Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-21 / 249. szám
1994. október 21péntek HÁTTÉR Ahol a bentlakók élnek A diáknap üldögélős pillanataiban az életükről „vallanak" a tiszavasvári kollégisták Balázs Attila felvétele Kállai János Tiszavasvári — Nagykálló — Baktalórántháza (KM) — A „kóter”. Hajdanán csak így neveztük a kollégiumot. Kolinak, kolesznak becéztük. Néha úgy éreztük: talán nem is olyan rossz gimnazistaként benne élni, lakni, tanulni, hülyülni, egyszóval: létezni. Csak egyet nem vett be sohasem a diákgyomor: azt, hogy „második otthon”. Hol és hogyan élnek a bentlakók? — kérdezhetjük ma is magunktól, másoktól, úgy ál-t tálában. De a legcélravezetőbb az érintetteket — a diákokat, a nevelőtanárokat, intézmény- vezetőket — megkeresni, ha közelebb akarunk jutni e meglehetősen ismeretlen világhoz, melyről mostanság fel-felröppennek ilyen-olyan hírek — pro és contra. — Nyíregyházi vagyok — kezdi a mondókáját a tiszavasvári szakközépiskola kollégiumának egyik új lakója, Pető Éva —, elsős a vegyipari szakon. Miért lettem kollégista? Egyszerű a magyarázat: fárasztó lett volna a bejárás, annak ellenére, hogy viszonylag jó a buszközlekedés. Együtt és külön Az új épületben kényelmes — négyszemélyes — szobákban lakunk, „vegyesen”, azaz nem évfolyamonként csoportosítva; gólyák és „öregek”. G Nem érzed magadat kiszolgáltatottnak a nagyobbak között? Hogyan tudtad megszervezni a tanulási rendedet? — Jól kijövünk egymásssal. Igaz, attól tartottam egy kicsit, hogy mi lesz a felkészüléssel. Egyedül szeretek tanulni, féltem, hogy erre nem lesz majd lehetőségem a koliban. Most, közel két hónap után mondhatom: ezzel sincs gond. Ha félre akarok vonulni a „leckével”, megtehetem. Már-már egészen rózsaszínűnek tűnik a bentlakóvilág, amikor kényesebb területre vezet a beszélgetés fonala. Avatások, szokatási procedúrák, miegymás. A harmadikos szakközépiskolás Szabó Enikő — Erdélyből érkezett „okosodni” Tiszavasváriba — a nemrég lezajlott diákfórumra utal. — Mindenben van szava a diákönkormányzatnak. A programjainkra magunk teszünk javaslatot, a házirend sem készül el a diákság véleménye nélkül. Az avatás...? Igen. A szokásos gólyaavatás, ami épp most zajlik a tornacsarnokban. Hogy másféle „szoktatás” is lenne...? — Van bizony — jegyzi meg ravaszkás mosollyal egy mokány legény. — Én is letettem az „autósvizsgát” a folyosón... Tologattam a bőröndömet, mint a bolond, a többi „verébbel” együtt; a felsősök meg nézték, ki a gyorsabb. Aztán az éjféli krumplisütés sem volt smafu; arról is tudnék mesélni, hogyan szolgáltatja ki magát egyik-másik nagyfiú... Az éjszakai ügyelet — mint megtudom — folyamatosan működik: 22 óráig „éber” nevelői szolgálat, 22-től „alvó” jelenlét a neve. Beavatkozás: szükség szerint. Nagyobb fegyelemsértések? A lányok felidéznek valamiféle éjszakai „kimászásokat”, de csak úgy, mint ködös, talán meg sem történt emlékeket. A lopás(ok) konkrétsága viszont mellbe- vágóan hiteles. Szarkák nyomában Ehhez nem kell az éjszaka leple. Bármikor megtörténhet, aztán indul a „nyomozás”. Eset... nemrég volt egy pénzes ügy. A delikvens már nincs a „második otthonban”. — A gyerekek a munkarendjüket jobbára maguk tervezték meg — mondja a nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium Kollégiumának egyik nevelőtanára, Harcsa Valéria. — Ez így jó, hiszen oly sokféle tagozat diákjai alkotják a közösséget, hogy uniformizálni aligha lehetne a dolgokat. Persze, azt ne gondolja bárki, hogy ez anarchia. A kimenőrendet pl. épp nemrég