegy és a buszjegy ára közti különbséget az ott élőknek kellett előteremteni. Most ilyen helyettesítő megoldásra sem igen lesz pénz. Igaz, az utak valószínűleg megvannak, de a volán sincs abban a helyzetben, hogy új buszokat vegyen, s a 110 település lakóit sem vigasztalná, hogy nincs már lényeges különbség a buszjegy és a vonatjegy ára között. Kinek az érdeke? A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium javaslata 1,2 milliárddal, a Pénzügyminisztériumé 2,6 milliárddal csökkentené a MÁV veszteségét, az előbbi 710, az utóbbi 1410 ember munkahelyvesztését jelentené. Nyilván nemcsak ezeket az adatokat kellene szembeállítani a 110 település — ez csak a mi megyénkben ennyi — lakóinak érdekeivel, hiszen a megmaradás nem elég, az egy jelentős értékű rekonstrukcióval járna. Azt írja a fejlesztési koncepciót készítő dr. Vincze István, a megyei önkormányzat település- és területfejlesztési osztályvezetője, hogy a meglévő törzshálózat jól kapcsolható az országban tervezett gyorsvasúti viszonylatokhoz, de sajnos maga a hálózat nagyon elavult (kivéve a záhonyi viszonylatot), az utazási sebesség sok helyen a normák alatt van. A felújítások milliárdokat igényelnének, és nem lehet tudni, hogy a vasúti fejlesztések mennyire kerülnek előtérbe az elkövetkező évtizedekben. Ezen az alapon az ún. megyei vasúthiányos térségeink problémáinak megoldását közlekedési útjaink fejlesztésével kell megoldani. Tehát az út, mint fejlesztendő infrastruktúra a koncepcióban elsősorban a vasúthiányos térség problémáinak megoldását szolgálja. Ahol vasút van, arra épít, sőt a nemzetközi vasúti forgalom szempontjából jelentős záhonyi vonal mellé, még egy másik nemzetközi irányt, a Románia felé vezető vasúthálózat fejlesztését is megcélozták, hiszen itt évtizedekkel ezelőtt jártak a vonatok. Persze más a megyei koncepció és más az országos, ami ráadásul most nemcsak jószándék kérdése. Gazdasági helyzetünk kényszeríthet ki ilyen súlyos döntést a parlamentből. Ám a kígyó saját farkába harap, mert a gazdaság fellendítése sem képzelhető el közlekedési infrastruktúra nélkül. És visszaépíteni nehezebb és drágább lesz, mint most megtartani azt. Tárca / ,smerőseim csodákat meséltek egy vidéki helyről, ahol többféle kitűnő bort lehetett kapni. Felírtam a címet, s amikor egyszer arra vitt az utam, bekanyarodtam motorommal a nevezetes utcába. A nevet nem tudtam, a házat azonban a megadott szám alatt egykettőre megtaláltam. A kapu zárva volt, csengőt nem láttam sehol, kiabálni kezdtem hát, de nem mozdult odabenn senki. Percekig vártam, újra kiáltottam, s már indulóban voltam éppen, amikor nyikorogva kinyílt a kopottas ház ajtaja, s egy hajlott hátú, igen idős ember lépett ki rajta. Köszöntem, mondtam, mi járatban vagyok. A gazda nagyot hallott, nehezen értette meg miről van szó, de azért kinyitotta a kaput s beengedett. — Szóval bor kéne, fiatalember? Jól van, jól... hát éppen adhatok, de ki kell menni érte a pincébe — nézett rám hunyorogva. Ezúttal én nem értettem teljesen a dolgot. — Hát nem tart itthon? —Nem én! De adok szívesen, megegyezünk, ne féljen — jött immár lendületbe az öreg. A pince a község szélén Antal Attila Borvásár volt, elég messze. Úgy döntöttünk, hogy motorral megyünk. Próbált is amúgy kalaposán, papucs osan felszállni mögém leendő utasom, de