Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)

1994-10-20 / 248. szám

1994. október 20., csütörtök HATTER Feszültségek a feszültség körül Hatósági közreműködés a leszerelésnél • Megoldás: az együttműködés A helyzet megoldhatatlannak látszik Balázs Attila felvétele (A fotó nem a riport helyszínén és időpontjában készült) Réti János Nyíregyháza (KM) — Szo­ciális helyzetünk megoldat­lanságai a hidegebb napok és a hosszabb esték bekö- szöntével szembeötlőbbekké válnak. Azért, mert a meg­oldást másként gondolja az egyik, megint másként a má­sik fél. És a két elgondolás nem közeledik egymáshoz... A bejelentés telefonon érke­zett a szerkesztőségbe arról, hogy Nyíregyházán, az Orosi úti és a Huszár telepen az áramszolgáltató emberei több házban leszerelték a villany­órát, mi több: a vezetéket is elvágták, több család maradt áram nélkül. Áram nélküli esték Az ősz ezen a délelőttön barát­ságtalan arcát fordítja a Hu­szár telep felé: az ég remény­telenül borult, a szél meg sza­badon nyargalászik a lehango­ló kaszámyaépületek nyílásain át a földszintes barakkházak irányába. Embert alig látni, szabadon kóborló bizalmatlan kutyát annál többet. A házak közötti tér közepén, púpozot- tan telt szemetes konténer mellett egy öreg tüzet szít a hulladékból. A füst hosszan, tejfehéren leng néhány sarkig tárt ajtó és az előttük kitere­getett ruhák irányába. A megszólítottak mindegyi­ke tud villanyóra leszerelések­ről, persze maga szerencsére nem érintett az ügyben. Ahon­nan biztosan elvitték, ott épp nincsenek otthon. Csak a mé­rőóra helye komorlik a fali­szekrényben és leszigetelt ve­zetékek meggémberedett kar­ma mered a semmi három irányába. □ Akiktől elvitték az órát mióta nem fizettek villany- számlát? — Régóta, amióta ez a drá­gaság van - válaszol a tűzrakó öregember — Öt-hatezer fo­rintból hogy lehetne még számlákat is fizetni? — Lehetett velük beszélni - mondja fél sarokkal távolabb egy fiatalasszony. — Van például itt egy család két gye­rekkel. Két nap volt, hogy kapják a családi pótlékot. Nor­mális hangnemben elmondták nekik, nem is vették le az órát! De vannak, akik mindjárt fe­nyegetőznek meg gorombás- kodnak. Szép szóval többet el lehet érni. Egy kétgyerekes anya, hall­va a szomszédtól, hogy meny­nyiért szerelnék fel újra az órát, kapcsolnák vissza az áramot csak a vállát rándítja: — Akkor maradjon úgy! Honnan lenne nekünk annyi pénzünk? □ Főzni tud? — Van palackos gáz. □ És világítani? — Hát, gyertya... Az egyik ház előtt három kocsi áll, ahogy mondják lakó­ja mégis tartozik az áram díjá­val. Valahol feltölti az akku­mulátorokat és azokkal világít. A szétterülő füstben vadul csaholó kutyák szaladnak a nyomunkban egészen a kanya­rig... Vasdrőt a csövön — Amit lehetett elkövettünk az ottlakók érdekében — foly­tatja a témát a TITÁSZ nyír­egyházi kirendeltségének ve­zetője. — Már hozzájárultunk, hogy fizessenek be 3-5 ezer forintot, a hátralékra pedig részletfizetési kedvezményt kapnak. — Valóban most a napok­ban volt egy akciónk, amely­nek során 75 mérőórát szerel­tünk le hatósági közreműkö­déssel. Nincs más megoldás! Olyan mértékűek az elmaradá­sok, hogy azok már a becsü­letesen fizetők érdekeit sértik. □ Azért rossz lehet gyertyá­val világítani esténként így a huszadik század vége felé.... — Nem annyira jellemző az, mint hiszik: ahonnan csak tudnak vesznek, illetve csapol­nak áramot és akkor rákap­csolnak mindent. Mértünk egy két olyan