Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)

1994-10-13 / 242. szám

1994. október 13., csütörtök HATTER A gyümölcs lassan beérik Szakoly soha nem látott fejlődésen ment keresztül — állítja az idegen Györke László Szakoly (KM) — Amikor Balkány felől megérkeztem Szakolyba, két változás tűnt fel rögtön: a sok nyilvános telefonfülke és a község köz­pontjának átrendezése. A nem is oly rég még szűk, kanyargós út szétnyílt, csi­nos tér tágítja a közlekedési csomópontot. Zebrák, kul­turáltan elkészített parko­lók. Szóval olyasmi, aminek korábban nyoma sem volt a településen. Utam mégsem a polgármesteri hivatalba vezet először, bár egyértelmű, hogy ott tudnak a legtöbbet mondani az elmúlt évek kellemes és kevésbé kel­lemes változásairól. Úgy dön­tök, hogy egy olyan embert kérdezek meg, aki ugyan elég régen él itt, de nem tősgyöke­res szakolyi. A közérdek Tamás Miklós nyugdíjas peda­gógus, másodállásban a műve­lődési ház igazgatója. 1955 óta él Szakolyban, bár Máriapó- cson született, tanári pályája Nyírpilisen kezdődött 1952- ben. Húsz évig volt könyvtár- vezető, 1983 óta a művelődési ház igazgatója. Mégsem a nemrég teljesen felújított, kor­szerűsített művházban, hanem mellette, a zöldségfelvásárló telepen beszélgetünk. Ez is mellékállás? — kérde­zem. — A, ez nem állás, csak a fiámat helyettesítem hébe-hó­ba. □ Vajon hogyan értékeli Ta­más Miklós a változásokat? A jókat és a rosszakat is. — Kezdem előbb a rosszal. Azt mindenki tudja, hogy a mi vidékünkön még nagyobb a munkanélküliség, mint az or­szágban. Szerencsére, a szö­vetkezet még működőképes, sőt, ahogy én tudom, nyeresé­ges. Mindig olyan vezetői voltak a téesznek is, akik jól tudtak gazdálkodni. Ezzel együtt a foglalkoztatási gon­dok igen nagy súllyal nehe­zednek ránk, hiszen, akik in­nen a Balkányi Fémmunkás, a Nagykállói Posztógyár, a Haj­dúsági Iparművek dolgozói voltak, mind az elsők között jöttek haza. Meg aztán a szö­vetkezet korántsem tud annyi embert foglalkoztatni, mint hajdan a téesz. A varrodájuk is megszűnt. Azért az valahol a történelem kegyetlen fintora — most ezt az egész megyére értem —, hogy a hírhedt „fe­kete vonat” utasai, a szabol­csiak felépítették úgyszólván a fél országot, s amikor szorult a hurok, elsőként őket eresztet­ték szélnek. De azért a sza­kolyi embert nem kell félteni. A jég hátán is megél. Már, aki szeret dolgozni. Sokan vállal­koztak arra, hogy a földjüket maguk megművelik. Ebben az önkormányzat is segíti őket. Partnerek voltak — Az is biztos — folytatja Tamás Miklós kis szünet után —, hogy a község negyven év alatt nem fejlődött annyit, mint az elmúlt négy eszten­dőben. Én ezt elsősorban an­nak tudom be, hogy a vezetők, a képviselő-testület tagjai a község érdekeit tartják szem előtt, pártállásuktól függetle­nül. És mindig idejében lépik meg azt, amit éppen meg kell lépni. Bár az ország vezetésé­ben érvényesülne ez a szem­pont, s bár az ország tudna úgy összefogni, mint Szakoly! Ebben az a szép, hogy min­dezt egy nem tősgyökeres sza­kolyi mondja. A témát már a polgármesteri hivatalban Rényai János pol­gármester és Győri András jegyző társaságában folytat­juk. Most itt nem részletezzük a nagy beruházásokat, csupán a rend kedvéért sorolom fel: víz-, gáz-, telefon-, szennyvíz- hálózat épült, a belterületi utak 98,5 százaléka szilárd burko­latú. Korszerűsítették a köz­pont közvilágítását, rendezték a közlekedési csomópontot, új iskola épült. Ezek csak a leg­nagyobbak. — Azt azért el kell mondani — teszi hozzá Győri András —, hogy mindezeket a nagy beruházásokat még az előző ciklusban