Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-11 / 240. szám
1994. október 11kedd HATTER Keíet-Magyaroiszág 3 Klasszikus gitár és karate A fél határ természetvédelmi övezet • A falut az idegenek is szeretik Tákos (KM) — A kis, beregi falu, Tákos vagy húsz éve a Látod édesanyáin, látod édes anyáin...” kezdetű népdallal vált országos hírűvé. Most azonban egy almásládányi magnóból valami angol beatzene bömböl, a helyi kocsmahivatal utcai falának dűlve fiatal, barna képű pár hallgatja a nótát. Ámbár..., elnézve őket, ők már nemigen hallanak semmit. Ugyan délelőtt tíz körül járhat, de az ő agyukra már jótékony pára szállt. Üres porták — Hiába, felkaptak bennünket...— mondja szelíd mosoly- lyal Kiss Mihály polgármester —, ők a legújabb lakóink. Most érkeztek reggel Pestről, ahogy hallom, megvettek itt egy kis házat. Nem ők az első, de tákosi lakással rendelkező idegenek, nemrég például egy pesti orvosházaspár szerelmeseden bele egy régi parasztházba, s addig jártak az örökösök nyakára, hogy végül megszerezték. Tákosról ugyan — legyen bármennyire is kicsi — szerencsére egyáltalán nem mondható el, hogy a kihalás fenyegeti, de azért üres házak akadnak itt is, mint szerte Be- regben, melyek iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Nem is csoda, hiszen aki egyszer végigballag az ófalu főutcáján, s megnézi a pazar kis református templomot, meg a portákon a hatalmas diófákat, ősszilvásokat, abban valami rég elfeledettnek hitt érzések támadnak újjá, amit a legegyszerűbben úgy lehet megfogalmazni: vissza a természetbe. Nos, Tákoson megtalálja mindezt. A simogató, őszi napfényt, a friss levegőt, s az egyik legnagyobb kincset, a csendet. — No-no — figyelmeztet a polgármester —, ülnének ki egy fél órára maguk is a kocsKrimi Az őszi napokon csendes az ófalu főutcája ma elé, meglátnák, nem is olyan csendes ez a falu! Akkor pedig, ha valóban lezárják a záhonyi hidat, s Beregsurány- ra zúdul a forgalom, életveszélyes lesz átkelni is az úttesten. A tákosi ABC előtt most is áll vagy fél tucatnyi ukrán rendszámú autó, s biztosra vehető, máskor is hasonló kép fogadná az erre járó krónikásokat. Jó is van ez így, mert a bolt, ha csupán a helybéliekre kellene hagyatkoznia, akkor bizony alighanem megnézhetné magát. Tákost ugyanis hasonló gond nyomasztja, mint a legtöbb magyar kis települést, a polgárok pénztelensége. A legnagyobb gondok egyike itt is a munkanélküliség, s a kiosztott kis birtokok sem képesek annyit teremni, hogy azokból dúskálni lehetne. Kicsi a csorda Valamikor Tákos híresen jó állattartó falu volt, ma viszont alig negyven tehenet számol a csordájuk. A beszélgetésünk közben betoppanó körzeti állatorvos, a Tarpán élő dr. Hajdú László szerint általános folyamat ez Beregben. — Ha a szövetkezeteknél s a gazdáknál lévő teheneket nézzük, akkor az alábbi számokkal találkozhatunk ma: Gulá- cson száznegyven, Tarpán kétszázötven, Csarodán száz — sorolja. — Hetét, s Fejércsét sajnos szinte említeni is alig érdemes, holott az aprócska Hetén nem is olyan régen az autósok még kis híján megőszültek, ha véletlenül a hazafelé tartó hatalmas csordába botlottak. Nemcsak a falu szemet gyönyörködtető, de a tákosi határ sem akármilyen, egy hatalmas darabja igazi ősgyep, nem véletlenül része a Szatmár-Bere- gi Tájvédelmi Körzetnek. Legelő tehát lenne bőven, ám manapság nem hogy vágómarhát, de disznót se nagyon hizlalnak eladásra. Legfeljebb otthoni fogyasztásra. Minek is bikáztak, disznóztak volna, hiszen gyalázatosán alacsony volt az átvételi áruk. Ma viszont már megérné, de az állomány felduzzasztása nem megy egyik napról a másikra. A kertekben, a porták előtt a szilva persze már leérett, de az almaszedés még javában tart. ötét volt a parkolóban, V így könnyen osonhatott kJ az autók között. Bonners a fény árban úszó ház hátsó bejárata felé tartott. Ünnep volt a villában, az újságok is jelezték az eseményt. Megpillantott néhány sofőrt, akik beszélgetve vártak a gazdáikra, hogy amikor majd megunják a mulatságot, hazavigyék őket. Dehát az még jó ideig eltart és éppen erre épült Bonners terve is. A bokrok árnyékában haladt, míg csak el nem ért egy