nem bírta emelni a lábát, s a dolog sehogy se akart sikerülni. Végül betoltam a motort az árokba — nem volt mély —, s hogy alacsonyabbra került az ülés, megtörtént a nyeregbe szállás, indulhattunk. Nem volt két bukósisakom, ezért mellékutakon, kis ösvényeken közelítettük meg a célt. Az idős bácsi régen ülhetett motoron, mert igen fészkelődött és sóhajtozott mögöttem, ráadásul minden kanyarban az ellenkező irányba dőlt, úgyhogy többször majdnem elestünk. A falubeliek, kikkel útközben I m találkoztunk, el- - kerekült szemmel , néztek ránk. Szó, 4{ ami szó, furcsa e8y páros vol- ■ í tunk. mmmmmm y^gre megérkeztünk. A leszállás bonyolult műveletét követően nézem a pincét: elhanyagolt környezetben félig romos bejárati rész, rozsdás zár, repedt lépcsők. — Mikor járt itt utoljára, bátyám? — fordulok gyanakodva a vezetőmhöz. — Másfél hónapja is lehet — vetődik felém a hangja, t— A művelésben meg szüretkor még csak-csak segít egy-két szomszéd, a bor kezelése már rám marad... pedig vén vagyok már, nem való ez nekem... — Hát nem járnak sűrűn magához? — vallatom tovább. — Hiszen a címét úgy adták meg nekem, hogy az egy híres hely, ahol sokan megfordulnak. Az öreg rám nézett — már indulóban voltunk épp lefelé — s hirtelen, mint aki most ért meg valami viccet, elkezdett hangosan nevetni. Rájött a köhögés is, le kellett ülnie, de csak hahotázott egyre. — Nemrég átszámozták az utcánkat, hallja-e! Maga nem engem keresett, hanem tudom is már, hogy kit — bökött felém az ujjával, ahogy lecsillapodott. — De nem törődjön semmivel, adok én bort magának, jöjjön csak... yy aptam is bort bőven, többfélét is. Pénzt alig 1\. akart elfogadni érte vendéglátóm, csak veregette a váltam, s biztatott, látogassam meg máskor is. Hazafelé menet már együtt nevettük végig az utat, s úgy váltunk el, mint régi jóbarátok. Vezércserék Kováts Dénes r ulajdonképpen természetesnek vehető, ha az új hatalom — legyen helyi vagy országos —a saját embereit szeretné látni a vezető pozíciókban. Hiszen talán mindenki úgy van vele: olyanokkal akar együtt dolgozni, akik hozzá közel állnak, akikben megbízik. Hogy aztán a szakmai hozzáértés vagy a hűség az elsődleges szempont a kinevezéseknél, az más kérdés, noha közvetve vagy közvetlenül sokakat érint. A vezetőváltásnak, vezércserének számos módja van, a sorok között olvasva, de a váltás módozataiból is egyértelműen erre lehet következtetni. A legkönnyebb a dolog akkor, ha valakinek ■ lejár határozott idejű megbízatása, hiszen „érdemei elimerése mellett" fel lehet menteni, pályázat útján más vezetőt kinevezni. Akadnak persze helyzetek, amikor egyszerűen bejelentik a változást, s olyanok is, amikor (látszólag) az addigi vezető jelenti be: elég volt, köszöni szépen, de nem csinálja tovább. Ezt tapasztaltuk most az állampolgárok körében nem túl népszerű APEH esetében is. A leköszönő APEH-vezér igazából nem indokolta lemondását (találgatások persze voltak bőven), ráadásul szavai szerint minden rendben ment a hivatalnál. Joggal vetődik fel tehát a kérdés: akkor miért mondott le, hiszen nem természetes hazánkban, hogy valaki önként (hogy ne mondjuk: dalolva) válik meg pozíciójától, különösen, ha nem is fizetik rosszul. Az emberek hajlamosak arra, hogy elmeneküljenek a süllyedő hajóról, de egy működő cég esetében már más a helyzet. Igaz, vannak