előkészítették, hi­szen kész tanulmánytervek voltak már akkor. Az már más kérdés, hogy a testület igyeke­zett maximálisan ésszerű, költségkímélő megoldásokat találni. Ezért például Szakoly­ban korábban a belterületi út­hálózat talán a legrosszabb Volt a környéken, ám mégsem ezzel kezdtük, hanem azzal, hogy kerestük azt a techno­lógiát, amely lehetővé teszi a szennyvíz- és a gázszerelvé­nyek egyidejű lefektetését. Ez végül is mintegy 35-40 száza­lékos költségmegtakarítást eredményezett. Aztán jöhetett az úthálózat. Ma már mind­össze 600 méter olyan belterü­leti út van Szakolyban, amely nem szilárd burkolatú. — Mindezek megvalósítása elképzelhetetlen lett volna a lakosság áldozatvállalása nél­kül — mondja Rényai János. — Ugyanis a beruházások 40 millió lakossági hozzájárulást tartalmaznak. A gázcsonkhoz 50 ezer, a szennyvízhez 22,5 ezer, a telefonhoz 45 ezer, a kövesúthoz 6 ezer forinttal járultak hozzá portánként. Az, hogy a lakosság a nehezebbé vált életkörülmények ellenére is vállalta a pluszköltségeket, egyszersmind azt is eredmé­nyezte, hogy inkább magáé­nak érzi a környezetét, az egész községet. Megtartó erő Miután Szakolyban a nagy in­frastrukturális beruházások megvalósultak, most már a munkahelyteremtés van soron, hiszen ehhez az alapok meg­vannak. — Azért még nem egészen — teszi hozzá Győri András. — A napokban indult el egy egészségügyi komplexum épí­tése, amely mintegy 40 millió forintba kerül. Saját erőből in­dítjuk. Ez három rendelőt, fi­zikoterápiái szakrendelőt, gyógyszertárat, mentőállo­mást és négy szolgálati lakást foglal magában. Tovább kor- szerűsítjük-bővítjük az elekt­romos hálózatot, regionális szemétlerakodót hozunk létre, tanuszodát kap az iskola be­látható időn belül. És ha lesz még erő, akkor egy szabadidő- központot szeretnénk létre­hozni. Emellett a munkahely- teremtés került előtérbe. Egy gyümölcsaszaló üzem indítása próbaüzemi szinten még az idén esedékes, amelyet — ha a piaci viszonyok úgy alakulnak — egy hűtőházzal bővítenénk jövőre. A szakolyiak lokálpatrióták. És az önkormányzatnak az a törekvése, hogy azok is ma­radjanak. Ezért az első lakás­hoz jutókat 200 ezer forinttal támogatják. Ennek meg is van a hatása, hiszen míg például 1991-ben 14, addig az idén közel húsz új lakóház épült Szakolyban. Összehasonlításul csupán egy adat: míg a megye közsé­geiben az építkezési kedv ál­talában a negyedére-ötödére esett vissza, itt — a számok ta­núsága szerint — egyharmad- dal növekedett. Madártávlatból a felújított szakolyi művelődési ház Amatőr felvétel A legjobban az estéket szerette. Örült, hogy ismét eltelt egy nap. Kócos kis fejét a párnára hajt­va fájdalmas, mély álomba merült. Boldog családról, anyukáról, apukáról álmo­dott. Meg sokszor a gondozó néniről. Aki esténként meg­igazgatta a takarójukat, és mindenkihez volt egy kedves szava. Ennek a néninek az volt a szokása, hogy hétvégére mindig hazavitt magával egy gyereket. Általában azt, akit a többiek bántottak, vagy valamiért nagyon szomorko- dott. Ez a hétvégi vendéges­kedés maga volt a menny­ország. Nagyon várta már, hogy végre rákerüljön a sor, de valahogy sohasem jött el az a hétvége. Talán azért, mert csöndes volt és alkalmazko­dó. Soha semmivel nem akart kitűnni társai közül. Ha nevettek, velük kacagott, ha sírtak, ő is elpityeredeti. So­ha senki nem bántotta, soha senkivel nem vitatkozott, így talán fel sem tűnt a gondozó néninek. Azazhogy tudta, hogy ott van, csak épp nem volt vele gond. Hónapok teltek el, míg végre — maga sem tudta, honnan vette a bátorságot —, elalvás előtt elszánta ma­gát, s alig hallhatóan meg­kérdezte a takaróját igazgató asszonyt: megbánthat valakit, s akkor soha többé nem mehet el újra. f Az első este nagyszerű volt. Életében először ült gondo­san terített asztalnál, és két­szer is szedhetett a vacso­rából. A Cservenyák Katalin jp> — i _____#14 Kli> A sona — Engem mikor tetszik hazavinni?