óraállást, ami meg­egyezik egy kisebb közület fo­gyasztásával. Ráadásul sok­szor balesetveszélyes módon szerzik: volt olyan, aki eternit csőre vasdrótot tekert és azzal fűtött, de használnak antenna­drótot és mindent vezetékfélét. □ A maximált fogyasztás, aminek kiegyenlítésébe az ön- kormányzat besegítene, bizta­tó módszernek ígérkezett... Részletfizetéssel — Valóban, ha azok, akik ebben a szolgáltatásban része­sülnek fegyelmezetten, ener­giaszükségletüket beosztva al­kalmazkodnának a helyzethez. De a legtöbb háznál másnap tönkretennék az órát. Egyéb­ként önkormányzati kérésre naponta adunk ki igazolást rászorulókról, ahol valóban segít a segítség. De ahol nem tudunk egyezségre jutni a fo­gyasztóval, ott nincs mit tenni. Ezt az áldatlan állapotot, csak velük, az érintettekkel tudnánk megoldani, ha ők is igyekez­nének segíteni magukon. □ A feszültség feszültségét az Önök hivatala sem tudja feloldani? — tesszük fel a kér­dést a városi önkormányzat szociális irodája vezetőjének. — Nem adhatunk az ener­giaszámlák kiegyenlítéséhez támogatást, mert tovább rom­lana a fizetési morál. Ha bárki helyett fizetnénk, akkor hol­nap vagy azután joggal köve­telné meg ezt, aki eddig in­kább nem evett, de rendezte a számláit. Egyetlen megoldás, hogy az adós vállalja, hogy tartozásának 30-50 százalékát kifizeti és a többire a szolgál­tató részletfizetési kedvez­ményt adhat. □ És a lakástfenntartási tá­mogatás? — Többen vehetnék igény­be, mint ahány családnak fo­lyósítunk ilyet! Viszont: ez a támogatás csak olyanoknak adható, akiknek semmi hát­ralékuk nincs. Ezért ha valaki megköti azt a bizonyos rész­letfizetési szerződést az áram- szolgáltatóval és fizeti a tör­lesztést, az kérhet segítséget az éppen esedékes, illetve fo­lyamatosan jelentkező lakás- fenntartási költségeinek ki- egyenlítéséhez. Ha ez a probléma probléma a Huszár telepen, az Orosi úton, Nyíregyházán, akkor probléma a megyében, nem­különben az országban is. Va­lahol valamikor valamilyen szinten kezelhetővé kellene tenni! A rászorulók együttmű­ködésével. Vagy anélkül. Tárca T» j em hitt a fülének, amikor gazdasszo- i Y nya föttyentett, s ki­nyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Eddig az autó közelébe sem mehettek, s ha mégis megpró­bálták, a legkevesebb, hogy alapos dorgálást kaptak érte. Azonnal abbahagyta a já­tékot, csöpp fekete orrával addig böködte kistestvérét, míg annak is feltűnt a hívo- gatóan, csábítóan szélesre tárt ajtó. Az eddig ismeretlen világ mindkettejüket olyan izgalommal töltötte el, hogy meg se hallották anyjuk ag­gódó, egyre erősödő vonítá­sát. Felé sem fordulva ro­hantak a kocsi felé, s már ugrottak is a hátsó ülésre. Szorosan egymás mellé ku­porodtak, s egy pillanatra rémülten néztek egymásra, amikor felbúgott a motor, s meglódult a jármű. Legna­gyobb meglepetésükre ettől az udvar jól ismert fái és bokrai elindultak, s egyre tá­volodtak tőlük. Arrébb ment a kerítés is, és mind kisebb lett. Olyan kicsi, hogy most már könnyűszerrel akár át is ugorhatták volna, pedig ed­dig olyan magas volt, hogy a tetejét sem látták. A fák, a házak egyre gyor­sabban suhantak el mellet­tük, s ami a legérdekesebb volt, a szomszéd kutyák is, mintha hátrafelé futottak vol­na. Borzasztóan izgalmas volt a dolog, nem értették, korábban miért tiltották őket ettől a nagyszerű élvezettől. Annyira káprázatos volt a látvány, hogy észre sem vet­ték, gazdájuk egész idő alatt