olyan szituációk is, amikor érthető okokból nem tárják fel a valós indokokat: vagy mert az illetőnek, vagy azért, mert másoknak lenne kellemetlen, s nem akarják, nem kívánják a nyilvánosságot az ügyben. A vezércserék nemcsak a sakkban, de a közéletben is érdeklődésre számot tartó lépések, meghatározhatják a sportbeli és a közéleti játszmák menetét. De ha a titkolózás lengi körül e fontos lépéseket, talán nem minden alap nélkül vetődnek fel a kételyek: vajon milyen indáé kok motiválták a döntést, s vajon kinek jó ez? Jó lenne hinni: a polgárok, s nem a szűk hatalmi elit érdekeit szolgálják többnyire. Kommentár Kuncogó krajcárokkal Kállai János A pátyodiak öröme — hatvanárommilliós értékű oktatási, kulturális és szabadidőközpontjuk birtokba vétele ugyan miféle más érzelmeket válthatna ki a helybeliekben és a szűkebb pátriánk gyarapodását szorgalmazókban, segítőkben — nem takarhatja el azokat a változatlanul meglévő hiányokat, lemaradásokat, melyek megyénk művelődési szféráját mindmáig jellemzik. Nemrég olvastam pl. egy objektív tudósítást a mandai tagiskola igen szerény feltétel- rendszeréről, mely minden túldramatizálás nélkül a gyors és hathatós intézkedésekre kell, hogy inspirálja az illetékeseket. Tudom, vannak e pénzemésztő világban is a központi — alanyi jogon megillető — támogatásokon kívül más csatornái a monetáris eszközök „beszerzésének”. Mert, ugye: léteznek a pályázatok; hátterükben alapítványi és egyéb forrásokkal. Csak élni kell tudni Velük. Az sem titok, hogy jó páran — oktatási, kulturális és közművelődési intézmények, szervezetek, társulások, magánszemélyek — ezt meg is teszik. De vajon ismertek-e eléggé ezek a lehetőségek? Vajon munkál-e mindenkiben az anyagi bázis ilyetén erősítésének a szándéka? Elő tudják-e adni megfelelő hatásfokkal, formában az igényeiket? Nézegetve, böngészve a Nemzeti Kulturális Alap közművelődési pályázatának eredménylistáját, úgy érzem: homok kerülhet időnként a gépezetbe, szőr a levesbe... Mire gondolok? Nos: a Közművelődési Szakmai Kollégium közel 26,4 millió forintot porciózott szét az aspiránsok között; háromszázharminc- heten részesültek a szép summából. A megyénkbeli pályázók száma — három kategóriában — tizenhárom (az összbeadványozók alig négy százaléka). A Sza- bolcs-Szatmár-Beregbe kerülő ötezer híján egymillió forint nagyságának-kicsisé- gének minősítése megközelítés dolga. Az elemzésbe kissé jobban belemenve, eltöprenghetünk néhány mutatószámon. A kapott tételeink között a legnagyobb a nyírbátori utcaszínház- fesztiválra megszavazott háromszázezer, és a kisvár- dai Weiner Leó Zeneiskola százezre. A többiek 30-80 ezer között kasszírozhattak. Szembeötlő, hogy a szakmai tanácskozások és képzések kategóriában nekünk egy,' azaz egyetlen próbálkozónk volt: a Szatmári Fejlesztési Társulás. s a többiek? Az oly &-4 sokszor szinte uni- JLj kumként emlegetett amatőr csoportok, a vegetálás kínjait naponta panaszló művelődési házak, a legkülönbözőbb szerveződések? Ok nem kiserleteznekf-tek)a tizenhármakhoz hasonlóan? Vagy őket kihagyták a leosztásból? Netán a szakmai kollégium privilegizál más, hozzánk képest sokkal stabilabban álló régiókat? Megannyi kérdés. Megválaszolásukhoz az ön ítélkezés kevés. A krajcárok kuncogása pedigfigyelmeztet. Cselekedni kell. x ÍV ' < ----- * \ ___/