—ahogy kimond­ta, máris szégyenlősen búj­tatta lángvörös kis arcát párnája mögé. —Majd egyszer...—hang­zott a válasz, s ez épp elég bátorságot adott a kislány­nak ahhoz, hogy attól a perc­től kezdve egyetlen alkalmat se mulasszon el: ha elment mellette nevelője, kis ujjacs- káival megérintette, haját, ruháját simogatta. Végre eljött a várva várt nap. Izgatottan készülődött, százszor végiggondolta, ho­gyan fog viselkedni. Minden addig tanult illemszabályt úntig ismételgetett magában, mert attól félt, akaratlanul is masnap reg­gel kicsit ne­hezebben in­dult. A néni édesgyerekei hétvégén so­káig alhat- tak, ő viszont az intézetben megszokta a koránkelést. Hogy senkit fel ne ébresszen, lekuporodott hát a földre, s a parketta vonalain rajzolga- tott ujjacskáival. Nem tudott játszani. Az intézetben nem voltak játékok... Teltek a hetek, a hónapok, s a kislány egyre gyakoribb vendég lett a háznál. Mitöbb: most már csak ő jöhetett a hétvégi vakációra. A két test­vér mind jobban igényelte a jelenlétét. A kicsi azért, mert eggyel többen lesték minden kívánságát, a nagyobbik azért, mert vele egykorú paj­tásával minden titkát meg­oszthatta. A mama legna­gyobb meglepetésére ritkáb­ban hallatszott vita zaja a gyerekszobából: az „új kis­lány” különleges érzékkel si­mította el a két testvér közöt­ti nézeteltéréseket. S azt sem tudta nem észre venni, hogy vasárnap dél­utánra —, amikor vissza kel­lett vinni a kislányt az in­tézetbe — úgy bújt össze a sarokban a három gyerek, mint az ázott kisverebek. Mind sűrűbben pillogtak az órára, s mikor elütötte az ötöt, riadtan rebbentek szét. A mama ilyenkor zavartan köhécselt, mintha torkára ment volna valami, majd ki­sietett a fürdőszobába. A kö­vetkező hétvégére azonban már kész volt a terve.-m~^~r gy intézte, hogy a / / vasárnapi ebéd után Vy kettesben maradhas­sanak a konyhában a gye­rekkel. Miután mindent el­mosogattak és elpakoltak, magához vonta a feketeszemű kislányt, térdére ültette, meg­simította kócos kis fejét, majd megkérdezte: — Mit szólnál hozzá, ha soha többé nem kellene visz- szamenned? Húsos fazék Kovács Éva A Parlament keddi ülésén Schamschula György szelet vetett, s vihart aratott. A szenvedé­lyes, indulatos párbeszédet, az olykor személyeskedő perpatvart az váltotta ki, hogy az MDF-es képviselő, volt miniszter Csépi Lajos­nak, az Állami Vagyonügy­nökség első emberének na­pokban történt elbocsátása, s egyéb felmondások ürü­gyén interpellációt intézett Békési pénzügyminiszter­hez, melyben arra várt vá­laszt, lesz-e tisztogatás a magyar gazdaság irányítói között. Kérdésében azzal érvelt, hogy az államigaz­gatásban az elbocsátások mértéke messze meghaladja az indokolt arányt, úgy vélte, a szakértelem helyett a poli­tikai megbízhatóság az új kinevezések szempontja, szakmabeliek helyett párt- komissszárokkapnakfelelős beosztásokat. Békési számokkal, ada­tokkal próbálta a fentiek el­lenkezőjét bizonyítani, mint kiderült, sikertelenül. Szó szót követett, végül a parla­ment döntött: elég az ál­talános vádaskodásokból, beszéljenek a tények. Amelyek aztán tényleg beszélnek... A szavazás után Békési ismertette az állami többségi tulajdonú vállalatok vezetésében tisztséget kapott volt kor­mánypárti képviselők név­sorát. Azt a