egy szót sem szólt hozzájuk. Igaz, nem adtak rá okot sem: rendesen viselkedtek, nem ugráltak, nem verekedtek, még csak el sem vakkantot- ták magukat. Jó ideje tartott már a vá­ratlan utazás, amikor egy­szerre elkezdtek mellettük lassítani a fák. Kisvártatva megálltak. Gazdasszonyuk ki se szállt, csak hátranyúlt, ki­nyitotta az ajtót és kitessé­kelte a két kis szőrgombócot. Remélve, hogy most újabb kalandok következnek, fölü­ket hátracsapva, vidáman ugrottak ki a kocsiból. Még szét sem nézhettek, amikor hirtelen felbőgött a motor, s az autó elindult. Nem tudták, mire véljék a dolgot. Egymásra néztek, majd tel­jes erejükből rohanni kezdtek a száguldó autó után. Ahogy a torkukon kifért, ugattak, visítottak azt remélve, így észreveszi az asszony, hogy véletlenül nélkülük indult el. Egyszer még hátra is nézett a nő, de valami furcsát láttak a szemében. Olyat, amilyet még soha. Nem értették. Kisvártatva szem elől té­vesztették a kocsit. Újabbak jöttek utána, s mind úgy ro­bogott, mintha el akarná so­dorni őket. Leültek hát az út­padkára, épp egy üzem bejá­ratához. Úgy gondolták, ott majd megtalálja őket gazd­asszonyuk. Az üzemből em­berek jöttek ki, étellel kínál- gatták a két kistestvért, de őket addigra már megtanít- tották: idegentől nem szabad elfogadni ennivalót. Csak ül­tek egymás mellett, forgatták kicsi fejüket hol jobbra, hol balra, figyelve, mikor tűnik fel újra az ismerős autó. Napok teltek el, s gazdájuk még mindig nem jelentkezett. A két kutyus egyre aggodal­masabb képpel ült a forgal­mas út padkáján. Biztosak voltak benne, gazdájuk most már hamarosan jön. Lehet, hogy sürgős dolga akadt. Vagy baja esett volna? Riad­tan hegyezték fölüket minden neszre. Egyik reggelre már csak az egyik kis négylábút találták szokásos helyén az üzem munkásai. Hiába ke­resték a társát, nyoma ve­szett. Az elárvult, csontso­vány kiskutya, mint egy kis kőszobor várakozott az út- szélen. Fekete gombszemeit elszántan az aszfaltra sze­gezte, s most már csak az au­tókat figyelte. A ztán hirtelen, mintha ismerős zajt hallott volna, felkapta csöpp fejét, beleszimatolt a levegő­be, megkönnyebbülten elvak- kantotta magát, s nekiiramo­dott. Egyenest a robogó autó kerekei felé... Cservenyák Katalin Négylábú kistestvérek Hajléktalanok Balogh Géza C sípősre fordult az idő. Kora regge­lente jobb már az ablakból figyelni, miként gomolyog a köd a park fái között, s ha van még idő, jobb visszabújni az ágyba. Nem mindenkinek adatott meg azonban a puha párna, a forró kávé, a reggeli zu­hany, nőttön nő a hajlékta­lanok száma. Hajnalonta különös, gör­nyedt alakok tűnnek fel a nagyobb városok utcáin. Kettesével, hármasával jár­nak, gallérjuk feltűrve, kézük a zsebben, karjukra akasztva pedig koszos, ki­tömött nejlonszatyorok, benne minden vagyonuk, életük összegyűjtött kincsei. Senki nem tudja meg­mondani ma, hogy meny­nyien vannak az utcára ju­tottak. A szociális munká­sok húsz-harmincezerre te­szik őket, de ha a veszélyez­tetett körben tengődőket is ide számítjuk, akár két- háromszázezren is lehet­nek. Félelmetesen nagy ez a szám. Gondoljunk bele: mintha Nyíregyháza, Szol­nok és Székesfehérvár teljes lakossága nincstelen, haj­léktalan lenne! Mit tehet ilyen helyzetben az ország? Tudom, a sze­rencsétlenek megítélésében nem egységes a közvéle­mény, rengetegen vannak azok, akik azt mondják, csak maguknak köszönhetik a sorsukat, senki sem mondta nekik, hogy