Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-19 / 247. szám
1994. október 19., szerda CSUPA ÉRDEKES Történelmi pillanatképek Nyíregyháza (KM) — Kanyó Ferenc fotóriporter kamerájával nyomon kísérte az utóbbi évek politikai változásait, és válogatott fotóiból több helyen rendeztek kiállítást hazánkban. Németországban az újraegyesítés ötödik évfordulója alkalmából szerepelt képeivel. A közös cím: Magyar- ország 1989. A kiállítás négy tematikai egységből áll: a március 15-i ellenzéki tüntetés; Nagy Imre újra temetése; NDK-beli menekültek Budapesten a határ megnyitásáig; Október 23., nemzeti ünnep és a Köztársaság kikiáltása. Összeállításunk a több száz felvételből ad ízelítőt. Végső tisztesség Nagy Imrének 1989. október 23. ünnepén Emlékezők a Korvin közben A forradalom ismert jelképével 1989. március 15.: nappal Pesten... ...és este Budán, a Várban Maraton belülről Horányi Zsuzsa Velence (KM) — Ismerőseim csodálkozva néztek rám, mikor meghallották, hogy rajthoz állok egy ma- ratonon. Próbáltam megmagyarázni: számomra a 42 kilométeres verseny egy kihívás, egy megmérettetés. Velence nevezetességeit már korábban is láttam, de soha nem lehet betelni látványukkal. Megcsodálhattuk a századokkal ezelőtt épült építészeti remekműveket, a Doge Palotát, a Szent Mark Bazilikát, az Óratom yot. Önkéntelenül is felmerült bennem: Ha ezek a kövek mesélni tudnának, miről beszélnének. Ki tudja mit éltek át az évszázadok folyamán, milyen emberek jártak itt előttünk. Hogyan, miként éltek a XVI. században a gazdagok és a szegények, hiszen a pompás házak mellett a kis sikátorok lepusztult épületeit is megnézhettük. Több romos ház bedeszkázott ablaka már jelezte, lakói elhagyták a meseszép Velencét. A hőmérők hat fokot mutattak, így nem örültünk a tájékoztatásnak: egy órával a rajt előtt meg kell válnunk bemelegítő ruháinktól, hiszen a kamionok csak így tudják a célba szállítani a közel hatezer versenyző felszerelését. A kiírásoktól eltérően a női mezőnyt hamarabb indították, gondolták lesz időnk bemelegedni. A kisváros apraja-nagyja az utcákon dnikkolt, volt aki Zorrónak beöltözve fekete paripán dobta fel a hangulatot. Egyébként is jellemző volt, hogy ahol elhaladtunk, mindenki buzdította a futókat. Mivel a nőket külön indították, jobbára valóban magányos hosz- szútávfutókicént róttuk a kilométereket. Igyekeztem olyan tempót választani, amelyről azt gondoltam, könnyedén „elutazok” vele 35-40 kilométerig, onnan megjöhet a neheze. A tervek nem váltak valóra, 15 km után meguntam a magányt és egy bolyhoz csatlakoztam, amelynek a tagjai számomra egy kicsit erős tempót diktáltak, így megismerhettem, milyen is az a klasszikus fal, amiről a maratoni futók meséltek. Eddig már több maratoni lefutottam, de nem éltem át ezt az érzést. (Őszintén bevallom, nem hiányzott.) Ám nem volt mit tenni, a kellemetlen zsibbasztó érzéssel is futnom kellett tovább, hiszen a cél még messze volt. Egy kicsit visszafogtam az iramot, de a verseny feladásának gondolata elkerült, még az sem jutott eszembe, hogy sétáljak egy kicsit. Közben a 15 perccel később startoló férfiak utolértek és — mint a teknősbéka mellett a nyúl —, vágtáztak el mellettem. Velence elővárosában, Mestrében már tömegek várták a versenyzőket, az étteremből a zenekar is kivonult, és olaszos temperamentummal húzták a talpalávalót. A mesés Velence nehezen akart közeledni... de végül mégiscsak feltűnt a több kilométer hosszú híd, amely összekötötte Mestrét Velencével. Talán hét kilométer hosszú lehet ez a híd, de futva még többnek tűnt, egyszerűen nem akart vége lenni, pedig már messziről látszottak Velence tüneményes épületei. Csak a fél pálya volt elzárva a forgalomtól, így mellettünk autók és buszok haladtak. Egy kicsit oldotta a fáradtságomat, amikor láttam, hogy bármennyire lassú a mara- tonfutó mozgása, a torlódás miatt hamarabb értünk a híd végére, mint az autók. Itt már voltak olyanok, akik sétáltak, de csak kevesen adták fel a versenyt. Felkészültem a legrosz- szabbra, hogy nehéz lesz futni Velence köves utcáin, de még a vártnál is keményebb utat kellett megtenni. A megszámlálhatatlan hídra felkapaszkodni zsibbadt lábakkal nem ment pihe- könnyen, ettől talán csak az volt rosszabb, hogy lefelé is meg kellett tenni ugyanolyan dőlésszögben az utat. A térdem minden porciká- jával tiltakozott a hidak ellen, de másként nem ment, futottam tovább. Igazán már csak az tartotta bennem a lelket, hogy közel a cél. Az olaszok a város adottságait kihasználva valóban különleges maratont szerveztek Velencében. A Canale Grandén, a vízi korzón valahogy át kellett jutni, nem úszhatnak át, a szervezők ezt a kérdést is megoldották: az egymás mellé állított hajók ponton- hidat varázsoltak a folyó fölé. A fáradtságot némiképp feledtette, hogy rengeteg szurkoló, turista tapsolt és buzdított. Majd feltűnt a Doge Palota — közeledett a cél. Minden nehéz pillanatot elfeledve célba- érkeztem. Mindenki, aki teljesítette a 42 km-es távot, érmet kapott emlékül, sokan egész nap a nyakukban tartották a medáliont, hogy mindenki láthassa: lefutották a maratont. Ha lett volna kedvem, még nevettem is volna magamon, olyan mókás volt a járásom, talán egy csecsemőhöz tudnám hasonlítani, aki éppen az első lépésekkel próbálkozik. Eddig is csodáltam Velencét, de a cél után még szebbnek találtam. Leír- hatatlanul felszabadult és boldog érzés töltött el, hogy képes voltam minden nehézség ellenére lefutni a 42195 métert — s bekerülni az első tíz női versenyző közé. Pillanatkép a velencei maratonról Carlo Bartalozzo felvétele
