Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-22 / 250. szám
1994- OKTÓBER 22., SZOMBAT Százéves a New York Barabás Tamás, MTI-Press sA /?<t V Egy amerikai biztosítótársaság palotájában éppen száz éve nyílt meg a New York, amelyről akkor joggal írták: a világ legszebb kávéháza. Hauszmann Alajos tervezte, freskóit Lotz Károly és Magyar Mannheimer készítették. Velencei csillárok, csavart márványoszlopok, remekbe sikerült bronzszobrok, érdekes megoldású karzati erkélyek a mélyvíznek nevezett lenti ebédlőterem felett, eleinte: kártyaszobák és biliárdtermek, sőt, úgynevezett hölgyterem is. És a vendégek, kiváltképp a törzsvendégek! Irodalmi életünk szerves része lett a New York, külön Nyugat-asztala volt, Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője itt fogadta az írókat és kézirataikat. Rendszeresen megfordult itt Ady, Molnár Ferenc, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, ha Egerből feljött, Heltai Jenő, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos, Mikszáth Kálmán, Szép Ernő, Tóth Árpád — mindenki! A század első felében igazi kávéházi élet volt Pesten, az említettek, meg a többiek is, jó néhány másik kávéházba is jártak rendszeresen, de a New York volt az, ahol mindenki megfordult. Heltai szavával: írók, színészek és más csirkefogók, azaz festők, szobrászok, újságírók, muzsikusok... És sznobok is persze, szép számmal, akiknek imponált, hogy híres emberek fényében sütkérezhettek és ezért anyagi áldozatokra is hajlandók voltak, meg bankárok, gyárosok, igazgatók és más gazdagok és notabilitások. A pincérek is afféle irodalmi pincérek voltak. Jean főúr pontosan tudta, ki mit szeret: Krúdy Gyulának nem volt szabad hideg sört vinni, Karinthy langyos kávét ivott sok habbal, Molnár Ferenc francia konyakot szeretett, Szép Ernő rántottát evett lágyan, Kálmán Imrének csak aranyozott szélű csészében lehetett szervírozni a kávét. És így tovább... Rendelkezésre állt minden bel- és külföldi lap, állandóan volt kéziratpapír, toll és tinta, ha a szerkesztő urak netán nem hoztak volna magukkal és itt dolgozni is akartak. Hitel is volt korlátlanul, és minden tekintetben a legfigyelmesebb bánásmódot élvezte a vendég. A megnyitó napján a bohém közönség a kávéház kulcsát a Dunába dobta, jelképéül annak, hogy a New York éjjel-nappal, 24 órán át nyitva van. A húszas években Tarján Vilmos újságíró, elsősorban rendőri riporter vette meg a kávéházat és a korábbinál is jobban felvirágoztatta. Vendégkönyvében a többi között Josephine Baker, Danielle Darrieux, Gigli, Broniszláv Huberman, Harold Lloyd, Thomas Mann, Mengelberg, Piccard, Fleta, Ravel, Sto- kowsky, Jan Kiepura, Lauri Volpi, Saljapin neve olvasható. Éjszakai bárt nyitott, ahol a később világhírűvé vált zeneszerző, Brodszky Miklós zongorázott, Mezei Mária itt énekelt először sanzonokat. „Európán kívül is bejártam sok földet, de ilyen vagy ehhez hasonló, méreteiben és eleganciában, szépségben és ízlésességben a maximumot nyújtó helyiséget még nem láttam” — írta a 20-as évek közepén a vendégkönyvbe egy francia látogató. A felszabadulás után melaszt és krumplit árultak e helyiségekben, később cipőket, a legvadabb Rá- kosi-érában sportszerüzletté alakították át, a Nagy Imre korszakban ismét győzött a józan ész, a New York-ból megint kávéház lett Hungária néven és visszatért a típusában régi közönség: írók, újságírók, művészek javarészt. Ahogy annak idején a Nyugat-asztal