pinceablakot. A zenekar tusst húzott, aztán tapsoltak. Ezt a pillanatot használta ki, hogy betörje az ablakot. Bemászott, majd a zsebéből elővette a lámpát, hogy kéznél legyen az éppen csak világító fény. Felosont a lépcsőn. Zaj nélkül haladt a könnyű tornacipőben. Az újságok bő terjedelemben foglalkoztak az eseménynyel: a ház ura nyolcvanadik születésnapját üli, s a ban- kettra mindenki meghívást kapott, aki számít a városban. Kíváncsi fotóriporterek már előzetesen becserkészték a helyszínt, képriportokban külön is részletezték, hol, mi történik majd. Csak a hülye nem találhatta volna meg a helyet, ahová igyekezni akart. Bonners tehát azt is tudhatta, melyik szobában lesz a műsor, ahová mindenkit becsődítenek, s hogy hol nem lesz semmi. Ez pedig az ünnepelt szentélye, a dolgozószoba. Itt nyilván sötét kellemes női hang. Megfordult. Magas, csinos nőt látott a félhomályban, aki a kezében pisztolyt szorongatott. Még magához sem tért, amikor a nő kikapta a szivarA. F. Olson: Oily QlSil/«■« . ■: € .. . 1 Dl# «r lesz. Az egyik fotón még a páncélszekrényt is felismerte és el is nevette magát, már rég az ócskavastelepen lett volna a helye. Az ünnepelt nyilván zsugoribb annál, hogy biztonságosabb mackót vegyen. Ezzel tehát neki sem lesz gondja. Munkához is látott és amikor kinyitotta, elállt a lélegzete: pénzkötegek sorakoztak, aranytömbök csillogtak, ékszerek ragyogtak. A boldogság ritkán érzett pillanata mámorossá tette. Semmi rosszra nem gondolhatott akkor sem, amikor hűvös fuvallat legyintette meg a tarkóját. Aztán amikor egy kemény és hideg tárgy is érintette és ebben felismerte a pisztoly csövét, megdermedt. — Fel a kezekkel, és szép lassan forduljon felém! Az arcát is látni szeretném -— mondta egy kétségtelenül zsebből kikandikáló jogosítványát. — Na, most már mindent tudok magáról. Nemcsak a nevét, hanem a címét is. — Kicsoda maga? — kérdezte Bonners holtraváltan. — A háziúr rokona —felelte higgadtan a hölgy. — Tudja, talán én voltam az egyetlen a családból, aki szokatlannak tartotta, hogy az újságok ilyen részletesen bemutatják a házat és abban is biztos voltam, hogy az olyan gazemberek, mint maga, időnként újságot is olvasnak. — És most mit akar tenni? — Azt hiszem, a rendőrséget kellene hívnom, de nem akarom feleslegesen idegesíteni a bácsikámat. Nehezen tudná elviselni a maga látogatásával együtt járó idegi megterhelést. Es ráadásul szívbeteg is. Hanyag mozdulattal viszszaadta a jogosítványt és a pisztollyal intett. — Tűnjön el amilyen gyorsan csak tud! Gondolom, ismeri a kifelé vezető utat is. Bonners eliramodott, a pinceablakból kilépve az árnyékban tette meg a sarkon parkoló kocsijához vezető utat és csak ott fújta ki magát. Ült és némán bámult maga elé. Micsoda mázli! — Motyogta, majd gázt adott. Csak az nem fért a fejébe, hogy miképpen lehetett eny- nyire figyelmetlen... Egyáltalán, hogyan kerülhette el az újságírók érdeklődését is a lány személye?! Persze, mert hülyén felületesek... Két nap múlva megtudhatta a pontos választ ésfelüvöl- tött. Szenzációként tálalták a lapok, hogy az ünnepséget kihasználva betörők jártak a villában és az öreg csak másnap vette észre, hogy kisöpörték a páncélszekrényt a szobájában. A harmadik napon kis csomagot hozott a postás Bonnersnek. A kétségtelenül szép dobozkában olcsó aranygyűrű volt, meg egy papírfecni. „Köszönet, amiért elvégezte helyettem a munka nehezét. Szívélyes üdvözlettel az öregúr rokonlánya. Aki természetesen nincs és nem is lesz!” Harasztosi Pál felvétele Nem is nagyon lehet mozgást látni a boltot kivéve, s itt még a gyermekzsivaj is hiányzik. A óvodások, iskolások a szomszédos Csarodára járnak át. Másutt talán berzenkednének az efféle közösködés ellen, itt azonban cseppet sem; a két falu között alig másfél kilométer a távolság, s az autóbusz, melynek menetrendjét az iskolakezdéshez igazították, pár perc alatt odaát van. Gitár papkézben Szerencsére a csarodai pedagógusok tekintélyes része tákosi, így aztán könnyű megszervezni a gyermektársadalmat. Nagy segítségre találnak a helyi lelkészben, Nagy Gáborban is, aki nemrég fejezte be a teológiai tanulmányait, s miután régóta