listát, amelyből fehéren-feketén kiderül, kik voltak azok a honatyák és honanyák, akik az előző kormány idején úgymond a húsos fazekak mellett ültek, jól fizető állásokat kaptak? A lista nyilvános, bárki megismerheti, s értékelheti pártállása, vérmérséklete szerint. Gondoljon felőle bármit, egyet mindenkép­pen tudnia kell. Azt, hogy a jelenség ellen már az előző parlament egyes képviselői is apelláltak, az ilyen be­osztásokat, — legyen a cég állami vagy magántulajdo­nú — összeegyeztethetet­lennek, üldözendőnek tar­tották. Mára tudjuk, amit akkor is sejtettünk: Szavuk pusztába kiáltott szó ma­radt. Kár, hogy van ez a lista. Kár, mert így — ha utólag is — sok-sok titokra fény derül, s egyes képviselők­ben most csalódnak a vá­lasztók. Kár, mert általa megtudhatjuk, vizet prédi­káltak, s bort ittak néme­lyek. / ó, hogy van ez a lista. Jó, mert talán figyel­mezteti a mostani kép­viselőket: a listák és a titkok sorsa az, hogy előbb-utóbb kitudódnak. Jó lenne, ha gondolnának erre, amikor megpillantanak egy eléjük tolt húsos fazekat... ■ ItC» J» Kivételes akció Balogh József-mr-p- ivételes akciót indít kintlévőségeinek be- JL V. hajtására a társada­lombiztosító: adósait úgy próbálja tartozásainak ren­dezésére ösztökélni, hogy különböző nagyságrendű kedvezményeket nyújt azok­nak, akik még az idén, illetve jövőre befizetik hátraléku­kat — olvashattuk a sokak számára igen jó hírt az el­múlt napokban. Aki érdekelt volt a dolog­ban, tovább is betűzgette a sorokat, azok árulták el, hogy az akció tervei szerint akik 1994. december 31-ig befizetik tartozásukat, azok 36 százalék kedvezményt kapnak, akik 1995. február 28-ig tesznek eleget kötele­zettségüknek, azoknak 24 százalékot, akik április 30- ig, azoknak 12 százalékot, akik pedig június 30-ig azoknak 6 százalékot en­gednek el tartozásukból. Nem lehet most rossz tar­tozni. Csak arra kellett ed­dig ügyelni, nehogy a cég könyvelése átutalja a pénzt a társadalombiztosításnak, esetleg valami jövedelmező formát választani a vissza­tartott pénznek és most itt az újabb haszon, a 36, vagy ű 24 százalék engedmény. És még lelkiismeret-furda- lást sem okozott a nemfize­tés, mert a táppénzt, a nyugdíjat fizette a tb, ha nem jutott volna rá saját bevételeiből, kipótolta vol­na a költségvetés. És most mindenki örül. Noha így is kilencmilliár­dos hiányról kell pótkölt­ségvetést készíteni, az ak­cióból az egészségbiztosí­tás legalább tízmilliárdos bevételre számít, az adósok pedig újból elhatározhat­ják: ezután sem fizetnek, így jobban megéri. Van állítólag Nyíregyhá­zán is olyan jól menő vál­lalkozó, aki tb-t még soha sem fizetett, mégis ő az, akit a tb-nek tartozók adóssá­gainak behajtásával meg­bíztak. Igaz, azt tartja a mondás, tolvajból lesz a legjobb pandúr. Voltak olyanok is, akik a felhal­mozódott adósságból egy másik kft.-be menekültek, s talán azóta sokadik vál­lalkozásuk jutott papíron csődbe, hogy ne kelljen tel­jesíteni sem az állammal, sem a tb-vel szembeni köte­lezettséget. A hivatalos adatok sze­rint ma a társadalombiz­tosításnak több mint 186 milliárddal tartoznak a munkaadók és a vállalko­zók. Sok pénz, de meg sem közelíti azt a 350 milliár- dot, amit az előző kormány a bankok konszolidációjára fizetett, pláne ha hozzáad­juk a 80 milliárd körüli ka­matját is. Ha összeadjuk, mintegy hatszázmilliárdról van szó. Egy részét biztosan nem lehetett megmenteni, sok cég ment tönkre a meg­változott gazdasági környe­zet miatt. m egy nagy része ellenőrizetlen utakon magánzsebbe vándo­rolt, s most még kedvez­ményt is adnak érte. x.

Next

/
Thumbnails
Contents