volt az igazi szenzáció, úgy vonzotta az embereket a 60-as és 70-es években az az asztal, amelynél Királyhegyi Pál foglalt helyet és szórakoztatta utolérhetetlenül egyéni, elbűvölően szellemes, ellenállhatatlan humorú történeteivel, kommentárjaival és filozófiai értékű gondolataival a köré se- reglőket. A New York kávéház most is létezik, de árnyéka önmagának. Évek óta állványerdő veszi körül, a felette lévő ház pedig olyan, mint egy ódon kísértetkastély. Valaha a Pallas Lapkiadó működött az épületben, csak úgy zsibongott, pezsgett az élet a kiadóvállalat sok-sok itt működő szerkesztőségében, de azok egytől-egyig vagy megszűntek, vagy kiköltöztek, az emeleteken csak tönkrement bútorok, pókhálós falak találhatók, munkahely és ember sehol. És ez, sajnos, rányomja a bélyegét az egykor oly fényes napokat látott New York kávéházra is. A New York kávéház belülről Nagy Gábor (ISB) felvétele a szerencséd egy asszony vagy leány kezében van. Az tartja szorosan megfogva, és el nem ereszti. íme, lásd a kártyát. És a jósnő kártyái valóban egy asszony vagy leány alakja felé mutatták az utat a kétségbeesett Boldogházinak. — Ezt a nőt kell megtalálni — szólt a jósnő, összeseperve kártyáit —, és a várva várt szerencse a tied. Boldogházi elgondolkodva hagyta el a jósnő házát. A sötét és girbegurba budai utcácskán lehajtott fővel kullogott tova, és a jósnő szavai fülébe csengtek. Eddig nem sokat törődött a nőkkel, mert az volt balhite, hogy a nők még jobban elszerencsétle- nítenék. Látta néhány barátját, ismerősét elpusztulni a nők miatt, óvakodott tehát mélyebben nézni a női szemekbe, mint amennyi éppen az életszükséglethez kívántatik. És most a jósnő, akiben feltétlenül megbízott, íme a nőkhöz utasítja. — Keresd, keresd... — csengett a fülébe. És egy ócska házat megkerülve, midőn a hold éppen kibukkant a budai hegyek mögött a téli alkonyban, és midőn Boldogházi elkeseredésében csak azért is a bal válla felett nézett hátra a kelő holdra — megtalálta Josephine-t. Josephine egy kis fekete nő volt, és francia leckéket adott. Fiatal, ártatlan, szinte ostoba nőcske volt, aki mindamellett bizonyos vele született finom bájnál fogva nagyon kedves és szívderítő tudott lenni. Az egyik szeme egy kicsit hibás volt, de éppen csak annyira, hogy érdekes, szinte sejtelemszerű legyen a tekintete. Ha elgondolkodott, ha szórakozottan féloldalra hajtotta barna fejét, és a tekintete mereven szege- ződött a semmiségbe, akkor hibás volt a nézése. De a hibás tekintetért nagyon sok férfi megbolondult volna. Kancsi nő! — gondolta magában Boldogházi ismeretségük elején. — Vajon szerencsét hoz-e a kancsi nő? Az öreg jósnő, akit megkérdezett, figyel- (mesen hallgatta végig Boldogházi mondókáját, aztán elnevette magát, amennyire az öreg jósnők már nevetni szoktak. — Urasága szerelmes a kancsi nőbe! — kiáltott fel. — De ez nem árt a szerencsének. Sőt talán meglehet, hogy a szerelemmel van összeköttetésben szerencséje is. Fiam — folytatta bizalmasan —, kérj tőle hajszálakat, bizonyos finom hajszálakat, és majd meglátod, hogy mennyiben hoz neked szerencsét a kancsi nő. Josephine ártatlan és gyermeteg nőcske volt. Feltétlenül kellett valami babonásság- nak lenni a dologban, hogy e kedves, tiszta fehérlelkű nőcske nem idegenkedett a koravén és életunt Boldogházitól. Valahogy nem volt egészen rendben ez a dolog — vélekedett néha Boldogházi is —, hogy a kedves kis nő őt szereti érdek