tanulmányozza már a kazettás mennyezetű templomokat, a legnagyobb örömmel jött Tákosra. A tisz- teletes úr azonban nem csak igét hirdet, de gitárórákat is ad, karateedzéseket is vezet, s a helyi futballcsapat oszlopos tagja. Végzettségéhez illően irányító középpályást játszik. Esélytelenül Orémus Kálmán-y-'k itkán találkozom ma- napság elégedett em- í. V berrel. Ezért is örültem a minap, amikor összefutottam egy tizenéves ismerősömmel, aki boldogan újságolta, hogy most szakmát tanul egy vállalkozónál, méghozzá olyan szakmát, mely nagyon jól fizet. Csupán az döbbentett meg, hogy elmondta, 150 ezer forintot kellett fizenie a vállalkozónak, aki elvállalta a tanítását. Igaz, azt is hozzá tette, hogy mások kétszázezret kérnek, és ha már dolgozni fog, akkor ez a befektetés hamar megtérül. Először nem értettem, mért váltam el a jó hír ellenére is kissé keserű szájízzel az ismerősömtől. Elvégre a mai világban nem lehetünk telhetetlenek, már annak is örülnünk kell ha valaki megtalálja a számítását. Aztán rájöttem, hogy nem ezzel az ifjú emberrel van bajom. Csupán az a kérdés foglalkoztat, mi lesz azokkal, akiknek szülei nem tudnak csak úgy előhúzni a zsebükből 150 ezer forintot. Tudom én, persze, hogy a piacnak megvannak a saját törvényei, hogy a tudás is egyre inkább áru, amiért fizetni kell. Azt azonban mégis tragikusnak tartanám, ha egy fiatal, legyen bármenynyire is tehetséges és szorgalmas, azért nem tudna elindulni az adottságainak megfelelő pályán, mert a szülei nem gazdagok. Ha ugyanis a vállalkozók nem a tehetség, az akarat, hanem a pénztárca alapján választják meg tanítványaikat, akkor nem a rátermettek érvényesülnek majd. Amikor néhány évvel ezelőtt először vetődött fel a tandíj bevezetésének gondolata, azzal nyugtatták a tamáskodókat, hogy majd alapítványi ösztöndíjakkal támogatják a tehetséges, de nehéz anyagi helyzetben lévő fiatalokat. Aztán kiderült, hogy mégis az aggá- lyoskodóknak lett igazuk, miközben a tanulásért egyre több helyen kell fizetni és nem is keveset, ezekről az alapítványokról alig hallhatunk valamit, támogatásuk a rászorulóknak csak töredékéhez jut el. Márpedig aki munkanélküli, vagy van állása, de nyolc-tízezer forintot keres, aligha tudja előteremteni gyermekének az induláshoz szükséges pénzt. Nem vagyunk gazdag ország, nincsenek jelentős ásványi kincseink. Csak a polgárok tehetségében, szorgalmában bízhatunk. Nagy kár lenne, ha ezt az egyetlen kincset is elkótyavetyélnénk néhány százezer forintért. Még tart a jó idő, folytatják az őszi szántást. Képünk Uszkán készült Harasztosi Pál felvétele Kommentár Könyvvásár Bodnár István A tervgazdálkodásos rendszer utolsó nagy ajándéka volt a nagy könyvvásárok időszaka, amikor fillérekért lehetett könyveket beszerezni. Könyvkiadásos rendszerünk hibái látványosan napvilágra kerültek: ez volt a könyvleárazások boldog ideje. A könyvesboltokban szekrénysorok garmadája kínálta a harmadára,felére leértékelt kiadványokat, sőt olyan köteteket is láthattunk, amelyeken 90 százalékos árkedvezmény volt. Könyvesboltok versengtek azon, ki adja olcsóbban a könyveket, és — nem véletlenül—vállakozók hada látott ebben néhány hónapig nagy fantáziát. Raktárakat, üres üzleteket béreltek az olcsón beszerzett készlet értékesítésére, és ekkor szaporodtak el gombamódra az utcai könyvárusok. Mindez a tervgazdálkodás hibáit is látványosanfelszínre hozta. A könybarátok számára igazi aranykor volt ez, ritka szép könyvekhez lehetett hozzájutni 10-20 forintokért. Ez sajnos már a múlté. A raktárok, a könyvkiadók pincéi kiürültek, de a boltok is megszabadultak hatalmasfölösleges készletüktől. Sőt néha már úgy érzi az ember, a dolog a visszájára fordult, olykor a könyvesboltok polcai már-már üresnek tűnnek. Nem mintha kevesebb könyv jelenne meg mostanában, sőt az értékeknek is újra becsülete kezd lenni; inkább a körültekintőbb, átgondoltabb kiadás, a jobban tervezett példányszám az oka mindennek. Elvétve még akadnak ugyan leértékelések is, de ezek már régen nem az igaziak. Gyanítom, a könyv szerelmesei még egy olyan hasonló időszakot, mint amilyen 4-5 évvel ezelőtt volt, többet nem igen élnek meg. ,k I