vizsgáltuk felül. □ Miért volt rá szükség? Szigorítottak? Egyáltalán: milyen a fegyelmi helyzet az önök „házában”? — Nagykállóban eléggé szűk lehetőségek vannak a szórakozásra. így gyakori a városon kívüli rendezvényre kérezkedés. Tervezetten, szervezetten, felügyelettel — lehet. Fegyelmi gondok? Események? Azt hiszem: nálunk sem sötétebb a kép, mint bármerre a diákotthonok-kol- légiumok tájékán. — Lopások. Igen. Sajnos, megszaporodtak. Nehéz a szarkák nyomára bukkanni. Pénzek tűnnek el—elég rendszeresen. Egy ezrest rábizonyítani valakire, hacsak tetten nem érték az illetőt...? Szinte lehetetlen! Rendkívüli események...? Előfordulnak. De egy négyszáz tagot számláló „családban” mindig voltak és lesznek, akik nehezebben tűrik a kötöttségeket. Beilleszkedési gondjaikra torz módon reagálnak: begyógy- szerezés, italozás, szökés... — Hogy az avatósdinak van-e divatja mifelénk? Nos, amiről én tudok, azt „leállították” — vezetői szinten. Úgyhogy maradt a legális, szeptember eleji befogadási ce- remmónia. Jobb ez így, bár, és ez a különs az egészben: a „gólyák” mintha hiányát éreznék ezeknek a nem hivatalos aktusoknak. Mindenféle szemforgató alakoskodás nélkül idézzük fel a baktalórántházi mezőgazda- sági szakmunkásképző kollégiumában régebben történteket. Kellemetlen az egész; érezhető az igazgató, Bagoly Albert reagálásából. — A gazdasszonyképzősök körében fordult elő a „dolog”. Igen sajnálatosnak tartjuk, de ami megesett — éppen a drasztikuma miatt —, afölött még így utólag sem lehet szemet hunyni. Az „avatási” ügyet súlyosbította, hogy a képzős lányok egyik csoportjában a diákok már nagykorúak. A szükséges intézkedéseket természetesen azonnal megtettük. Az ötletgazdák és a kivitelezők már nincsenek a körünkben. El kellett hagyniuk az iskolát. Azóta, én úgy érzem, jobb a légkör, nyíltabbak a gyerekek megnyilatkozásai, rendezettebbé váltak a felügyeleti viszonylatok. Sokáig, a példákat szinte vég nélkül szaporítva lehetne folytatni ezt a talán túl sötétre formázódott szocio-beszámo- lót. Mégis: otthon... De befejezésül inkább azt mondjuk ki: a kollégiumok, diákotthonok világát korántsem csak ezek a „kilengések” jellemzik. Igaz, a hét végék ma már — főképp anyagi okok miatt — nem a bent- maradásos együttlétek jegyében zajlanak (a legtöbb helyen havonta legfeljebb egyszer vannak tervezett, kötött programok), de a kolik változatlanul a normális élet, a tanulás, esetenként a szórakozás, sportolás, a pihenés terepei. A napra dehogyis emlékezett. Csak arra, hogy nyár vége felé lehetett és éppen harminc esztendeje. Az azóta nyomasincs villamos zörömbölt vele egészen a gyárkapuig, ahogy attól kezdve minden nap. Hetente hatszor, szabad szombat nélkül. De a gyár hangulatát azóta sem felejtette el. A városszerű, óriási területet, közöttük szabályosan elnevezett utcákkal, megrakott teherautókkal, féküket csikorgató targoncákkal, lányok után sziszegő, fütyürésző targoncásokkal. A szagokra is emlékszik. A kémiai üzem meg a labor szagára, a neonfényben sápadó csarnokok, műhelyek szagára, a halványzöld teherliftek szagára. Az irodák szagára is. Es most is felismerné a vállalati konyha valamikor jobb napokat megélt konyhafőnöke pacal- pörköltjének az ízét, nem is beszélve a vadashúsról az utánozhatatlan mártással. Szóval már harminc éve. A napját meg ki lehet keresni. Az ember előveszi az iratos dobozból a munkakönyvét, amit ugyebár otthon tart az új módi szerint, és fellapozza az elején, ahol a „betanított laboráns” beírással egysor- ban az áll: 1964. augusztus 