ivásra, csavargásra, munkakerü­lésre adják a fejüket. Kü­lönben is, miért kellene velük törődni, hiszen a de­mokráciában nincsen ki­vételezés, ott mindenki egyenlő jogokat, jusst élvez. Valóban, tehetjük hozzá, de akkor idéznünk kell az egyik francia filozófus-iro­dalmár mondását is, aki a jogegyenlőségen aképp iro­nizál, hogy persze..., joga van mindenkinek a híd alatt aludni. Ha a közvélemény egyik része érzéketlenül is néz a hajléktalanokra, a másik rész azonban tudja, köte­lességünk valamit tenni értük. Az előző kormány idején negyedmilliárd fo­rint körüli összeget fordí­tottak az elesettek sorsának javítására, most mintegy százmillióval emelik ezt, s háromezerről háromezer- hatszázra akarják növelni a szálláshelyek számát.-m—y z is kevés, nagyon *-/ kevés, de legalább 1—J jelzi a jó szándékot. Ha már nem is tudjuk min­den elesettnek megfogni a kezét, abban talán segíteni tudunk, hogy a legszeren­csétlenebbek átvészeljék a telet. Bélyeg egy életre Dankó Mihály árga tigris ott köly- V kezikl Fiát eszi ha kJ) éhezik! — írta Arany János a Rege a csoda- szarvasról című versében. Amikor gyermekfejjel tanul­tam e sorokat, mindig va­lamilyen borzadály és féle­lem fogott el. Alig hittem a szavaknak. Miért jutott most mindez az eszembe? A televízió nemrégiben egy dokumen­tumfilmet sugárzott. A mű­sor a csecsemőgyilkos és a gyermeküket bántalmazó anyákról szólt. Már az elő­zetes programismertetés­ben olvasni lehetett, Ha­zánkban minden harmadik héten megölnek egy csecse­mőt! (Sajnos mint annyi más rossz dologban me­gyénk e területen is ott van az „élmezőnyben".) De a súlyos tett elkövetői is ál­dozatok, a neveltetésük, a körülmények tették őket gyilkossá. Egyedül talán azzal értek egyet, amikor a barát, a férj — az apa felelősségét hangsúlyozták. A megrázó vallomások engem nem tudtak meg­győzni. Lehet, hogy pillana­tokig megrendítik az embert a kamera előtti könnyek, hüppögések, sóhajtozások szemtörölgetések. Vala­hogy mégis az egész visel­kedésüket valami termé- szetellenesség lengte át. In­duljunk ki abból az esetből, amikor az anya szeretet és gondozás helyett védtelen csemetéjének kezét törte, kínozta, mert az sírt, vagy bepisilt. Hiába a takarózás: Ideges volt, nem tudta mit csinál! A kérdés kissé hétköz­napi: Minek az ilyen em­bernek a gyerek? S ha már megszülte, és nem kell neki, miért nem adta nevelőszü­lőknek. Hisz ezrek várnak a lehetőségre. Az pedig, hogy hirtelen haragú, a legtöbb­ször szintén csak következ­mény, az alkoholé, a rende­zetlen családi életé és még sok más egyébé. Nem kaphat erkölcsi fel­mentést az újszülött pici­nyét megfojtó szülő sem. Még akkor sem, ha például a leányanyát különösen fa­lun, még mindig megszól­ják, elitélik. Nem győzheti le a szégyen vagy a félelem az anyai ösztönt. Nem kerülhet valaki annyira rossz anyagi helyzetben sem, hogy egyedül csak gyermekének megsemmisí­tését lássa kiútnak. Visszatérve a költő so­raira, lehet egy állat okta­lan, s valószínű ez a ter­mészet kegyetlen törvénye, amikor megeszi a fiát, ha éhezik. De az ember?! Az anyaság szent, írók, költők, festők, szobrászok műveik­ben tisztelettel adóznak ne­ki. Varázsszó az egyszerű földönjáró számára is. Ak­kor mi jár annak, aki a jö­vőt, a saját testéből fakadó életet dobja el? A törvényadta bün­tetés, a börtön kite­lik, de megmarad az örök bélyeg, a közvélemény ítélete, és remélem a lelkiis- meret-fördalás is. Nézőpont

Next

/
Thumbnails
Contents