nékül, minden jövendőbeli kilátás és még csak remény nélkül. Volt itt valami titokzatosság, hisz Josephine csak szerencsétlenné lehet ez ismeretség által, és kárpótlást sem lelhet az unalmas Boldogháziban. És midőn boldogházi előadta kérelmét a hajszálak irányában, kis gondolkozás és vonakodás nélkül átadta a hajszálakat. Boldogházinak valahogy dobogni kezdett erre a szíve, pedig az még nem dobogott máshol, csak a kártyaasztalok környékén. Úgy érezte, mintha hirtelen kicserélték volna, és a fejét, amelyet az utóbbi időben lehorgaszt- va hordott, bátran felemelte. Fiatal, friss áramlása lett a vérének, és ezen a napon még csak az sem jutott eszébe, hogy a lóvonat elgázolhatja a Kerepesi úton, amitől pedig mindig félt az elszerencsétlenedett Boldogházi barátunk. És a lóvonat valóban nem gázolta el, sőt egyéb szerencse is érte. Az úrikaszinó olvasószobájában az öreg kegyelmes úr — negyvenmilliók ura — felébredt szundikálásából, és ásítozva nézett körül. — Boldogházi öcsém — kérdezte az unalomtól félig holtan az öreg kegyelmes —, tud maga puquettírozni? — Mindenféle játékot tudok — felelt szolgálatkészen Boldogházi. — Játsszunk tehát néhány parti puquét, mert különben összeroskadok az unalomtól. így szólt a Krőzus, és Boldogházi remegő ujjaival megtapogatta a babonás hajszálakat, amiért természetesen nyert ezen az estén. Nyert másnap is. És ezentúl mindig nyert. Nyert mindaddig, amíg milliomossá, általánosan tisztelt nagyúrrá lett, csupán a hajszálakat kellett megérintenie. így repült el tíz esztendő, amíg Josephine egy napon lehajtotta bánatos, szép fejét és meghalt el- hagyatottságban és magányban, és örökkön szeretve azt az egyetlen férfit, aki természetesen nem törődött vele, és még csak meg sem látogatta soha tíz esztendő alatt. Josephine, egyszerű kis nő létére, sohase mert alkalmatlankodni a nagyúrnál, csak imádkozott érte az ódon budai templomban... Amíg egy napon, mondom, meghalt. — Baj van, néni! — kiáltotta Boldogházi, belépve az öreg budai jósnőhöz, aki csepet sem lett öregebb tíz esztendő alatt, mert iszen már öregebb nem lehetett. — Szerencsém elhagyott. Maholnap ismét koldus leszek. Az öreg néni kiterítette a kártyáit, amelyek már szintén nem lehettek feketébbek és elgondolkozva nézett a kártyákba. Csóválta a fejét, és újra megkeverte a kártyákat. Újra nézett, és megint nem volt megelégedve a látottakkal. Szomorúan sepert végig tenyerével a kártyákon. — Fiam, nem tudok neked semmi okosat mondani, mert úgy veszem észre, hogy egy kártya, amelyik a nőt szokta jelképezni, hiányzik a csomóból. Ugyan hol veszíthettem el? — Ugyan hol veszíthette el? — mormogta lehajtott fővel Boldogházi, és szomorú, bús sejtelem támadt a szívében. Már akkor tudta, hogy az a bizonyos kártya örökre elveszett. 13 MÚZSA Magyar József: Szívem hegyéről Mikor hányásig teltem ivással, világgal, jóvízű kutadhoz és kenyeredhez térek, visszahúzódok magas szívembe: a hegyre, ahol Te trónolsz, Te hallgatod, óvod dobogását és balzsamot: gyógyulást küldesz, mert én — Te vagyok és Te — én, bennem Rejtezel — feszítesz, egymásban lakozunk szüntelen, de nem szólsz, nem térítsz: őrületemben Tény, gyarlóságomban Remény s ha nevetek, Te vagy a nevetés s ha Hozzád hűtlen vagyok, magamhoz vagyok hűtlen, bűnösen fohászkodok, fogadkozok: — soha többet, jaj, soha többet — szívem hegyéről Hozzád imádkozok. Szepessy Béla: Ex libris Francois Rabelais in. Balázs Attila reprodukciója