23. Szóval egy jó másfél hónap múlva — tudatosítja magában a dátumot és attól kezdve szinte naponta gondol a közelgő évfordulóra. ElhaRéti János denestől? Hol engedhetnek ők ilyesmit meg maguknak, három évtized ide vagy oda? Azon a reggelen aztán elhatározza: eszik egy ünnepi ebédet. Semmit sem tagad meg magától, elvégre harminc év után ennyi igazán Ünnepi fogás m. . tározza, hogy aznap bevisz egy pezsgőt a munkahelyére, a régi munkahely emlékére és titkon megkínálja a kollégáit, este meg elmegy a feleségével vacsorázni! Aztán egy hónap múlva erről a pezsgő dologról letesz. Ha mindenkit megkínál, - gondolja - hogy veszi ki magát az önünnepeltetés. Ha csak egyeseket, akkor mit szólnak a többiek? Még haragosokat szerez magának az évforduló miatt! Pár nappal a nap előtt rájön, hogy vacsorázni sem lehet elmenni, hiszen éppen valami folytatásos négyrészes harmadik része lesz a tv-ben! Meg menynyi ma egy tisztességes vacsora két személyre úgy minbelefér! Mondjuk orjaleves, meg a csülök pékné módra, savanyúval és végezetül, ráadásként somlói galuska. A melegítőpultnál undok, megjátszós család válogat előtte. Apa, anya és a két gyerek is szabadidőruhát és drága napszemüveget visel. Turisták lehetnek. A hatéves körüli kislány még hagyján a nyafogásával, de a tizenéves fiúnak semmi nem jó a kínálatból. Percek óta nem halad a sor. — Orjaleves nincs is — morgott magában, de még mindig nem ért a tálalóhoz, csak a tábláról olvasgatta a választékot. — Az a péknés dolog meg nagyon drága. Főleg levessel, meg savanyúval együtt. Nem szólva a somlóiról! Csak nem fizet többszáz forintot egy hétköznapon az ebédért!? Megjátszósék ott forgolódtak, feltűnősködtek a helyiség közepén. A napszemüvegeiket ekkorra a fejük tetejére tolták. Olyan menősen. Neki már tálcáján volt a gyümölcsleves főzelékkel, feltéttel, már indult volna a pénztár felé, amikor meglátta a gyümölcsrizst. Egy pillantás a táblára, áregyeztetés, összeadás, harminc év, évforduló, jöhet! Elnézést kért és visszanyúlt. A teremben üres asztalhoz ült. Amikor odáig ért az evéssel maga elé vette a kelyhet a gyümölcsrizzsel és lassan, komótosan belemélyítette a kanalat. Undokék öt asztallal távolabb még mindig nyavalyogtak. A kiálhatatlan fiú épp nyivákoló húga elől akarta elvenni a tányért, mert a drága napszemüvege beleesett a sajátjába. Viszont a gyümölcsrizs jó volt, a székek kárpitozottak és halkan szólt a zene. Szép, kellemes dallamok zongorára. Miniszter álruhában Kovács Éva r udni akarta a valót, ezért „álruhában”, pontosabban farmerben, dzsekiben ment a budapesti nagybani piacra az egyik hajnalon Lakos László földművelésügyi miniszter. Azt szerette volna saját szemével látni, milyen gondok gyötrik, miféle örömök lelkesítik azokat a gazdálkodókat, akik két kezük munkájából igyekeznek megélni, s a földjeiken termettzöldséget, gyümölcsöt a piacon próbálják eladni. Mint kiderült, nem hiába kelt kukori hajnalban Lakos, amire kiváncsi volt, azt megtudhatta. A tanulságot számomra nem is ez jelentette, hiszen Mátyás király óta bármely politikus, országirányító számára az efféle módszerek hozhatnak reális információt. Mert ugyan mit tudhatott meg egy településről, milyen igaz képet formálhatott magának akár Kádár János, akár Antall József, ha egy- egy városban érkezése előtt még az egérlyukat is kiszi- dolozták, amúgy meg hetekig, hónapokig hordta a település utcáin a szél a koszt... Mondom, számomra az érdekesség nem az álruha, hanem az a körkérdés volt, amelynek segítségével az illetékesek azt szerették volna a miniszter jelenlétéről mit sem tudó, sejtő hajnali várakozóktól megtudni, ki jelenleg a számukra nem lényegtelen tárca első embere. Kár találgatni a végeredményt, mert a helyes választ a sok megkérdezett közül senki nem adta meg. Mint, ahogy az egyik közvéleménykutatás tanulsága szerint, azzal sincsenek tisztában sokan, mely pártok vannak ma kormányon, közülük hány a tagja a koalíciónak. Az bezzeg, hogy ki az első ember egy adott településen, városon és falun, már szinte mindenki számára tudott információ, s bizony gyakorta megesik, nemcsak a konkrét személyről, de le és felmenőiről, esetleges viselt dolgairól is sokat tudnak a környezetében élő emberek. Nem árt erre gondolni most, az önkormányzati választások előtt, amikor javában tart a megfelelő személyek, a különféle tisztségekre jelöltek megnevezése, a polgármesterek, önkormányzati tagok keresése. Nem árt emlékeztetni arra sem, amit a parlamenti képviselői választások előtt az egyik párt prominens személyisége mondott. Nevezetesen, hogy a győzelem záloga az, ha hiteles, a településeken ismert és elismert embereket jelölnek és indítanak, mert hiába mondanak ők az illetőről kizárólag jókat, ajánlás ide vagy oda, a helyiek saját benyomásaik alapján választanak. Ölthet hát álruhát, öltözhet bármilyen díszbe a cél érdekében valaki, a szavazók voksaikkal igen hamar levetkőztetik, levetik róla akár a legsikeresebb jelmezeket is... 4E» 8^ t Mikrokörnyezet Oremus Kálmán M integy 15-20 év a lemaradása az európai átlagtól a környezeti nevelés tekintetében a hazai pedagógiának, ami a népesség környezeti kultúráján meg is látszik — hangzott el nemrég egy pedagógus-konferencián. S ehhez még azt is hozzátették, hogy az új tantárgy alapjainak oktatását már az óvodában meg kellene kezdeni. Fogalmam sincs, milyen formában, milyen módszerrel kívánják megvalósítani a környezeti nevelést, ám már maga a valós helyzet felismerése is komoly fegyverténynek tekinthető. Nem túlzás ez, hiszen évtizedek óta tartja magát az a vélemény, és korántsem csupán a laikusok körében, hogy a környezet óvása és védelme elsősorban pénzkérdés. Jól tükrözi ezt az a vélekedés, hogy könnyű a környzetet védeni a fejlettebb országokban, mert ezek megengedhetik maguknak. E következtetés logikája ugyanis alapjaiban sántít, mert aligha kétséges, hogy ott a legolcsóbb a környezet védelme, ahol a legkevésbé teszik tönkre. Tudom, nem fedeztem fel ezen állításommal a spanyolviaszt. Százszor is elhangzott már különböző fórumokon, hogy környezetünk védelme érdekében elsősorban szemléletváltásra van szükség. Csak éppen azt nem mondta ki senki, hogy mitől változhat meg ez a szemlélet. Vannak, akik a szigorúbb büntetéstől várják környezetünk hatékony védelmét. Am azt hiszem, hogy csupán törvényekkel nem lehet megoldani semmit. Ha nem tudatosítjuk az emberekben, hogy a környezet igenis érték, melynek rombolásával, pusztításával mindenki károsodik, akkor aligha rettennek vissza a környezetrombolástól. Mindezek ellenére a környezeti nevelés, mint tantárgy bevezetésével kapcsolatban vannak aggályaim. Ha csupán elvont tananyag lesz, amit meg lehet tanulni, de nem válik a magatartás, a kultúra részévé. A gyereknek, miként a felnőttnek is, olyan magától értetődően kell óvnia ősöktől ránk hagyott világunkat, mint ahogy fogat mos, rendet rak a szobájában, vagy ahogy nem dobja el a járdán a szemetet. Azaz, ahogy magát és kis környezetét rendben tartja. Hogy ezen a téren is sok még a tennivaló? Akkor talán innen kellene elindulni.
